Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Symphony X
Kiadó: Zero
Megjelenés: 1998
Játékidő: 52:40
Értékelés: 4/5
A progresszív metallal többnyire úgy van a dolog, hogy felismerhető hangzást kell kialakítanod, és abba legalább még valami extra hangzásbeli „fűszert” is bele kell csempészned, ha szélesebb (igényes) hallgatóság elé akarsz kerülni. Gyakran előfordul ugyanis, hogy ez a műfaj a legtöbb ortodox metalosnak túl összetett, a progrockos puristák pedig általában hamar unni kezdik, ha a dolgok véletlenül túlságosan ismétlődnek, hiszen az, hogy a zenekar minden tagja a hangszere mestere, utóbbiaknak rendszerint édeskevés.
Az amerikai Symphony X a progresszív metalhoz szimfonikus irányból közelítve találta meg a nyerő formulát: ebben ott van Michael Romeo neoklasszicista gitárvariációi, Michael Pinnella epikus billentyűs hangszerelései és Russell Allen kiváló (hard rockos) hangja, amely kissé a legendás Ronnie James Dióra, valamint Tony Martinra (ex-Black Sabbath) emlékeztet. A Symphony X-et egykor sokan szerették összehasonlítani amerikai prog-metal kortársaikkal, a Dream Theaterrel, pedig a két zenekarban kevés a közös vonás. Szövegeikbe gyakran szűrődtek be irodalmi és ókori görög mitológiai hatások, ami szintén említésre méltó műfaji különlegesség volt.
A „Twilight in Olympus” a zenekar negyedik stúdióalbuma, a „Divine Wings of Tragedy” (1996) utódja, amellyel először sikerült valamivel nagyobb ismertséget szerezniük. Egyben ez az eddigi egyetlen Symphony X-album, amelyen nem Jason Rullo dobol: ő éppen ekkor személyes okokból (átmenetileg) kilépett a zenekarból. Helyét Thomas Walling vette át, aki rendes (ideiglenes) helyettesnek bizonyult, mielőtt Rullo visszatért volna.
A nyitó, energiát szabadító „Smoke And Mirrors” szinte ikonoklaszta Symphony X-nyitánnyal indít, neoklasszicista gitárriffel és epikus szintetizátortextúrákkal, miközben Allen hangja másodpercről másodpercre fokozza a izzó hangulatot. Az még epikusabb „Church of the Machine” a szimfonikus és metalelemek sikeres keresztezésének újabb példája, amely megjelenésekor meglehetősen üdítően és újszerűen hangzott. Hát, ma is jól szól, bár a Symphony X az évek során keveset távolodott el ettől a recepttől. A hangszeres részek átgondoltan és intelligensen szólnak, rengeteg teret hagynak a dinamikus tempóváltásoknak, miközben Allen hatalmas énekével végig a feszült drámáról gondoskodik. Ebben dicséretes kísérő harmóniák segítik. A „Sonata” rövid gitárinstrumentális, amely Beethoven „8. zongoraszonátájának” második tételét idézi, és Romeo neoklasszicista szólómutatványa. Leginkább a következő szám felé vezető híd.
Az „In The Dragon’s Den” agresszíven használja a dupla lábdobot, amit az epikus vokális harmóniák és az ízléses szimfonikus textúrák egyszerre fognak vissza, így az egész éppen eléggé fenséges, és nem túlzottan brutális. Az ambiciózus „Through the Looking Glass” több mint tizenhárom perces eposz, három részre osztva, az irodalmi klasszikus „Alice tükörországban” ihlette, amely az „Alice Csodaországban” folytatása. Az első rész epikus instrumentális blokk, csodás átmenetekkel a szintetizátoros és a gitáros futamok között, masszív ritmikai váltásokkal megtámogatva. A finom zongorás közjátékok sikeresen építenek hidat az ütős részek között, miközben Allen hangja színházias hatást és feszült drámát teremt. Ennek a monumentális műnek a zárlata kétségkívül a Symphony X eddigi történetének egyik legjobb pillanata.
A „The Relic” barokk hangszerelést tartalmaz, miközben vad gitárfutamok, szakrális hangulatú billentyűs textúrák és masszív dobátvezetések uralkodnak. Allen ismét szépen megmutatja kiváló hangszalagjainak rugalmasságát, aminek köszönhetően gyorsan a prog metal egyik legtöbbre becsült énekesévé vált. Az „Orion – The Hunter” tulajdonképpen az egyetlen mű az albumon, amely közvetlenül az ókori görög mitológiához kapcsolódik: a legendás vadászról szól, akit kalandjai végén örökre a csillagok közé szegeztek, a szöveg egy része pedig a „The Raging Season” című dalból származik, amely a Symphony X azonos című, 1994-es debütalbumán szerepel. Ez is hangulatában rendkívül intenzív alkotás, ahol végig feszült dráma uralkodik, és számos szimfonikus futamon át epikus történet szövődik. Romeo neoklasszicista gitárvariációi itt teljes erőbedobással uralkodnak.
Az kissé melankolikus záródal, a „Lady of the Snow” a japán mitológia egy női alakjától, Yuki-onnától kapta az ihletet. Éppen ezért a kompozíción át többször felbukkan egy ősi japán népzenei motívum, amely még tovább fokozza a titokzatos hangulatot. Hamarosan átmenet következik egy ütős részbe, ahol viharos vokális harmóniák uralkodnak, a legendás Queen több mint nyilvánvaló hatása alatt. Ezek miatt a szerzemény gyorsan epikus dimenziókat ölt, miközben az eklektikus Allen ismét kiváló mesélőnek és a feszült dráma fenntartójának bizonyul.
A Symphony X a „Twilight in Olympus” albummal alkotta meg egyik kulcsfontosságú művét, és ezzel megérdemelten szerzett nagyobb ismertséget a progresszív metal azon rajongói körében, akik nem esküdtek kizárólag a Dream Theaterre. A „Twilight in Olympius” tulajdonképpen afféle nyitány volt a „V: The New Mythology Suite” (2000) című mesterműhöz, amelyet ma is joggal tartanak a zenekar eddigi legjobb teljesítményének. A két album között számos stílusbeli és hangszerelési párhuzam található, csakhogy a Symphony X zeneszerzőként, hangszerelőként és szövegíróként a „V”-n még egy érettségi lépést tett előre, emiatt a „Twilight in Olympus” a diszkográfián belül gyakran valamelyest elfeledett teljesítmény marad.
Felállás
Russell Allen – ének
Michael Romeo – gitár, szitár, minihárfa, háttérének
Michael Pinnella – billentyűs hangszerek, háttérének
Thomas Miller – basszusgitár, háttérének
Thomas Walling – dob
Produkció
Michael Romeo, Steve Evetts és Eric Rachel
Számlista
1. Smoke and Mirrors (6:09)
2. Church of the Machine (8:57)
3. Sonata (1:25)
4. In the Dragon’s Den (4:00)
5. Through the Looking Glass (Part I, II, III) (13:05)
6. The Relic (5:03)
7. Orion – the Hunter (6:56)
8. Lady of the Snow (7:09)
