Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 48:50
Értékelés: 4.5/5
Ezzel az albummal indult el Mike Oldfield zenei karrierje. Az első lemez hihetetlen eladási sikere után az élete teljesen megváltozott. A fiatal srác, aki jó ideig dolgozott a mára már híres Tubular Bellsen, egyik napról a másikra szupersztár lett. A Tubular Bells hetekig az angol listák élén állt, az eladott példányok száma (több millió) pedig egy progresszív albumhoz képest hihetetlen. Még döbbenetesebb, ha belegondolsz, hogy a zenét egy tizenhét éves, tapasztalatlan zenész írta. Persze, a zenében vannak hiányosságok, de ez nagyjából minden debütáló lemezre igaz.
Már attól eláll a lélegzeted, ha ránézel a borítóra, és látod, mennyi hangszeren játszik ez a félénk természetű angol multiinstrumentalista. És nemcsak hogy mindegyiken játszik, de szinte mindegyiken mestere is a dolognak, ahogy ez már ezen az albumon is megmutatkozik.
Az első felvonás a „The Exorcist” című filmből ismert híres résszel indul. Nagyjából a feléig a dal eljut a csúcspontjára. Néhány dallam igazán szép, maga a szerzemény és az hangszerelés pedig egy ilyen fiatal sráctól kivételesen érett. Egyes részeken a témák kissé túl vannak húzva, és ez az album fő problémája. A másik gond, hogy Oldfield játéka időnként kicsit vad. Néha minden ok nélkül belerohan egy szólózásba. Ezt be lehetne írni a tapasztalatlanság vagy egyszerűen az ifjonti lelkesedés számlájára. Ahogy többször meghallgattam az albumot, ezek a vad szólók egyre kevésbé zavartak, mert a lendülete magával ragad. Ez a fiatalos eszelősség a későbbi albumokon már nem fedezhető fel (különösen az Ommadawnon), ami egyszerre jó és rossz. Jó, mert jobban a komponálásra koncentrált, rossz, mert látszik, hogy elvesztette azt a fiatalos lelkesedést és ártatlanságot, amit a zeneipar sok tehetséges zenésztől elvesz. Az utolsó rész a legidegesítőbb az egész lemezen, mert nyolc percen át többé-kevésbé ugyanaz a dallam megy, miközben bemutatják a lemezen szereplő összes hangszert.
A második felvonás jobban a szívemhez nő. Oldfield nem időz túl sokáig egy dallamnál, a dallamok maguk pedig kidolgozottabbak, mint az első részben. Az egyetlen zavaró dolog ebben a számban az a rész, amelyet Oldfield „Caveman”-nek, azaz „Barlangembernek” hív. Ebben a szegmensben idegesítő barlangember-morgás hallható, amely elrontja az alatta rejtőző nagyon jó dallamot. Ebben a részben Oldfield meglehetősen sikeresen olvaszt össze különféle hatásokat a gyorsan egymást követő dallamokban. Érdekes a „Sailor’s Hornpipe” feldolgozása is a végén, ahol megmutatja, hogy kétségkívül a szakma legjobb gitárosai közé tartozik. Azoknak, akik talán nem ismerik a népzenét: ez a Popeye-rajzfilm dala (nem a Popeye The Sailor Man).
Az albumot többször újra feldolgozták (Tubular Bells 2, 3, 2003), de egyik sem idézi meg azt a hangulatot, mint az eredeti. Az eredetiben van valami ártatlanság és játékosság a dallamokban és a komponálás stílusában, ami igazán megnyerő. Kicsit butaságnak is tűnik egy albumot ennyiszer újracsinálni, mintha Oldfieldnek nem lenne elég új ötlete, és inkább a régi dicsőségre meg a régi elképzelésekre támaszkodna.
Hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen album ennyire sikeres volt a listákon. Ha manapság próbálnának eladni egy CD-t mindössze két, húsz percnél is hosszabb számmal, az eladások valószínűleg csúfosan alakulnának. De a hetvenes években ez másként volt. Néhány kiadó kifejezetten bátorította a kísérletezést. Ha az olyan zenekarok, mint az Emerson, Lake and Palmer és a Yes milliós példányszámban adhatták el a lemezeiket, miért ne sikerülhetett volna ez egy újoncnak is, aki egyéni stílusban ötvözi a rockot, a folkot, a jazzt, a klasszikus zenét és még sok más műfajt.
A Tubular Bells az az album, amelyet Mike Oldfield úgy írt, hogy bezárkózott a szobájába, és várta, hogy az anyja őrjöngése véget érjen. Az édesanyja ugyanis pszichés egyensúlyzavarral küzdött, és ha ehhez még hozzászámítod az alkoholizmust, egyértelmű, hogy Oldfield gyerekkora meglehetősen nehéz volt. A zene segített neki feldolgozni ezeket a traumákat. Nem csoda, hogy a Tubular Bellsben akad néhány dühös pillanat. A komponálás idején idealista viszonyt alakított ki a zenéhez, de a promóciós koncert után mindez füstbe ment. A Virgin Records tulajdonosának, Richard Bransonnak még azt is mondta, hogy úgy érzi, mintha elvesztette volna önmaga egy darabját.
Az egyik legjobb debütáló lemez.
Felállás
– Mike Oldfield: gitárok, billentyűk, basszusgitárok, ütőhangszerek, ének
VENDÉGZENÉSZEK:
– Steve Broughton: dob
– Lindsay Cooper: basszusgitár
– Mundy Ellis: kórus
– John Field: fuvolák
– Sally Oldfield: kórus
– Vivian Stanshall: a hangszerek bemondása
– Manor Choir: (2)
– Nasal Chorus: (1)
Produkció
MikeOldfield, Simon Heyworth
Számlista
1. Tubular Bells 1 25:00
2. Tubular Bells 2 23:50
