Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Olympiahalle / München / Németország
A koncert dátuma: 2008. 11. 15.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 52,00€
A rocktitán Deep Purple 2008-as őszi turnéján a forrófejű svájci hard rockerekkel, a Gotthard-dal az oldalán érkezett, előzenekarként. Mintha apa és fia lenne. Három óra színtiszta rockmulatság a kolbász és a sör földjén, Bajorországban! Na, ez aztán valami!
A Deep Purple egy héttel korábbi stuttgarti koncertje kivételes élményt hagyott maga után, így nem volt okunk, hogy ne várjuk a legendákkal való újabb találkozást. Csakhogy az akkreditáció átvétele ezúttal nem ment olyan simán, mint Stuttgartban, ahol a szervezők a tenyerünkből ettek. Most megfeledkeztek a RockLine fotós belépőjéről. Öt emberrel kellett megküzdeni, mire egyikük végül összeszedte a bátorságát, és hozott egy matricát a RockLine-nak is. Ebben az esetben a német rendhez és fegyelemhez való túlzott ragaszkodás a teljes önpusztítás jele, és tankönyvi példa arra, hogyan kezdhet egy rendszer önmagától, belülről szétesni. Túl sok benne az ellenőrzés. A szervező pedig olyan magabiztosan hiszi magáról, hogy az önellenőrzés követésében csalhatatlan, olyan biztonságban és olyan közömbösen érzi magát, hogy bármi, ami csak egy kicsit is eltér a kijelölt szabályoktól, egyenesen elfogadhatatlan, érthetetlen, lehetetlen a számára. Lehetetlen beismerni a hibát a tökéletességre és a matematikai tisztaságra való túlzott törekvés miatt. A logika diktatúrája. Röviden: miközben azon feszültünk, kinek van igaza és kinek nincs, sajnos lemaradtam a Gotthard fotózásáról. Semmit sem ért a három különböző forrásból kinyomtatott visszaigazolás sem, hogy rajta vagyunk a vendéglistán. Sem a Nuclear Blasttól, sem a Gotthard menedzsmentjétől, de még a koncert társszervezőjétől, a KB-K ügynökségtől sem. Semmit. Mert a név nem szerepelt a fotósok listáján. Ráadásul ingyen sajtójegyet kapsz, de olyat, amellyel a 33. sorba küldenek, vagyis a lelátó legfelső sorába, egyenesen az Olympiahalle tetőponyvája alá, a D szektorba, hogy távcsővel tanulmányozhasd Ian Gillan és társai fejtetőjének hajsűrűségét. Gyakorlatilag holtszögből és az egekből látni a színpadot, nem is beszélve arról, hogy ebben a szektorban a legrosszabbak a hangviszonyok. Szép kezdet, nem igaz?
GOTTHARD: 20.00-21.00
A Gotthard-koncert hátralévő részét azért csak megengedtem magamnak, és átvitorláztam a lelátó egy olyan pontjára, ahonnan végre normális rálátásom nyílt a színpadra, a hang pedig teljes volt. Tiszta, fenomenális hang, az Olympiahalle egész hosszában. A Gotthardot zsúfolt, de nem teljesen kiárusított csarnok fogadta. Nagyjából annyian voltak, mint egy héttel korábban Stuttgartban (12.000). A Gotthard ezúttal még forróbbnak tűnt, mint Stuttgartban. Különösen Steve Lee mozgott még lazábban, még ihletettebben, olyan repülő formában, hogy a hangszálai számára nem volt elérhetetlen hangfekvés. A Gotthard megint eszméletlenre verte a közönséget. Hiba nélkül játszottak. A balladás Falling után, amelyről azt mondhatom, hogy az egyetlen mínuszos pontja volt a fellépésnek, mert a stúdióváltozat jóval meggyőzőbb a turnén játszottnál, ahol a dalt csak billentyűs kíséret és Steve Lee hangja viszi, a Gotthard a csúcsra járatta a rockhangulatot, és a Let It Be-vel a koncert igazi szárnyakra kapott. Ezekkel a szárnycsapásokkal repítette tovább a csúcsformában lévő srácok fanatikus hozzáállását a Said And Done, a The Oscar Goes To…, a Lift U Up és az Anytime Anywhere dalokon át egészen a bravúros zárásig, ahol az egész csarnok tapsolt nekik. A parterről a lelátók legtetejéig. Az óra egy pillanat alatt lepergett, az emberek ráadást követeltek, a Gotthard viszont nem játszhatott többet. A Gotthard minden tekintetben igazi attrakció. A hard rock igazi iskolája az új évezredben, amelynek magas színvonala példa lehet minden kortársának és a fiatalabb zenekaroknak, akik ebben a műfajban próbálnak szélesebb ismertséget szerezni. Leegyszerűsítve: a Gotthard-koncert után felpörögve távozol.
DEEP PURPLE: 21.30-23.30
Ha másért nem, hát a Deep Purple-nek mindenképp felpörögve. Ha kortársak lennének, és nem átlagosan 20 évvel idősebbek, azt mondanám, hogy a Gotthard ezúttal alaposan elpáholta a főzenekart. A Deep Purple megint hatalmas színpadon, hatalmas közönség előtt, gigantikus fényekkel mutatkozott be, a fellépést pedig végig videokamera rögzítette (hivatalos kamera a színpad alatt, akárcsak Stuttgartban). Valószínűleg több is volt, de én csak ezt vettem észre. Hogy mi igaz ebből és mi nem, az kiderül, ha a zenekar kiad egy DVD-t erről a turnéról.
Az ötös csukott szemmel is tökéletesen összeszokott. Egy hangot sem hibáznak. Az egyetlen sebezhető tényező természetesen a „pálcikává” fogyott Ian Gillan hangja, amely ezúttal kissé kopottabbnak hatott, mint egy héttel korábban Stuttgartban. Ez főleg a Perfect Strangers refrénjeiben érződött, ahol a versszakokat már egyáltalán nem lehetett végighallani, aztán a Sometimes I Feel Like Screamingben és a Knockin’ At Your Backdoorban. Gillan ezúttal jóval hanyagabbul is énekelt. Nem azért, mintha nem lett volna kedve igyekezni. Érezhető volt, hogy egyes helyeken azért kifogy a szusz (például a Lazyben). Gillan viszont rockikon, a Deep Purple Mk II. (mínusz Morse) nélkülözhetetlen része, és szinte elég, hogy egyáltalán megjelenjen a színpadon, ami persze nem mentség. De a fickó képes megváltani magát a szórakoztató színpadi kommunikációjával. Egyedi jelenség, minden karizmájával és szimpatikusságával együtt.
A Wring That Neck, a Lazy és a Perfect Strangers azok a pontok, ahol különösen erősen hiányzik Blackmore Stratocasterének kifinomult, szigorúan kontrollált, bársonyosan lágy, örökké melankolikus és sóvárgó hangja, a híresen hosszú és nyögdécselő „lickekkel”. Ezek azok a pillanatok, ahová Morse túlfeszített izmai egyszerűen nem illenek, és mégsem lenne Morse az, aki, ha híres elődje hangját próbálná utánozni.
A koncert csúcspontja a „Machine Head” repertoárra épülő záró szakasz volt, amelyet a Space Truckin’ nyitott az On Broadway motívumának (eredetileg Nancy Sinatra) szellemes beleszövésével, ez képezte az átvezető hidat a Highway Starba, a triót pedig természetesen a legnemesebb elemi gitárfrázist tartalmazó Smoke On The Water zárta. A lelátóról izgalmas volt nézni, ahogy a parterben a tömeg reakciói alapján szó szerint elszabadul a pokol, amikor a Purple belecsap ebbe az örökzöld riffbe! A nagy dal fináléjában, közvetlenül a koncert reguláris részének vége előtt, a Deep Purple meghívására a színpadon megjelent Leo Leoni, a Gotthard gitárosa is, aki ilyenkor valószínűleg ezt gondolta: „Álmok! Valóra váltak!”
Az egész élmény nagyon hasonlított az egy héttel korábbi kiváló stuttgarti fellépéséhez. A Deep Purple egyszerűen annyira rutinos, hogy a koncerteken nehezen mutatja meg a rosszabb napi közérzetét. Mégis, ebben megfoghattok a szón, hiszen megint Németországban vagyunk. A németországi turnék pedig különlegesek a Deep Purple számára. Itt otthon vannak, mert a zenerajongók körében rendkívüli tekintélynek örvendenek. Ezért nehéz bármivel is kibillenteni őket, és egy ilyen „hazai” közegben a srácok kétségkívül sokkal könnyebben tartják meg a jó koncerthangulatot a turné egész során, napról napra.
A német közönség ismét különleges koncertszintre emelte az egész eseményt. Minden gigantikus, és a szlovén zárt koncerttermekhez szokott embernek ez elképzelhetetlen. A közönség zúgása, a közönség és a zenekar közötti energiaáramlás mindkét irányban, a hang, a fényeffektek, minden felerősödik, összeadódik, és rendkívüli varázzsá magnifikálódik, amelyet már csak a 40.000 fős, kiárusított koncertstadionok és az afölötti helyszínek tudnak felülmúlni. Egyszerűen van itt pénz, van rockkultúra-hagyomány. Most már ismételgetem magam, hiszen a stuttgarti beszámolóban is leírtam ezt. A Deep Purple-t tehát Németországban kell megnézni koncerten. Ilyen támogatással, amilyet ma is élveznek Közép-Európában, ahol a srácok keresett és nagyra becsült előadók a rockzenéhez való hozzájárulásukért, nem kell attól tartanunk, hogy a Deep Purple koncertjei hamarosan elfogynak a műsorból. Ha az egészsége engedi, a zenekar gond nélkül elhúzhatja a létezését az ötvenedik évfordulóig.
fotók: Aleš Podbrežnik
szöveg: Aleš Podbrežnik
Setlist
GOTTHARD — setlist:
1. Master Of Illusion
2. Gone To Far
3. Top Of The World
4. The Call
5. Mountain Mama
6. All We Are
7. Sister Moon
8. Falling
9. Let It Be
10. Said & Done
11. The Oscar Goes To You
12. Lift U Up
13. Anytime Anywhere
DEEP PURPLE — setlist:
1. Pictures Of Home
2. Things I Never Said
3. Into The Fire
4. Strange Kind Of Woman
5. Rapture Of The Deep
6. Wrong Man
7. Contact Lost
8. Well Dressed Guitar
9. Knockin’ At Your Back Door
10. Sometimes I Feel Like Screaming
11. Wring That Neck
12. Battle Rages On
13. Solo Airey
14. Perfect Strangers
15. Space Truckin’
16. Highway Star
17. Smoke On The Water
—ráadás—
18. Lazy
19. Hush
20. Black Night
Képgaléria
