Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Josefov katonai erőd, Jaroměř, Csehország
Az interjú dátuma: 2011. augusztus 13.
Az amerikai Bay Area thrash metal csapat, a Forbidden mindig a legjobbat képviselte abból, amit a Bay Area kínálni tudott. A Forbidden Evil és a Twisted Into Form lemezeket ma kultikus thrash klasszikusoknak tartják, amivé a remek dalszerzői érzék, a progresszív hajlamú szerzemények, Russ Anderson fantasztikus éneke, Paul Bostaph dobos (aki később az Exodusban, a Testamentben és a Slayerben is játszott) ágyúszerű sorozatai, valamint Craig Locicero és a Forbiddennel közreműködő gitárosok zseniális gitárvonalai tették őket. A Forbidden a kilencvenes években eltávolodott thrash gyökereitől, miközben a thrashben maradt horgonyozva, csak a Distortion és a Green album hangzása lett sokkal modernebb. Éppen ezért nem fogadták őket túl szívélyesen (méltánytalanul – a szerző megj.), és a Forbidden 1997-ben feloszlott. Újra élőben tűntek fel 2001-ben Forbidden Evil néven, az eredeti névvel a Thrash of the Titans eseményen, amely számos nyolcvanas évekbeli thrash-zenekart élesztett újra. A Forbidden 2007-ben tért vissza véglegesen, a következő évben felejthetetlen koncertet adtak a mariborski ŠTUK-ban, két éve pedig kiadták a fantasztikus „comeback” lemezt, az Omega Wave-et. Sajnos alig több mint egy hónapja a Forbidden bejelentette, hogy az eredeti basszusgitáros, Matt Camacho távozik, Russ Anderson énekes pedig úgy döntött, szünetre van szüksége a zenei bizniszből. A zenekar jövője jelenleg bizonytalan, hogy mit mondott tavaly Craig Locicero gitáros a Forbiddenről, azt olvassátok el lent.
RockLine: Kezdjük az aktuális lemezzel, az Omega Wave-vel, amely a stúdiós visszatérésetek is, és csaknem tizenöt év után az első…
Craig: Így van, az utolsó albumot 1996-ban vettük fel, egy évvel később pedig abbahagytuk. Valószínűleg nem véletlenül, mert akkor már nem éreztük azt, amit zenekarként éreznünk kellett volna, ráadásul az embereket sem érdekelte már a zene. Egyszerűen leszarták. Sötét napok voltak ezek a metalnak, amit mi magunk is felismertünk, és előbb elfogadtunk, mint a legtöbb zenekar. Egyesek szerint túl sokáig húztuk, de szerintem a Green jó lemez, csak egy kicsit megelőzte a korát. Úgy két-három évvel.
RockLine: Hogyan hasonlítanád össze az új album megírásának, születésének, felvételének folyamatát a korábbi lemezekével?
Craig: Sokkal könnyebb volt. A legtöbben valószínűleg azt gondolják, hogy nehezebb, hiszen az új gitáros Londonban él (Steve Smythe, ex-Nevermore, ex-Vicious Rumors – a szerző megj.), de pont ezért volt könnyebb. Nyugodtan kidolgozhattam az ötleteket egyedül, anélkül hogy a próbán mindenkinek egyszerre kellett volna előadnom őket, ami nagyon kaotikus tud lenni, mert mindenkinek más a véleménye. Régen sokszor előfordult, hogy a tagok heves viták után kiviharzottak a szobából, de az tény, hogy a legtöbb vitát én nyertem meg (nevet), ami sok sértődést és lógó orrot szült. Most igazán laza volt, mert Steve-vel megmutattuk egymásnak az ötleteinket, aztán volt időm és nyugalmam átgondolni és átdolgozni őket Markkal (Hernandez, mára már volt dobos – a szerző megj.). Markkal remekül és könnyen dolgozunk együtt, ezért is volt ez az egyik legkönnyebb lemezfelvétel egyáltalán. Voltak időpontok, amikor mindannyian együtt dolgoztunk, de általában Markkal ketten voltunk, és amikor kész voltak az aranzsék, csatlakozott Russ is. Ezúttal tényleg élveztem, bár a többiek az anyagot csak egész a legvégén hallották teljes egészében. Igazán kielégítő volt végigvinni ezt a folyamatot.
RockLine: Érdekes, hogy a kezdetekben is a zenekar fő szerzői csapata a gitáros és a dobos volt, vagyis te és Paul Bostaph.
Craig: Igen, de tudni kell, hogy a legtöbb metalzenekarban a dobosok sosem kapják meg azt az elismerést, ami jár nekik, pedig keményen dolgoznak. A Forbiddenben Paullal olyan viszonyt alakítottunk ki, amelyben egyenrangú tag volt, egyúttal szerző és aranzsőr is. Ugyanez volt a viszony Steve Jacobsszal (a Distortion és a Green dobosa – a szerző megj.), most pedig Markkal is. Szerintem így tisztességes. Amikor ott ülünk a szobában és írjuk az anyagot, a dobos pont olyan fontos, mint az én riffem. A legtöbb metalzenekarban a dobosok háttérbe szorulnak, a Forbiddennél soha. Tény, hogy a legtöbb metalzenekar egyszerűen nem ismeri el a dobosok érdemeit. Például Dave Lombardo. Tényleg azt hiszed, hogy nem ő írta a Slayer-számokat? Persze hogy írta, a Slayer remek dalokat csinált!
RockLine: Egyetértek, de az is igaz, hogy ha a dobos nem is feltétlenül szerzője az anyagnak, ő tartja össze az egészet. A Forbiddennél legalábbis így van.
Craig: Pontosan! Más zenekaroknak is így kellene csinálniuk, de nem teszik. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz, de mindenképp nem akarod, hogy a zenekar megorrolva nézzen rád. Ha a dobos azt mondja, hogy nagyon jó riffed van, a helyes válasz az, hogy igen, köszi, de te kötötted össze az egészet. Ha valamit javítasz rajta, megérdemled, hogy ott legyen a neved.
RockLine: Ha még egyszer visszatekintünk a dalszerzési folyamatra – hogyan írnád le a közös munkát Paullal a zenekar első időszakában, aztán a Distortion és a Green idején, most pedig az Omega Wave-nél?
Craig: Ma mindenképp könnyebb. Paul hihetetlenül intelligens, tényleg teljes erőből gondolkodik, és esküszöm, néha úgy tűnt, füst jön ki a fülén (nevet). De rendkívül fontos volt az első két lemeznél, főleg a Twisted Into Formnál, amikor az anyagot rendkívül gyorsan kellett megírni. Elsősorban kiváló improvizátor, soha nem játszott kétszer ugyanúgy két dolgot. Ez Paul különlegessége, teljesen más, mint a többi dobos. Mark teljes erőből igyekezett, kiváló dobos, mindent átgondol. Nagyon szerencsés voltam, hogy sosem játszottam szar dobosokkal, és ez nem csak a Forbiddenre igaz, hanem a Spiralarmsra és a Manmade Godra is. Sokáig játszottam Chris Kontosszal és Eric Kretzcel a Stone Temple Pilotsból, és persze Gene Hoglannel.
RockLine: Épp most említetted Steve Smythe-ot; te mindig kiváló gitárosokkal is játszottál…
Craig: Igen, én mindig a másik pasas vagyok (nevet).
RockLine: Hehe, ha te mondod. Visszatérve a kérdésemre: nehéz volt valaha is hozzászoknod egy új gitároshoz?
Craig: Glennel hihetetlenül nehéz volt dolgozni, mindig nagyon bizonytalan volt. Ha úgy lett volna, hogy én írom az összes anyagot, ő meg csak lerámolja, szuper lett volna. Steve-vel ezzel szemben élvezet dolgozni, mert nemcsak kiváló gitáros, hanem írni is tud. Ráadásul Forbidden-rajongó, és kiválóan ismer minden albumot. Ugyanez volt Tim Calverttel, akivel szintén remek viszonyunk volt, mert pontosan tudtuk, mit akarunk egymástól. Glennel olyan nehéz volt, hogy el kellett szaladnunk egy számmal, és elrejteni (nevet). Így írtuk meg ketten például a Through Eyes of Glass-t, és csak beillesztettük bele Glen gyilkos szólóját, ami szerintem a legjobb, amit valaha írt. Glen érdekes figura, de sokat változott, lehiggadt. Amikor részt vett az első reunion koncerteken, nagyon jó volt, és nem volt közöttünk harag, amikor kilépett, mert sosem rúgtuk ki. Végső soron mindig az számít, hogy bármelyik gitárossal csapatként tudjunk működni.
RockLine: Az Omega Wave-et én úgy látom, mint a Twisted Into Formot követő lépést. Egyetértesz?
Craig: Igen, részben, de a Green és a Distortion nélkül nem lenne Omega Wave. Mind kellett. Mindenesetre ez az az album, amelyet a legnagyobb tisztánlátással vettünk fel. Amikor Markkal elkezdtük írni az albumot, volt egy mondásunk: „Embrace the Metal”, vagyis valahogy hagytuk, hogy sodorjon az áradat, és pontosan azt írtuk, amit akkor akartunk és éreztünk.
RockLine: Chuck Schuldiner egyszer azt mondta: Let the Metal Flow.
Craig: Pontosan! Chuckkal egy ideig játszottam is (az Individual Thought Patterns turnéján 1993-ban – a szerző megj.), kérdezték, hogy játszanék-e velük, de elutasítottam, mert időben nem fért volna bele.
RockLine: Ez igazán érdekes zenei élmény lett volna.
Craig: Az lett volna, akkoriban a jobb kezem szuuuperül gyors volt, és az volt addig a leggyorsabb Death-anyag. Genenek (Hoglan – a szerző megj.) nem esett nehezére követni, és egyre gyorsabban és gyorsabban játszottunk. Akkoriban használtak először blast beat-et egy Death-dalban. Az az időszak igazán hihetetlen volt az életemben, Chuckot nagyon hiányolom, Gene pedig az egyik legjobb barátom.
RockLine: Mondtuk már, hogy az Omega Wave amolyan összegzése a korábbi albumoknak, nekem viszont mindig kár volt, hogy sosem adtátok ki hivatalosan a Trapped demo dalait, hiszen van rajta pár fenomenális szám…
Craig: Ha! Valóban van rajta pár remek szám, de mindig úgy éreztem, hogy egyúttal távol is állnak mindattól, amit a Forbidden csinált. Melankolikusak és depressziósak voltak, istenem, csuklóvágósak, „down the road, not across the street!” Nemrég hallgattam meg ezeket a számokat, és Tim Calvert nagyon erősen hatott rájuk, aki nagy rajongója volt az olyan zenekaroknak, mint a Queensryche és a Fates Warning. Ami menő, de nem éppen Forbidden. Ha sorba állítod a Forbidden Evilt, a Twisted Into Formot és a két demofelvételt, rengetegen vakarták a fejüket. Elég sokaknak viszont mindkettő tetszett. Szerintem a legnagyobb baj az, hogy túl gyorsan fejlődtünk, nem foglalkoztunk azzal, mi tetszett az embereknek bennünk, csak fejlődni akartunk, egyre jobbak lenni. Ha most visszanézek, azt kell mondanom, hogy a My Sorrow’s My Own baszott epikus szám, a Trapped az idegeimre megy, bár van pár jó riffje, a So Dark menő, de mind túl depressziós. Ma nem vagyunk depressziósak, akkoriban viszont nem volt kiadónk, a helyünkért harcoltunk a metalban. Ma sokkal könnyebb, van kiadónk, kultzenekarnak tartanak minket, és thrash metal zenekar vagyunk. Az albumon rajta van az összes szám, amit írtunk, nincs felesleges demófelvétel. Mindkét demófelvétel, az Adapt Or Die és a Hopenosis, felkerült a lemezre. Ahogy mondtam, a tisztánlátásról van szó, ami a múltban nem volt meg bennünk.
RockLine: Népszerű, hogy a zenekarok régi felvételeket, különféle válogatásokat adnak ki. Ti is gondolkodtatok azon, hogy kiadjátok a Trapped és a Disillusions demókat, esetleg még az Egypt Has Fallent is (nevet)?
Craig: Ó, istenem, ne! (nevet) Az Egypt Has Fallen egy kis kazettás magnóra lett felvéve, és gyakorlatilag teljesen Robb (Flynn, ex-Forbidden, ex-Vio-Lence, ma Machine Head – a szerző megj.) gyermeke volt. Ha már itt tartunk, minden elismerésem Robbnak mindenért, amit elért, bár amikor még gyerekek voltunk, Robb minden alkalommal elvitte az agyamat, még jobb volt. Aztán úgy döntött, hogy az egészet leegyszerűsíti, és ezt nem rossz értelemben mondom, így döntött. Úgy döntött, hogy azonosul az utca emberével, miközben még mindig kiváló szólógitáros, amit viszont ma csinál, az többé-kevésbé csak tiltiltiltiltil… Hogy egy középiskolás kölyök megírhatott egy olyan számot, mint az Egypt Has Fallen, hihetetlen. Jó, hogy jól ismerjük egymást, és rengeteg történet van közöttünk, mi voltunk az első kettő a zenekarban. Büszke vagyok arra, hol tart ma a Machine Head.
Rockline: Hogyan tekintesz vissza a múltra most, csaknem 30 évvel az alapítás után?
Craig: Nem harminc! (nevet) 25, 26. A fenébe, már öreg vagyok. Nagy büszkeséggel és azzal a bölcsességgel nézek vissza, amit az elmúlt néhány évben sikerült megszereznem. Be kell vallanom, hogy igazán felnőttem és megérettem csak valamikor a kilencvenes évek közepén, mert közvetlenül a középiskola után mentem a zenekarba. A fejem sosem volt olyan lelassulva, hogy megállhattam volna és tudatosíthattam volna a helyzetemet. Ma kiegyensúlyozottabb vagyok, van egy fiam, hálás vagyok, hogy ott tartok, ahol. Sokan nem is tudják, hogy pontosan hol vagyunk ebben a pillanatban, ennek a helynek gazdag története van.
RockLine: Ez a tizenhetedik században porosz katonai erődítmény volt.
Craig: Igen, és biztosan megvannak a maga kísértetei. Esküszöm, amikor ma a vécén végeztem a dolgomat, nagyon erősen éreztem valami jelenlétét, pedig teljesen egyedül voltam. Elég intenzív volt.
RockLine: A Forbidden mindig a Bay Area thrash-szcéna egyik nagy képviselője volt, ugyanakkor abban különböztetek a többi zenekartól, hogy műszakilag kidolgozott megközelítésetek volt a zeneszerzéshez, a zene pedig igencsak progresszív színezetű volt. Tudatosan döntöttetek így?
Craig: Nem igazán, egyszerűen ilyenek vagyunk. Én rendkívül hiperaktív voltam, az ujjaimnak mindig csinálniuk kellett valamit, és ez a zenén is meglátszott. Nem volt tudásunk arról, mit csinálunk, egyszerűen az jött ki belőlünk. Szerintem az új album megközelítése ebből a szempontból nem különbözik. A különbség csak annyi, hogy jobban értjük a dallamokat, szerzőként sokkal jobbak vagyunk. A rockzenélésem sokat segített abban, hogy ma már meg tudok írni egy dalt mint olyat. A zene ma így egységesebben szól, ma értem, hogyan vigyek be olyan elemeket a zenébe, amelyek érzelmeket ébresztenek az emberekben. Régen inkább riff riffre halmozásról volt szó, de persze még mindig thrash az egész, és nagyon büszke vagyok az Omega Wave-re. Mindenki igazán megdolgozott érte, főleg Russ remekelt, annak ellenére, hogy elég bizonytalan volt magában. Nagyon büszke vagyok rá, újra és újra bizonyít. Amikor lenyomtuk az első reunion turnét, nem voltunk felkészülve rá, és elég nagy gondjaink voltak, főleg Russ volt a tizenharmadik koncert után egymás után teljesen kétségbeesve és kimerülve.
RockLine: Az akkori turné keretében láttalak titeket Mariborban, és arról a koncertről nálunk még ma is csillogó szemmel beszélünk.
Craig: Az volt a turné első része… Szlovéniából vagytok? Imádom Szlovéniát, hihetetlen kirándulás és fantasztikus koncert volt! Alig várom, hogy visszatérjünk Szlovéniába. Az egyik legforróbb koncert volt, amit valaha játszottam.
RockLine: Az Omega Wave tematikailag lépést tart a korral, a szövegek társadalmi és politikai témákat érintenek.
Craig: Igen, a Hopenosisszal még Obama előtt jártunk. A szövegeket az európai turné után kezdtem írni, és már akkor nyilvánvaló volt. Ez a fickó elbűvöli az embereket, közben viszont semmit sem mond. Valahányszor valakinek ilyen hatalma van a tömegek irányítására, azonnal hegyezem a fülem. Ezt a lemezt el sem kezdtem volna írni, ha nem értek volna ilyen hatások. Teljesen belemerültünk az összeesküvés-elméletekbe, amelyek közül némelyikről magam sem gondolom, hogy elméletek lennének. Ha viszont Matttel (Camacho, basszus – a szerző megj.) beszélsz, nála minden a legnagyobb rendben van. Oké, mindenki a magáét, nézze csak a világot rózsaszín szemüvegen át (nevet).
RockLine: Végül a kézenfekvő kérdés: milyen jövő vár a Forbiddenre?
Craig: Nem tudom. Csak annyit mondok, hogy van elég inspirációm egy új lemez megírásához. Ha mást mondanék, nem lennék őszinte. Amikor eljön az ideje, hogy elkezdjem írni az új lemezt, igazán fejben is ott kell lennem, különben bele sem fogok. A Nuclear Blast egyelőre támogatja ezt, én pedig olyan lemezt akarok készíteni, ami legalább olyan jó, ha nem jobb, mint az Omega Wave.
