Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: UK
Kiadó: E.G. Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 46:35
Értékelés: 5/5
Az UK egy progresszív rock szupergroup volt, amely a 70-es évek végén alakult, az egyik utolsó kísérletként arra, hogy újraélesszék a műfaj iránt addigra már derekasan fogyatkozó érdeklődést, és egy csokorba gyűjtsék a stílus néhány legnagyobb nevét. Nem kevesen tartják afféle evolúciós láncszemnek a King Crimson és az Asia között. Bármilyen furcsán hangzik is ez, főleg ha összevetjük a két említett legendás zenekar megszokott hangzásvilágát, ebben a roppant szórakoztató metaforában azért van valami. Elég csak megnézni, kikből állt ez a rövid életű, de a szimfonikus progresszív rock rajongói körében kétségkívül kultikus formáció, az egyik utolsó, amely akkoriban még hitt a progresszív rock fejlődésében, és máris világos minden.
Az UK első csírái már a King Crimson (első) feloszlása után megjelentek, amikor John Wetton basszusgitáros-énekes és Bill Bruford dobos, a korszak két legkeresettebb zenésze, hirtelen zenekar nélkül maradt, amelyben aktívan beleszólhattak volna a dolgokba, és nemcsak zenészként, hanem zeneszerzőként is fejlődhettek volna. Míg Wetton ez idő alatt valahogy feltalálta magát, és továbbra is a színpadi reflektorok fényében sütkérezett az Uriah Heep és a Roxy Music basszusgitárosaként, addig Bruford, aki 1972-ben otthagyta a kereskedelmileg vonzóbb Yest, hogy csatlakozhasson a King Crimsonhoz, sokkal nehezebben viselte a rendszer összeomlását. Az, hogy rövid ideig a Gong alkalmi dobosaként, majd a Genesis koncertdobosaként kereste a kenyerét, nem elégítette ki, és a jazz fusion rock iránti szeretetének igényeit sem szolgálta.
E rövid kitérők után úgy döntöttek, hogy újra egyesítik erőiket. A zenekar eredeti neve állítólag British Bulldog lett volna, de végül inkább egy másik nevet választottak, és ezzel a brit patriotizmus egy másfajta kifejezését. Eleinte Rick Wakemant szerették volna a billentyűk mögött látni, ő azonban épp akkor úgy döntött, hogy inkább visszatér a Yeshez. Helyette a sokoldalú Eddie Jobsont vették fel, aki nemcsak kiváló billentyűs, hanem kivételes elektromos hegedűs is volt. Jobson, aki először a szimfonikus progresszív Curved Airben hívta fel magára a figyelmet, régi ismerősük volt: alkalmi zenészként ő gondoskodott a King Crimson „USA” című koncertalbumának néhány részletének stúdióbeli újraaranzsálásáról.
Később Wettonnal a Roxy Musicban is megerősítették a kapcsolatukat. A legnagyobb tiszteletet és zenei elismertséget azonban Eddie kétségkívül a zseniális Frank Zappa zenekarának egykori tagjaként vívta ki. Utolsóként a jazz fusion rock gitárvirtuóz, Allan Holdsworth, a Soft Machine egykori tagja csatlakozott hozzájuk, miután egy ideig Eric Johnson is játékban volt. Már e nagyszerű nevek puszta felsorolása is tiszteletet ébresztett a progresszív rock minden rajongójában, akik joggal remélhettek igazán fantasztikus eredményeket. Az Asiával ellentétben, pár évvel később, nem csalódtak, inkább elbűvölte őket a lemez.
Az UK azonos című debütalbuma ugyanis kivételes zeneszerzői és technikai perfekcionizmustól volt áthatva, és egyesítette korábbi zenekaraik legjobb elemeinek többségét, élen a King Crimsonnal és a Yesszel. Az „UK” összképét a zenészek virtuozitásán belüli kivételes harmónia, a változatos és többrétegű szimfonikus és jazzes hangszerelések, a jazzesen szervezett ritmikai szerteágazás, a remek vokális harmóniák és néhány szokatlan ütemmutató használata jellemzi (például a 7/4-es riff az „In the Dead Of Night” című, legismertebb számukon, amelyet sok zenei szakértő a svéd gitármegalomán, Yngwie Malmsteen feldolgozásából is ismer). Bőven jut hely az időnkénti buja elektromoshegedű-szólóknak és a Yamaha CS-80 szintetizátor szokatlan használatának is, amelynek segítségével Jobsonnak sikerült nagyon pontosan megragadnia az élő, teli hangzást.
Az albumon egyetlen gyenge pillanat sincs. Elsősorban az említett klasszikust, az „In The Dead Of Night”-ot kell kiemelni, amely a jazzes ritmikai megmozdulások, a szintetizátorok akkoriban szinte forradalmi használata és a magas fokú dallamosság keresztezésével a következő évtized progresszív rockjának néhány mércéjét állította fel. Ne feledkezzünk meg a kontrasztos párjáról, a „By The Light Of Day”-ről sem, amelyben a zenekar a kontrasztos és drámaian fokozódó hangulatok építésének kiváló mestereként mutatkozik meg. A rövid, „Presto Vivace And Reprise” című instrumentális szám a progresszív rock iskolája kicsiben: egy rövidebb, Jobson billentyűs mutatványaival teli szakasz után visszatér a központi motívum és az „In The Dead Of Night” refrénje.
A gazdag zenekari függönyökkel átszőtt „Thirty Years” Wetton védjegyének számító vokális melankóliát kínálja, amelyet a gazdag hangszerelések és ritmusváltások állandó váltakozása követ valahol a szimfonikus prog rock és a jazz rock fusion között félúton. A kiváló „Alaska” című instrumentális szám számos baljós szintetizátorszólamot és lélegzetelállító ritmikai mesterműveket tartogat. Váratlanul átcsúszik a rendkívül érdekes „Time To Kill”-be, amely dallamos refrénjével már felvonultat néhány arénarockos finomságot, amelyeket Wetton később az Asiával tökélyre csiszolt. Mindezek ellenére rendkívül kísérletező alkotásról van szó, számos virtuóz hangszeres kitéréssel, valamint elektromoshegedű- és gitárszólóval, ami minden prog-rajongónak maga a mennyország. A Wetton–Bruford páros végig pusztító erővel és egyedi dinamikával nyomja, amellyel már a King Crimsonban is híressé vált.
A „Nevermore” számos klasszicista gitárfogást, teljesen egyedi Holdsworth-szólóbetétet, a klasszikus zene, a jazz és a rock fúziójának elemeit bőségesen, valamint meditatív pillanatok sorát tartalmazza, bizonyítva, hogy kivételes érzékük volt a romantikus patetikusságukkal a hallgatóban sokáig mély nyomot hagyó kompozíciók írásához is. Azok után, amit Holdsworth ezen a lemezen mutatott, elég nehéz elhinni, hogy következő (és utolsó stúdió-) albumukat nemcsak nélküle, hanem egyenesen gitár nélkül vették fel. A melankolikus „Mental Medication” nagyon jó zárás, amely számos jazzes ritmikai fordulatot kínál, elsősorban viszont játszótér Wetton vokális bravúrjainak és Jobson avantgárd billentyűs díszítéseinek, amelyekkel bizonyítja, hogy valóban igen sikeres Zappa-tanítvány volt.
Az „UK” már nem sokkal megjelenése után – teljesen megérdemelten – elnyerte a progresszív rock mesterműve címet, és ezt a státuszt a mai napig élvezi. Wetton és Bruford, akik akkor még mindig nagy zenei újítók voltak, a King Crimson feloszlása után alaposan rá voltak éhezve a kreatív progresszív rock játszására, és az UK-val, főleg ezzel a debütálóalbummal teljesen sikerült megvalósítaniuk szándékukat, és a karrierjük néhány legjobb zenei fantáziáját kínálni. Hozzá kell tenni, hogy az „UK” már megjelenésekor rendkívül nagy hatású album volt, amely progresszív rockzenészek nemzedékeire hatott. Utódja, a „Danger Money” (1979) szintén kiváló alkotás volt, de valahogy már nem érte el a mélységét, viszont már kijelölt néhány hangzásbeli irányt, amelyekre később az Asia épített. Érdekes lesz meghallgatni, hogy Jobson UKZ nevű zenekara, az UK modern változata, amelyben Trey Gunn személyében szintén egy egykori King Crimson-basszusgitáros játszik, méltó-e ehhez a nagyszerű örökséghez.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Allan Holdsworth – gitár
Eddie Jobson – elektromos hegedű, billentyűs hangszerek
Bill Bruford – dobok és ütőhangszerek
Produkció
UK
Számlista
1. In the Dead of Night (5:36)
2. By the Light of Day (4:40)
3. Presto Vivace and Reprise (3:06)
4. Thirty Years (8:02)
5. Alaska (4:38)
6. Time to Kill (5:00)
7. Nevermore (8:09)
8. Mental Medication (7:24)
