Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Haunted, The
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 54:15
Értékelés: 4.7/5
A hét mesébe illő szám, és az igazat megvallva az eredeti mesék sem voltak mind csupa giccs. Sőt, időnként a farkas, aki bekebelezte a nagymamát és az utódait, megúszta a büntetést még azután is, hogy ráadásként betermelt pár törpét meg önjelölt kritikust, szóval megúszta, és ez így van jól! A The Haunted a Versus dühe után kitisztította a szelepeit, és tisztább, vintage-osabb hangzás után nyúlt. Ez nem fog tetszeni mindazoknak, akik mentálisan nem jutottak tovább a The Haunted, a Made Me Do It és a One Kill Wonder albumnál. Pedig azokat, kedveseim, tizenhárom évvel fiatalabb zenészek ujjai alól írták, és egy teljesen másik énekes torkára. Közben megtörtént a rEVOLVEr, a The Dead Eye és az énekescsere a mikrofonnál. Az Unseen pontosan azt adja, amit a címe ígér: egy korábban nem látott dimenziót a metrum és a zenei lehetőségek megértésében. Ez a dimenzió – ha már mindenáron címkéket kell ragasztani a fülekre, és felesleges összehasonlításokkal kell összemaszatolni a gondolatokat – tényleg poposabban szól, táncra is jó, és igen, lágyabb, kevésbé thrashes.
https://www.youtube.com/watch?v=as63fqxybt0
A The Haunted lemondott a mimikriről, és megtalálta a saját válaszát az örök másolgatás palettájára (ha mást nem, azt hangosan kimondták, hogy saját magukat nem másolják). Igen, eretnekség történt, és hála érte az isteneknek, mert a már hallott hangok és gitárriffek újrateremtése gyakran csak ostoba tagadása az ötlethiánynak, a tökök hiányának és a tökéletes asztrális erekcióra való képtelenségnek, amivel a The Haunted kétségkívül bír. Sőt, az első, ami szemet szúr, az a tény, hogy van egy óriási pár fenomenálisan ízletes tökük, amit gyengéden a torkodba gyömöszölnek. Ha pedig nem ízlik, a saját agóniádban pompásan megfulladhatsz, és panaszt tehetsz a „igazhitű” metalosok védelmi hivatalánál.
Menjünk hát szépen sorjában, ahogy a házak állnak egymás mellett Trieszten. Az Unseen dallamos és skizofrén a különböző képek egymás mellé rakásában, amelyeket Peter Dolving énekes így jellemzett: „epikus, táncolható, groovy és nagyon »prdmetalos« (farty metalske). A lemez célja ugyanis az, hogy szétbaszza a Mr. Goetske-féle generikus kretének 99,9 %-át odakint a fekete-fehér világban!” A cél teljesül, hiszen a régi, maró méreg nagy része a mostanra kissé megmunkált méregfogakból kiment, és a korának megfelelően melegebb, lágyabb ruhába öltözött. A legkeményebb a nyitány a kerozinnal teli Never Better dallal, amely a refrénre már fenomenálisan átvedlik bolyhos fátyollá, és ezekkel a sorokkal provokál: „Ashes to ashes / Dust to dust / Some build for failure / Some build for trust”. Nem mehetek el amellett, hogy a The Haunted a vignetták megformálásában Opeth-módra progresszívvé vált, és olyan eszköztára van az elme és a fül gyönyörű faragásához, mint kevés zenei prédikátornak. Ez a prédikáció most valamivel kevésbé harsány, amit a stoner hatású folytatás, a No Ghost is megerősít. Mintha a fenomenális Clutch tiszta kivonatát fecskendeznék az ereidbe a Blast The Tyrant albumról, a The Haunted-nek mégis van elég saját esztétikai érzéke ahhoz, hogy ne zuhanj a demencia, a tévelygés vagy az egyszerű számolásra való képtelenség állapotába. „As it flows, you might not know the motion / Ain’t no ghost, there’s only love or nothing / All you want, / And if my hands can’t touch it it’s mine” – énekli Dolving úr, te pedig hipnózisba esel Patrik Jensen és Anders Björler retró gitárjainak örökös simogatásától, valamint Per Möller Jensen dobos és Jonas Björler basszusgitáros zsíros ritmikájának lágy ölelésétől. Az album egyik nagyobb meglepetése a Deftones-os hangulatú Catch 22, amely hosszában-keresztben megráz, a rejtély pedig a záró sorokban lapul. „Someone to connect the pieces / Someone who will speak his mind / Someone who will carry what we’re all afraid to really say / How infuriating and obscene / Apologetic in absurdum / No-one wants to feel” – a szétdarabolódás és a szokásos haiku-strófáknál mélyebbre nyúlás vágyát sejteti. Ezután már csak a régi én eltűnése lehetséges, amit a Disappear és a Motionless finoman hangolt, isteni cinikus hangzása erősít meg. „Everything you say’s been said before / By someone just like you and me / It’s a comfort can’t you see” a tarkódra kúszik, és fáradhatatlanul, makacsul rágja magát az univerzum középpontja felé. Az új esztétika csúcspontja a masszív címadó dalban ragyog fel, amelyet a Coldtears tagja, David Johansson írt. Úgy hasít a szívbe, hogy a sorai nem adnak közvetlen isteni választ az új létezés értelmének kérdésére: „And so it stays unseen / Under the surface / Right out of touch / Right out of reach / And so it stays unseen / Until we shine the light of truthful loving trust / It’s never going to change”. Az új arculatban az egyedülálló az, hogy minden szót érteni fogsz. A kristálytisztán édes The Skull szép folytatás: jazzes, valóban elmélyült progresszív felhanggal simogat és ringat, gigantikusan zengő, pompázatos szimfonikusságában, ami utóbb vad thrasheres rohamba csap át. „No more hesitation / No more slipping away / No more waiting for a loving grace / Easy now / Go lightly these are tricky times / We don’t need much fuel to feed the fire”. Az új értelembe beépülve megemészthető az egészet átható koncepció, a rusztikus düh hiú lelkesedőiről pedig a The City gondoskodik. Ez egy sor fenomenális riffel és olyan szövegekkel feszít keresztre, amelyeket mesterien átszőnek a cinizmus és a humor szálai. Csak hallgatnod kell, és le kell mondanod a céltalan, lelkiismeretlen kitartásról, amellyel makacsul szembeszállsz a változás és az érés körforgásával. A Them az őrjöngő tűzokádók valamivel zajosabb ritmusát követi, akik azt üvöltik: „So in love with a monster / And a precious lie / But someone’s got to pay / For each and every single fuck up!”, a tömegek pedig összeőrlődnek és ráragadnak az új, fenomenális mentális manipuláció gránitszilárd sorára. A The Haunted itt egyenrangúan méri össze erejét a Toollal, csak a szörnyük egy kicsit kevésbé matematikus, és a tökéletes ősiség muzikalitására esküszik. A közelgő véget az All Ends Well jelzi, amely a történetmesélés gyöngyszemeit fűzi fel az egészre. Talán egy történet a szadomazochizmusról, egy házasságtörő eklektikus érzéseiről, aki fittyet hány a világ moralizálására, vagy csak hangos és világos kritika a elbutított zombik világáról. „I don’t want more than a moment / That’s all that I can take / I don’t care who talks about us / I don’t care what people say” kezet fog a Done záró felvonásával. „Love is stronger than all / We can cry and pretend / But we know there’s something real / Some men say we’re from the first breath to the last / You should carry your head high / Cause I’m done / Digging myself deeper / Done looking for escape / Done playing games / Your validation’s not worth my time” A The Haunted az asztalra tesz minden ütőkártyát, és nem tudom, sokan vannak-e, akiknek jobb lapok vannak a kezükben.
https://www.youtube.com/watch?v=IxZakwbrFLc
Az Unseen megzavarja és átrendezi a koponyaboltozat felépítését, szelídebb gyilkos logikával. A The Haunted még soha nem szólt ilyen lágyan, még soha nem vágott ilyen mélyre, még soha nem öntött ilyen tiszta hangot, és még soha nem volt ennyire kitéve a kritikusoknak és a negatív nyavalygás sortüzeinek. Mégis büszkén és tisztelettel jelenthetem be, hogy végre eljött egy új korszak ideje a The Haunted nevű világ felfogásában. A szív a tálcán van, és csak most jössz rá, hogy a lét és az érzés pumpáját érzékien és érzelmileg egy vajaskéssel is fel lehet boncolni. Csak azt sajnálom, hogy az Unseen nem közvetlenül a The Dead Eye után következett, mert a Versus kissé durván szántja a textúrákat, és rontja az átlagot. Mindenesetre a magam nevében csak a legmélyebb csodálatomat fejezhetem ki, és vastapssal kérem az újabb adagot abból a szonikus provokációból, cinizmusból és egyenességből, ami a másolók világában olyan krónikusan hiányzik.
A kritika a RockLine és a Rock Hard Slovenija együttműködésében született.
Felállás
• Patrik Jensen – ritmusgitár
• Jonas Björler – basszusgitár
• Anders Björler – szólógitár
• Peter Dolving – ének
• Per Möller Jensen – dob
Producer
Tue Madsen
Számlista
01. Never Better
02. No Ghost
03. Catch 22
04. Disappear
05. Motionless
06. Unseen
07. The Skull
08. Ocean Park
09. The City
10. Them
11. All Ends Well
12. Done
13. Attention*
14. The Reflection (live)*
15. The Fallout (live)*
