Unplugged MTV

 1994-et írunk. A bakersfieldi fiatal banda csak úgy dőlt belőle az idealizmus és a dac a zeneipar minden íratlan szabályával és a társadalmi normákkal szemben. Örökre hűek magukhoz és a saját zenei kifejezésmódjukhoz. Még akkor is, ha ez a vesztükbe sodorja őket. Olyan hitvallás volt ez, amit nem volt nehéz magunkénak érezni. Egy letűnt kor apostolaivá emeltük őket, abból az időből, amelyben akkor éltünk. Az X generáció messiásai. Az utat, amelyen járunk, mi választjuk. „Nem fogunk videoklipeket forgatni, és nem leszünk olyanok, mint a Metallica!” Naivitás? Üres szócséplés, beszéd a levegőbe? Tizenhárom évvel később: marketingtermék lett belőlük. Kifacsarva, kiürülve csak árnyékai annak, amit egykor képviseltek. Itt van előttünk az empirikus bizonyíték. Kiadtak egy lemezt, amelyre a kezdetekkor gondolni sem bírtak volna úgy, hogy ne lett volna rosszul tőle. A Korn Unplugged MTV az idealizmus bukásának dokumentuma, és az i-re a pont mindazoknak a régi rajongóknak, akik a Follow The Leader után azt vágták a fejükhöz, hogy eladták magukat. Igazuk volt! Eladták magukat, és továbbra is sikerrel adják el magukat. Mi, emberek rengeteg szót, jelentést és időt pazarolunk el, mégis alig mondunk valamit. Pont ezért ültem le a lemez elé szinte beletörődve és anémiás vággyal, hogy minél előbb megnézzem, hogyan „virágzott ki” minden ennyi idő alatt.

A lemez az első, azonos című Korn-album egyik számával indul. A ‘Blind’ akusztikus köntösben azonnal megmutatja, mennyire gyenge és mennyire alkalmatlan ez a kifejezésmód egy torzított szörnyetegnek, a Korn nevű fenevadnak. Mintha az állatot megszelídítették és cirkuszi produkcióra idomították volna, az őszinte szavakat pedig jelszavakká silányították, amelyek már semmit sem üzennek. Az akusztikus gitárok úgy szólnak, mintha valami Almodóvar-filmben hallanád őket. Nem! Közelebb állnak egy spanyol románchoz, amelyben Jonathan hangja még törékenyebb és sebezhetőbb. A tragédia és a fársz annál nyilvánvalóbb. A történelem ismétli önmagát, és ebben a Korn nem úttörő. Már az első akkordtól hamisan és fáradtan szólnak. Aztán jönnek az ütőhangszerek, az éneklő fűrész és a szelíd gitárok. A ‘Hollow Life’ valami bizarr módon megőrzi az összetartását, és szinte nem is zavaró vagy romboló a maga nihilista tökéletességében. Persze csak ha nem ismered az Untouchables lemezen szereplő eredetit. Jonathan hangja összeolvad a lágy zongorával. A taps után pedig színpadra hívja a díváját, a szépséges Amy Lee-t az Evanescence-ből. A ‘Freak On A Leash’-sel megkapjuk a lemez legszebb számát, be kell ismernem. A ritmusgépet egy percig sem hiányolod. A zongorás bevezető után Jonathan hangja olyan érzékien és szépen érkezik, olyan megrázóan, a refrénben a gitárpengetéshez pedig egészen természetesen csatlakozik egy csellókvartett. A csúcspont után Amy bájos énekdallamot bont ki. Mintha Kelet és jázminvirágok illatát lehelné. A ‘Falling Away From Me’ folytatja a törékenység sorát, de mégis megrendítő szépséggel – ha nem a Kornról lenne szó… Hiányzik a rúgás és a lendület. Hiányzik a súly, ezért az Issues egyik legismertebb száma inkább erőtlen suttogásnak hat, mint hangos felhívásnak, a lázadás kifejezésének. Mintha a lázadó beletörődne a sorsába. Mintha a fuldokló néhány méterre a parttól abbahagyná a kapálózást, és elsüllyedne. A radioheades sláger, a ‘Creep’ ennek megfelelő folytatás. Hiányzik belőle valami új íz, de rendesen eljátsszák. Csak azon tűnődöm, mit gondolhattak és éreztek, amikor Jonathan azt énekelte: „I’m creep / I’m weirdo/ What the hell I’m doing here?/ I don’t belong here…”. Talán kétségek? Vágyakozás a szünet után, egy csendes és tisztességes távozásra, amikor ehhez már késő? Elveszett a kapocs a szív mélyén lévő középponttal? A szív a pénztárcában kötött ki? Ítéld meg inkább te magad. Nem súgok semmit! És máris a legutóbbi lemeznél, a See You On the Other Side-nál tartunk – itt a ‘Love Song’. Leginkább a refrénben a zongorakalapácsok mély, vastag húrokra csapódó hangja nynyert meg magának. Egyébként a magát nagyon komolyan vevő, lendületes instrumentális a határozatlansága miatt hidegen hagy, és a szöveg súlyos témája ellenére is érzéketlen marad. A ‘Got The Life’ inkább egy jövőbeli, még meg nem írt Bond-film főcímdalának hangzik, mint a Follow The Leader ütős számának. A ‘Twisted Transistor’ egy pillanatra visszaadja az életkedvemet, mert szinte úgy szól, mintha Page és Plant írta volna az aranzsmant. A vonósok szépen illeszkednek, és kitöltik a réseket meg a nagy hiányt – a koncerten nem volt ott a Korn ideális képletének másik hiányzó atomja: a fenomenális dobos és kísérletező, David Silveria. És újra kirándulás a legutóbbi lemezre – a ‘Coming Undone’ semmi újjal nem szolgál. Robert Smith és a The Cure megpróbálja enyhíteni a keserűséget. Felcsendül a ‘Make Me Bad’, amely néhány ütem után, hála Istennek, csodásan átolvad a The Cure-os ‘In Between Days’-be, ami kétségkívül az MTV-s felvétel egyik ritka csúcspontja. Az újnak egy kicsit kevésbé új találkozása a réges-rég bevett régivel. Nincsenek győztesek. Nincsenek vesztesek. A szívet mégis a The Cure hódítja meg. A koncertet a ‘Throw Me Away’ dobokkal megtámogatott változata zárja, amely kicsit felpörgeti a pulzust. Az utolsó album egyik legszebb és legdallamosabb száma kerekíti egésszé ezt a rövid, de keserű eposzt, amelyben a kezdettől eljutottunk a végig, és a búcsú az egyetlen lehetséges lezárás.

Amikor leomlik a függöny, folytatni kell az életet, és tisztán hinni abban, amit csinálunk. A Korn, sajnos, egyre messzebb sodródik a tökéletességtől, de legalább a teljességtől, amelyre pályájuk legelején esküdtek, és az egykor gondosan kijelölt ideális iránytól. Ismeretlen vizekre eveztek. Valódi motiváció és jövőkép nélkül. Már csak egy közös hajón vannak, amelyről csendben szállnak le azok, akik együtt indultak útnak. Hiszem, hogy nem véletlenek miatt, hanem a hit hiánya miatt. Vagy épp az eszmékbe vetett túl nagy hit miatt, amelyek itt egyre halványabbak, és el fognak tűnni. A valaha hibátlanul működő gép régi, elnyűtt csöveibe friss olajat kell tölteni. Ha másképp nem megy, rövidíteni kell azokat a kínokat, amelyeket maguk élnek át, és amelyeket a tömegekre is átvisznek. Különben a következő leereszkedő függöny után a gyenge, udvariassági taps korábban és örökre elhal. Marad a keserű felismerés, hogy a kártyavár már régen összeomlott. Amikor az utolsó hívők is elmennek, a meggyalázott templomban azok maradnak, akik hagyták, hogy a szívüket kirabolják.