Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Trapeze
Kiadó: Threshold
Megjelenés: 1970
Pontszám: 3/5
A brit hard rockos Trapeze soha nem ért el említésre méltó kereskedelmi sikert, mégis régóta kultikus státuszt vívott ki magának, főleg annak köszönhetően, hogy soraikban számos olyan zenész megfordult, aki más, „nagyobb” zenekarokkal – például a Deep Purple, a Black Sabbath, a Whitesnake, a Judas Priest és az Uriah Heep – szerzett világhírnevet. A zenei gurmanok többségének azonban leginkább a legendás énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes első profi zenekaraként ragadtak meg az emlékezetében (Hughes később a Deep Purple, a Black Sabbath és a Black Country Communion tagja volt), aki tizenkilenc évesen, az 1970-es, azonos című debütalbumon bebizonyította, hogy a brit szigetek valaha volt egyik legnagyobb énekes tehetségével van dolgunk.
Az eredeti Trapeze-felállás, amely a Finders Keepers nevű zenekarból alakult ki, és amely a The Moody Blues basszusgitárosa és énekese, John Lodge producerkedése mellett vette fel az azonos című debütalbumot, Hughes (ének, basszusgitár) mellett magában foglalta Mel Galley gitárost (később Whitesnake és Phenomena), Dave Holland dobost (később Judas Priest), Terry Rowley billentyűs/gitáros/fuvolást, valamint John Johns énekest/trombitást. Az utóbbi kettő már nem sokkal a pszichedelikus színezetű debüt megjelenése után kiszállt, így a Trapeze Hughes–Galley–Holland triként magabiztosan lépett a blues rockosabb és funkosabb korszakba a következő két stúdióalbumon.
Az azonos című debütalbum, amely minden, a hard rock embrionális formái iránt érdeklődő figyelmét megérdemli, kisebb meglepetésektől eltekintve klasszikus gyermeke volt a korának. A főbb vokálokat többnyire Hughes énekelte, Johnsnak csak a nyugodtabb, akusztikus pillanatokban jutott ez a megtiszteltetés, hiszen a zenekar ebben a szakaszban még nem fedte fel Glenn összes énekesi erényét, mintha még nem jöttek volna rá, hogy a hangja bármilyen kíséretre és alkalomra megfelel. Szerencsére erre hamar rájöttek, nem sokkal e történelmi dokumentum megjelenése után, amely a korai hard rock mellett leginkább a pszichedelikával, a bluesszal, a folkkal és kisebb mértékben a szimfonikus progresszív rockkal kacérkodik. A Trapeze egyik legnagyobb erénye, amelyet rögtön az elején ki kell emelni, a drámai vokális többszólamúságok iránti kivételes érzék volt, ennek köszönhetően néhányszor gyanúsan emlékeztetnek az Uriah Heepre, akik szintén 1970-ben adták ki a debütalbumukat.
»It’s Only a Dream« egy zongorára fektetett rövid pszichedelikus intró, hangulatában egy gyerekaltatódalra épülő ambient darab. A »The Giant’s Dead Hoorah!«-ban, ahol a pszichedelikus pop rock, a blues és a folk hatása érződik, Hughes energikus hangja tele tüdőből ragyog a drámai többszólamúság segítségével, Galley pedig szintén az első adandó alkalommal megmutatja, hogy kivételes, még csiszolatlan gitártehetség. A központi gitárdallam kissé a The Beatles örökzöldjére, az »Every Little Thing«-re emlékeztet. A folk rockos »Over«-ben a Trapeze ismét a vokális többszólamúság mesterének bizonyul, míg a hatalmas dobfordulókkal ezúttal először Holland tündököl az albumon, aki egy évtizeddel később nem véletlenül érdemelte ki a heavy metal egyik leghíresebb dobosának járó címet. Sajnos a karrierjét, hiába állította folyton ártatlanságát, 2004-ben teljesen tönkretette egy pedofil botrány. Emiatt börtönbe kellett vonulnia a büntetése letöltésére, amely 2012 végén járt le.
A pasztorális szimfonikus hangszereléssel és kellemes akusztikusgitár-dallammal koronázott szerelmes folk rock balladában, a »Nancy Gray«-ben, amely alatt a szöveg miatt is könnyű elképzelni a tipikus brit pozsgásarcú, vörös hajú kislányt, a fiatal Hughes a magas és mély fekvések hatékony váltogatásával ismét kivételes énekesi gyémántnak mutatkozik. Ezt követi a három részre osztott, hétperces szvit. A blues rockkal fűszerezett »Fairytale« rész tréfás orgona- és zongorafutamokat tartalmaz Terry Rowley előadásában, valamint egy mulatságos énekpárbajt Hughes és Johns között, amely természetesen teljesen egyenlőtlennek bizonyul. A »Verily Verily« zongoraszólóból, éteri többszólamúságból és kellemes pasztorális akusztikusgitár-dallamból épül fel. A »Fairytale« motívum energikus ismétlése tisztességes lezárása ennek a meglehetősen ambiciózus szvitnek. Számos progresszív rockos hajlam érezhető benne, amerre a pályafutásuk további részében elindulhattak volna, hiszen elég tehetségük volt hozzá, ha nem lelkesednek inkább a bluesért és a funkért.
A pasztorális ballada, az »It’s My Life«, amelyben ismét megrázó többszólamúsággal jeleskednek, míg a sajnos már elhunyt Mel Galley néhány igen ízléses gitárfutamról gondoskodik, megint gyanúsan emlékeztet néhány korai Uriah Heep-szerzeményre. A rusztikus hangulatú »Am I« folk rock ballada melodramatikus akusztikusgitár-dallamra épül, ahol Hughes hangja a kifejezetten mély fekvés miatt szinte felismerhetetlenül szól. A »Suicide« az egyik kevés igazi értelemben vett hard rock szám a »Trapeze«-en, bár a billentyűkön megint nem hiányoznak a pszichedelikus díszítések. A többszólamúságok ismét kivételes atmoszférát visznek a dalba, míg a lüktető basszusvonalak és a hatalmas dobátmenetek sikeresen biztosítják a kívánt ütőerőt.
A »Wings« funkos ritmikai hajlamokkal büszkélkedik, vagyis olyasmivel, amit Hughes, aki bravúros éneklésének köszönhetően a szám fő „sztárja”, mindig is imádott. A folk-pop rockos »Another Day« az album jobb pillanatai közé tartozik, mert kiváló pasztorális hangszerelést és remek többszólamúságot tartalmaz, élén egy megragadó dallammal. Sajnos jóval hamarabb véget ér. A »Send No More Letters« a fényűző zenekari hangszerelések révén szimfonikus (prog) rockos kísérlet. A vokális harmóniák ismét aranyérmesek, ami viszont nem mondható el a tartalmilag meglehetősen üres szimfonikus hangszerelésekről, amelyek legfeljebb az újévi ünnepek aláfestéséül szolgálhatnának, miközben a Mikulás (ha politikailag korrektek vagyunk), illetve a Dedek Mraz (ha nem vagyunk azok) lelkesen bontogatja a kapott leveleket. A záró »It’s Only a Dream (reprise)«-ben visszatér a pszichedelikus nyitómotívum, amiből néhányan tévesen arra következtethetnének, hogy koncepcióalbumról van szó.
A Trapeze debütalbuma az ifjonti naivitás sugárzása és az egyéni hangzás keresése ellenére tisztességes kezdete volt e kultikus, instabilitással terhelt zenekar pályafutásának, amely a rockzenének, főként a hard rocknak és a heavy metalnak néhány legnagyobb tehetségét ajándékozta. Sok dalon érezhető a kidolgozatlanság, illetve a szerzői tapasztalat hiánya, hiszen a legtöbbjükben kivételes, kihasználatlan potenciál rejlett egy esetleges klasszikushoz. Végül még egy figyelmeztetés: az albumot nem szabad összekeverni a Trapeze 1976-os, szintén azonos című albumával.
Felállás
Glenn Hughes – ének, basszusgitár, 6 húros gitár, zongora, harsona
Mel Galley – gitár, basszusgitár
Dave Holland – dobok
Terry Rowley – orgona, gitár, zongora, fuvola
John Jones – háttérének, trombita
Produkció
John Lodge
Számok listája
1. It’s Only A Dream
2. The Giant’s Dead Hoorah!
3. Over
4. Nancy Gray
5. Fairytale
6. Verily Verily
7. Fairytale
8. It’s My Life
9. Am I
10. Suicide
11. Wings
12. Another Day
13. Send Me No More Letters
14. It’s Only A Dream” (reprise)
