Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2020. 9. 24.
Producer: Josh Wilbur
Az album hossza: 46:31
A floridai Trivium az elmúlt évtizedben a metalszíntér egyik legtöbbet emlegetett bandájává nőtte ki magát. Itt azonban semmi sincs a véletlenre bízva: a Trivium rendkívül szorgalmas és fegyelmezett társaság, a promócióban is nagyon aktív. Az előző, The Sin And The Sentence című albummal sikerült magasabbra tenniük a lécet. Sokat segített, hogy csatlakozott hozzájuk a tehetséges dobos, Alex Bent. Ezúttal Bentnek már több beleszólása volt a dolgokba, így a várakozások magasak voltak.
A What The Dead Men Say a zenekar már kilencedik lemeze. Ennyi kiadvány után nehéz azt jósolni, hogy a Trivium még tud valami újjal vagy különlegessel előrukkolni. Ismert viszont, hogy a Trivium végig tartani tudta a színvonalat, még ha nem is sikerült minden album egyformán jól.
A Trivium az IX intro után kompromisszumok nélkül csap oda. A jellegzetes stílusban, amelyben metalcore- és thrash metal-elemek keverednek, a Trivium a legkisebb jelét sem mutatja a lassulásnak. A melodikára épülő black metalos betét pedig agresszívabbá teszi a dalt. Semmi meglepő, de mindenképpen jó előjel a folytatásra nézve.
A Catastrophist sokaknak lehet a lemez csúcspontja. Elsőre egy átlagos dalnak tűnik kiemelkedő refrénnel, a második felében viszont teljesen más arcát mutatja: brutális rész következik, amely egy agyafúrt, progresszív árnyalatú szakaszba megy át, műszakilag igényes, Dream Theater-stílusú játékkal. A ravaszul felépített dal jelzi, hogy a Trivium minél több hangszeres tudást akar megmutatni, és ezzel a progresszív metal elemeit is bevonja a játékba.
Az Amongst The Shadows & The Stones című dallal valahol az Ascendancy korszakába térnek vissza. Az ütős, metalcore-os és thrashes hangvételű szám egy olyan dallamos résszel lep meg, amelyet akár svéd melodikus death metal bandáknak is betudnánk. A hatás egyértelmű, de nem az az érzésünk, hogy a Trivium másolni akarna: a saját ötleteit is beleszőtte. Kicsit megnyugszik a hangulat az egyszerűbb Bleed Into Me-vel, amely hosszával és dallamosságával rádióslágernek is megfelelne. A Trivium minden kiadványán akad olyan dal, amelynek poposabb a felépítése. Ebben nincs semmi rossz, feltéve, hogy nem az egész album ilyen.
A Defiant az Ascendancy és az In Waves lemezeket idézi. Az erős, dallamos metalcore-szám ugyan nem emelkedik ki különösebben, de akik esküsznek a melodikára, azoknak akár kedvencük is lehet. Igazán erős darabként a Sickness Unto You emelhető ki, ahol különböző műfajok elemei bukkannak fel, nagyon jól beépített breakdown, gyors szólózás és romboló ritmusszekció kíséretében. Az ötletes felépítéssel a Trivium azt üzeni, hogy kivételesen jó dalszerzők. Nem győz meg viszont minden szám: az egyszerűség a szép refrénekkel együtt közhelyesnek hat ahhoz képest, hogy mire képes a Trivium. Itt a Scattering The Ashes-ről van szó, amely nem tartozik az album különlegességei közé.
A Bending The Arc To Fear viszont újra meglepetést okoz: a Trivium az extrém metallal kacérkodik, sőt még a francia Gojira is eszünkbe juthat. Ismét erős dal, és hasonlóan zárnak a The Ones We Leave Behind-dal is, csak itt a dallam kerül előtérbe.
A Trivium előadása egyszerűen ragyogó. Matt Heafy az éneklésében még többet dolgozott a dallamokon, miközben a hörgést sem hagyta el, ami az ütős, gyors részekhez ideális. Heafy mellett természetesen Corey Beaulieu gitáros is rengeteg szólót tesz le az asztalra, úgyhogy a gitárszóló-rajongók hamar megszeretik majd az albumot. A ritmusszekció – Paolo Gregoletto basszusgitáron, Alex Bent dobon – továbbra is magabiztos. Gregoletto vonalai kiválóan kitöltik az összképet, Alex Bent pedig most bebizonyította, hogy nincs párja. Igazi dobvirtuóz: gyors, pontos és technikailag kifogástalan. Bent újabb bizonyíték arra, hogy egy jó dobos ma elengedhetetlen ahhoz, hogy egy zenekar kiemelkedjen az átlagból.
Összességében a Trivium meggyőzően szól, főleg pedig nagyon rutinosan. A produkcióra nem lehet panasz, Josh Wilbur kiválóan végezte a dolgát. Az album sikeresen viszi tovább az elődje stílusát, de hallatszik, hogy a Trivium nem akarja pusztán ismételni az ötleteit.
A Trivium a kilencedikkel sem okoz csalódást. Ötletből láthatóan nincs hiány, ez a dinamikán is érződik. Az is elmondható, hogy az évek során kialakították a saját, felismerhető stílusukat, amellyel más elemeknek is utat nyitnak. Végül pedig mindenképp dicséret jár azért, hogy a formájuk még mindig nem romlott, ami vitathatatlanul tiszteletet érdemel.
8,5/10
Dalok:
- IX
- What the Dead Men Say
- Catastrophist
- Amongst the Shadows and the Stone
- Bleed Into Me
- The Defiant
- Sickness Unto You
- Scattering the Ashes
- Bending the Arc to Fear
- The Ones We Leave Behind
Felállás:
Matt Heafy – ének, gitár
Corey Beaulieu – gitár, vokál
Paolo Gregoletto – basszusgitár, vokál
Alex Bent – dob
