Előadó: China Blue
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 55:41
Értékelés: 3/5
Mi ez most? China Blue. Szomorú Kína, nem? Halló? Egy billentyűs projektjéről van szó, akit Eric Ragnónak hívnak, és akit az AOR és a dallamos hard rock terén számos előadó albumán közreműködéséről ismerhetünk, például Takara, Ted Poley (ének, Danger Danger), Steve Grimmett, American Angel, Danny Vaughn (ének, Tyketto), a Hugo/Ramos projekt és még sokan mások. A zenekar ötlete már régi, tulajdonképpen a nyolcvanas évek végén született. Eric szerezte a zenét, a haverja, Tom Gasbarro pedig a dalszövegekért felelt. Nem sokkal később azonban Eric olyan zenekarokban folytatta a pályáját, mint a Vox Tempus, így a China Blue elindítására sehogy sem jutott idő. Amikor nemrég eljátszott valamennyit a régi China Blue-anyagból Michael Risenebecknek, az meggyőzte, hogy csiszolja meg a dalokat, és gyúrjon belőlük igazi albumot.
Eric nem ült tétlenül. Maga köré gyűjtött egy csapatnyi rutinos zenészt, akik tudják, hogyan kell igazi dallamos hard rockot játszani. Közülük az első a TNT jelenlegi énekese, Tony Mills (ex-Shy). A további anyag csiszolásához és megírásához jó támaszt talált Josh Ramos gitárosban (The Storm, Hardline). A felállást Zane Petersen (Malicious, Conditioned Response) dobos és Doug Odell basszusgitáros egészítette ki. Különleges vendégként Ronny Smith gitáros, Pete Newdeck dobos és Fabrizio Grossi basszusgitáros is megjelenik a lemezen.
Tony Mills a China Blue legfontosabb láncszeme, ő ad a „Twilight Of Destiny” albumnak különleges pluszt. Kifejezésgazdag hang ez, az érzelmek felidézésének színes kollázsa, amely a nyugodtabb részekben a finom érzékenységével tűnik ki, mint mindig, igazán diadalmas pedig a magasra ívelő, dallamos refrénekben, ahol a remek többszólamú vokális harmóniák (például a Movin’ On-ban) adnak hangulati pecsétet, és társaságot tesznek neki. A fickó kiválóan végzi a dolgát, akárcsak a Shy-os időkben, ezért ez az album mindenképp igazi mágnes lesz a Shy összes rajongójának. Az énekes utolsó két TNT-albuma mellette lényegtelen. Ha nem ismeritek őket, csak nyertetek vele, mert a Harnell-korszakkal semmiben sem vehetik fel a versenyt. Az album első fele különösen Millsé, ahol a nyitódal, a What Do You Need But Love dallami kidolgozottságában ismét elbűvölően ragyog, vagy közvetlenül utána az I Feel Like Dying is, de főleg a Changing Ways, amely a „Twilight Of Destiny” dalai közül a leginkább megközelíti a nyolcvanas évek AOR-örökségének tökélyét, és úgy hat, mint egy elveszett Shy-szám Millsszel az éneken. Hatalmas slágerpotenciállal bíró dal (persze a számára kedvező nyolcvanas években), a refrén és az előrefrén kiváló összjátékával és a melankolikus drámai hatás hatásos fokozásával. Az album e pontján megteremtett magas drámai hangulatot a So Wrong hatásosan tartja fenn és folytatja.
Érezni, hogy a zenekar vezetője billentyűs, hiszen az szerkesztések úgy épülnek fel, hogy a billentyűk az egész lemezen teljesen egyenrangúak a gitárokkal. Érdekes érzés az is, hogy nem egy tipikus AOR-termékről van szó, amely kizárólag egyszerű dallamosságot követelne, és első hallgatásra a fülbe mászik. A Crimes (of Passion) után az album a kevésbé érdekes, félballadás Don’t Be A Stranger, majd a Passions és a Movin’ On révén teljesen lecsendesedik. A lemez kísérletezősebb oldala a rövid címadó instrumentális és a balladás Lost összekapcsolásánál üt át, ahol az album érezhetően több progresszív elemre tesz szert. A billentyű- és gitárszólók kereszttüzéből akad néhány ezen a lemezen (Passions, Don’t Be A Stranger, Crimes). Az album ettől még enyhe progos felhangot is kap. Meglepő az is, hogy az utolsó dal, az A Last Goodbye tulajdonképpen a címadó instrumentális egyfajta reprízé, így az album a zárásnál elveszít valamennyit a nagyon is szükséges drámából. A lemez második feléből tehát elég jócskán hiányzik a szükséges AOR-erő.
A billentyűk tipikus nyolcvanas évekbeli hangzást kínálnak, és a produkcióban ők hozzák a legtöbbet abból a nosztalgikus érzésből, amikor az ilyen dalokat, amilyeneket ez az album is hordoz, nagyon gyakran játszották a rádiók. A „Twilight of Destiny” rengeteg teret enged a gitárcsinnadrattának, amit a rutinos Josh Ramos természetesen kamatoztat is. Gyakran annyi helyet vesz el, hogy szólóival „betolakszik” a refrénekbe, ami kissé „szúrósnak” hathat a kompakt és ultradallamos dolgokat kereső fülnek (például a Take Me As I Am-ben).
Ha igazi AOR-rock albumot kerestek, talán csalódni fogtok, mert ez a lemez nem ül be elsőre a fülbe, és több hallgatást igényel. Van benne egy csipetnyi kísérletezés. Az egész album még elég sok tartalékot hordoz. Kérdés, hogy ha a China Blue ki akar tartani és folytatni a lemezkiadást, merre fordul majd. A tökéletes tömörség felé, amit az AOR megkövetel? Nagyon üdvözlendő lenne, mert a „Twilight of Destiny” közreműködő zenészei ebben a leggyengébbek, ami a kifejezésmódot illeti. A túl hosszú szólóbetétek és instrumentális részek kiiktatása tehát jó dolog lenne a jövőre nézve. Egyébként viszont nagyon jó album, amely meghálálja, ha többet foglalkoztok vele. Főleg a kiváló Tony Mills húzza ki a bajból.
Felállás
Tony Mills – ének
Eric Ragno – billentyűk
Josh Ramos – gitár
Doug Odell – basszusgitár
Zane Petersen – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Ronny Smith – gitár
Fabrizio Grossi – basszusgitár
Pete Newdeck – dob
Produkció
Eric Ragno
Dallista
1. What Do You Need But Love
2. I Feel Like Dying
3. Changing Ways
4. So Wrong
5. Don’t Be A Stranger
5. Crimes (of Passion)
6. Passions
7. Movin’ On
8. Twilight of Destiny
9. Lost
10. Take Me As I Am
11. A Last Goodbye
