Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Trapeze
Kiadó: Threshold
Megjelenés: 1970
Játékidő: 40:14
Értékelés: 4/5
A „Medusa” a kultikus brit hard rockerek, a Trapeze második albuma volt, akikre manapság leginkább úgy emlékszünk, mint a legendás énekes-basszusgitáros Glenn Hughes (Black Country Communion, ex-Deep Purple, Black Sabbath) első profi zenekarára, no meg a sajnos már elhunyt gitáros, Mel Galley (ex-Whitesnake) és a „hírhedt” dobos, Dave Holland (ex-Judas Priest) bandájára. A „Medusa” ugyanabban az évben jelent meg, mint a debütalbum, mégis szinte radikális stílusbeli frissítést hozott: a korongon sokkal inkább a blues- és funk-rockos szelek fújtak, a folk, a pszichedelia és a szimfonikus elemek pedig csaknem teljesen eltűntek. Miután kirúgták Terry Rowley billentyűst/fuvolást/gitárost és John Johns énekest/trombitást, a Trapeze 1973-ig, amikor is Hughes „átköltözött” a Deep Purple-höz, az említett trió felállásában működött. Ez a trió ma egyértelműen igazi sztárzenekarnak számítana, akkoriban viszont gyakorlatilag ismeretlen nevekről volt szó, hiszen kereskedelmi sikernek nyoma sem volt.
Annak ellenére, hogy még mindig arra vártak, hogy a zenebarátok tömegei végre igazán észrevegyék őket, erős támogatás állt mögöttük: a Threshold kiadó, valamint a The Moody Blues basszusgitárosa/énekese, John Lodge, aki ezúttal is a produceri teendőket látta el. A tehetség vitathatatlanul megvolt, csak még csiszolni kellett, a „Medusa” pedig igazi lépés volt ebbe az irányba, egyúttal kiváló érettségi és minőségi ugrás a Trapeze debütálásához képest, amely alig néhány hónappal korábban jelent meg. Az album néhány dalát, élen a „Black Cloud”-dal, a „Your Love Is Alright”-tal és a „Medusa”-val Hughes a mai napig játssza önálló koncertjein, ami arra utal, hogy kellemes emlékek fűzik hozzájuk.
A „Medusa” egyes szerzeményeinek minősége vitathatatlan, és kivételes történelmi gyöngyszemet jelent, nemcsak a Deep Purple és Hughes szólókarrierjének rajongóinak, hanem a nehézrock és a blues rock minden szerelmesének. Hughes már akkor is zseniális énekstílusa, amelyből nem hiányoztak az amerikai soul és r’n’b hatásai, a „Medusa” lemezen még tekintélyesebbé vált, mivel itt már nem zavarta az előző albumon teljesen fölösleges második énekes, Johns. Az album hangulata általában is jóval sötétebb és ütősebb az elődjénél: Galley nem fukarkodik a romboló gitárriffekkel, Holland pedig kompromisszumot nem ismerően, minden lépésnél lerombolva a dobfelszerelést bizonyítja, miért vált az évek során minden idők egyik legtöbbre becsült heavy metal dobosává. Hughes ráadásul ugrásszerűen fejlődött kiváló, viszonylag újszerű basszusgitárosként is, aki nem spórolt a temperamentumos basszusfutamokkal.
A „Black Cloud” nosztalgikus hangulatú hibrid a blues rock és a hard rock között, amelyben a Free hatása érezhető, akik akkoriban e terület éllovasai voltak. A hatalmas gitárriffet változatos dobátvezetések, kolomp és Hughes dühös éneke kíséri. Galley közben egy rövid, de pikáns blues szólóval is előrukkol a gitáron. Számos szerzői finomságot, amelyek ezt a Trapeze-klasszikust jellemzik, Hughes sokáig megőrzött a dalszerzői szókincsében. Akárcsak a legtöbb dal, nemcsak ezen az albumon, hanem a Trapeze teljes életművében, a szöveg is messze áll bármiféle értelmiségi csúcsteljesítménytől: a végzetes nőkkel való találkozások okozta szívfájdalmakról szól.
A több mint nyolcperces „Jury” feltételesen progresszív hard rocknak vagy még inkább proto metalnak nevezhető, hiszen az általános ütősség mellett számos érdekes ritmusváltást és hirtelen tempóváltást tartalmaz az akusztikus felütéstől kezdve, amikor mint a villám a borult égből, becsap az ütős, szinte „sabbathos” gitárriff, és az egészet kifejezetten sötét, atmoszferikus vizekre sodorja. A fiatal Hughes ismét brillírozik érzelmileg feltöltött és egyben technikailag rendkívül igényes énekteljesítményével. A közbeeső, látszólag megnyugtató akusztikus pillanat csupán a csend a vihar előtt, a végső „metálos” dühkitörés előtt. A „Your Love Is Alright” meglehetősen szórakoztató funk rockos kísérlet, amelyben Hughes huncut gitárfrázisok és szaggatott ritmikai finomságok kíséretében a lehető legjobban utánozza ifjúkori nagy példaképét, Stevie Wondert. A rövidebb blues-improvizációk jól illenek a meglehetősen klisés, szexuálisan fűtött szöveghez.
A „Touch My Life”-on Hughes blues-bájjal próbálja elbűvölni a hallgatóságot, ami tökéletesen sikerül is neki, mind virtuóz énekesként, mind energikus basszusgitárosként, miközben Galley tüzes gitárfinomságokkal kíséri, Holland pedig vad, a korhoz képest igencsak gyors dobkörökkel foglalatoskodik. A kaotikus befejezés elsősorban Hughes hatékony magas énekhangjait szolgálja. A „Seafull” melankolikus blues rock ballada „síró” gitárpasszázsokkal, amelyekhez remekül illik Hughes szívszaggató énekteljesítménye. Ezt időnként tüzes dobátvezetések szakítják meg, de az idő nagy részében kifejezetten szomorú hangulat uralkodik.
A „Makes You Wanna Cry”-ban, egy újabb ütős, funkos ritmikai finomságokkal átszőtt blues rockban a fő vokális kezdeményezést Galley veszi át, miközben Hughes dühös gitárpasszázsok és erőteljes dobfinomságok kíséretében lelkesen rakja le a megvastagított basszusvonalakat. A záró, címadó dal, vagyis a „Medusa” klasszikus és az album legismertebb alkotása, amelyet ismét proto metalként vagy progresszív hard rockként lehet jellemezni, miközben végig kifejezetten sötét és melankolikus hangulat uralkodik. A csendes, titokzatos akusztikus gitáros felvezetést fokozatos átmenet követi az ütős részbe, amelyet teltházas gitárriff és Hughes dühödt énekes ugatása vezet be, amikor már világos, hogy a csapodár nőkkel kapcsolatos gondjainak nem látszik a vége. Holland tüzes dobkörökkel ismét mindent lerombol maga előtt. E ragyogó szerzemény hirtelen tempóváltásai és ritmusváltásai a csendes és ütős részek között nagyon jól kidolgozottak, Hughes pedig ismét, különösen a drámai befejezésben, lenyűgöz a vokális-érzelmi változatosság mestereként.
A „Medusa” rendkívül minőségi lenyomata volt a lassan felfelé ívelő Trapeze-nek, amely mindössze néhány hónap alatt elképesztő érettségi ugrást produkált: a stílusát még kereső, homályos formációból energikus, szívvel játszó hard rock bandává nőtte ki magát. Érdekes, milyen különböző sors várt jóval később erre a kultikus triókra: Hughes szólókarrierjével és a „sztárzenekar” Black Country Communionnel még ma is szép sikereket arat, Galley már évek óta halott, Holland pedig e kritika írásakor még mindig arra vár, hogy kiengedjék a börtönből, ahol zenetanítványa ellen elkövetett pedofil támadási kísérlet miatt ül.
Felállás
Glenn Hughes – ének, basszusgitár, zongora
Mel Galley – gitár, kísérő ének
Dave Holland – dobok
Produkció
John Lodge
Számlista
1. Black Cloud
2. Jury
3. Your Love Is Alright
4. Touch My Life
5. Seafull
6. Makes You Wanna Cry
7. Medusa
