Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Symphony X
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2015
Játékidő: 63:57
Értékelés: 4.5/5
A New Jersey-i Symphony X, a progresszív metal egyik kiválósága négy évvel az „Iconoclast” (2011) megjelenése után tér vissza kilencedik stúdióalbumával. Az „Iconoclast” addig minden bizonnyal a zenekar legambiciózusabb lemeze volt, ráadásul két CD-n jelent meg.
Az „Underworld” az „Iconoclast” után négy évvel jelent meg. A csapatnak láthatóan tökéletesen megfelel a hosszabb időköz ahhoz, hogy a lehető legalaposabban dolgozza ki az új szerzeményeket. A Symphony X mindig is a perfekcionizmus origójának számított: hangzásban is, és abban is, ahogy a kijelölt progresszív metal vízión belül keresi a helyes arányt a melodikus fülbemászóság és az agresszió között. Mindezt persze hagyományosan megfűszerezik a megfelelő adag bonyolult megoldással (hirtelen ritmusváltások, a gitár és a billentyűk keresztüzében születő, ultraszonikus improvizációs ámokfutás).
Az „Underworld” ismét egy helyre gyűjti a zenekar összes fő, védjegyszerű jellegzetességét. Természetét tekintve közel sem olyan ambiciózus és összetett, mint a vadul dühös, nagyon agresszív, de minden szempontból kiváló elődje, az „Iconoclast”. A csapat ezúttal úgy döntött, hogy kissé visszafogja az aranzsmanokat, és olyan stúdióanyagot húz elő a kalapból, amelyet a magas fokú muzikalitás és az agresszió közötti középút jellemez. A Symphony X így ismét kikacsintott a múltba. Visszanéztek a „Paradise Lost” (2007) felé, de néhány fenomenális refrénben nem lehet nem észrevenni a még régebbi lemezekkel való kacérkodást sem, mint például a „The Odyssey” (2002) és a „V: The New Mithology Suite” (2000). A dalok tehát olyan albumot adnak, amely ismét több muzikalitást és kompaktságot hoz. Kissé szelídebbnek hat, és CD-lejátszóban többszöri pörgetésre határozottan előbb bemászik a bőrünk alá, mint a bonyolultabban felépített „Iconoclast”. A múlttal való kacérkodásra már a nyitó Nevermore is felhívja a figyelmet: a dalszöveg olyan utalásokat használ, amelyek a „The Divine Wings of Tragedy” (1997) albumra támaszkodnak.
Russell Allen valójában egyenlő mértékben vegyíti az agresszív, torokhangú megközelítést, amellyel az „Iconoclast” teljesen át van itatva (és a „Paradise Lost” legnagyobb része is), azzal a dallamos, kifejezetten tiszta énekes dominanciával, amely a zenekar korai korszakára jellemző, és amelyet ma az Allen / Lande projekt lemezein hallhatunk. A Symphony X-nek az „Underworld” lemezen ugyanis sikerült egy csomó kiváló refrént létrehoznia, amelyek muzikális értelemben azonnal befészkelik magukat a fülbe, és magukkal ragadják a hallgatót. Allen éppen a refrénekben kapaszkodik intenzíven a tiszta énekébe, a zenekar pedig így összességében kihozza a muzikális maximumot. A versszakokban (és az előrefrénekben is) Russell Allen viszont továbbra is megtartja a reszelős hangját, amely helyenként kifejezett brutalitással keveredik. Ilyen példa rögtön a nyitó Nevermore, majd utána a címadó dal. Utóbbi kifejezetten „thrashesített” gitárfrázist (vezérriffet) hordoz, a zenekar pedig mindkét számban fokozatosan építi a rendkívüli hangzásbeli dagadó erőt, ami hozzájárul a nagy komorság érzetéhez. Kifejezetten kemény riffelést hallhatunk a folytatásban a Kiss Of Death, a Charon és a Run With the Devil dalokban. Romeo rendkívül masszív hangzást épít ezekből a riffekből. A masszív riff-fal kifejezetten vámpírosan sötét.
A fent leírt kifejezett muzikalitás először a Without You című csúcspontban tetőzik. Ebben a dalban Allen végig tiszta, dallamosan kiérlelt énekkel lép fel, amely kifejezetten sok szenvedélyt és intenzív érzelmet hordoz. A Without You az album egyik legszebb refrénjét tudhatja magáénak. A lemezt ismét neoklasszikus elemek fűszerezik, amelyeket az egyedülálló Michael Romeo bravúros játéka sző bele, Michael Pinnella pedig kiváló érzékkel kíséri és egészíti ki a billentyűs munkával. A gitárfrázisokat is ismét mesterien díszítik és építik tovább zenekari elemekkel (operettes dallamokat is beleértve). A zeneszerzői perfekcionizmus őrülete!
Az album egyébként nem rendelkezik igazi koncepcióval, ismét a görög mitológiából (Orfeusz) és Dante Isteni színjátékából merít ihletet. Ezúttal a történet úgy van felépítve, hogy bárki azonosulni tud vele. Mindenki, aki hallgatja ezt az albumot, beleképzelheti magát a főhős szerepébe, lemehet a Hádészba, majd a rengeteg megszerzett tapasztalattal gazdagodva szerencsésen megszökhet onnan, és visszatérhet a valóságba.
Az „Underworld” olyan album, amelyen a Symphony X-nek sikerült megragadnia mindazon elemek ideális egymás mellett élését, amelyek mindig is díszítették a zenei víziójukat. Az albumon minden megvan. A bonyolult szerkesztettség megfelelő adagja, az ultrafülbemászó muzikalitással (főleg a refrének, illetve motívumok terén) való kiegyensúlyozottság, valamint Romeo féktelen „schreddingjének” kifejezetten agresszív részei. A Symphony X tehát evolúciója során összehozott egy olyan albumot, amely „egy darabban” nem is mutathatná be hitelesebben a zenei lényegüket. Elmúltak azok az idők, amikor a muzikalitás dominált. Ez fokozatosan elfogyott, a zenekar pedig az „Iconoclast” lemezzel egy rendkívül agresszív albumot adott ki magából, és a muzikalitást benne még kissé alárendelt helyzetbe is szorította. Az „Underworld” bölcsen és ravaszul jár az ideális középvonalon, és mesterien egyesíti a két elemet lenyűgöző szimbiózisba. Remek dokumentuma a Symphony X nagy tapasztalatának és stúdióperfekcionizmusának, amely megérdemelne egy koncertturnén a teljes színpadi előadást, vagyis egy élő manifesztumot. Újabb kivételes album, amelyet a zenekar igazi rajongója még jó ideig egyáltalán nem fog akarni kivenni a CD-lejátszóból.
Felállás
Russell Allen – ének
Michael Romeo – gitár
Michael Pinnella – billentyűk
Michael Lepond – basszusgitár
Jason Rullo – dob
Produkció
Michael Romeo
Számlista
1. Overture
2. Nevermore
3. Underworld
4. Without You
5. Kiss of Fire
6. Charon
7. Hell and Back
8. In My Darkest Hour
9. Run With the Devil
10. Swansong
11. Legend
