Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Poodles, The
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 54:45
Értékelés: 4/5
A The Poodles, a heavy metal és a hard rock hatékony összeolvasztásának újabb képviselője, amely alkalmanként, de „fájdalommentesen” egy kis glames könnyedséget is belekever, ötödik stúdióalbumával, a „Tour De Force” cíművel tér vissza. Ha a melodikus rock újraélesztéséről van szó, a The Poodles korunk egyik legismertebb skandináv zenekarának számít. Stílusa közelebb áll ahhoz, amit olyan bandák fejlesztenek (mindegyik a maga módján), illetve fejlesztettek, mint a Treat, a TNT, az Eclipse, a Talisman, a Gotthard, a Pretty Maids vagy a Pink Cream 69 – a melodikus termés annyira erős, a pompás szférában pedig annyira hangsúlyos, hogy párhuzamot lehet vonni régebbi zenekarokkal is, például a Lionsheart-tal, a Leatherwolffal, a korai House Of Lordsszal, nekem pedig még Schenker Robin McAuleyval folytatott együttműködése (McAuley Schenker Group) is eszembe jutott. Persze modern produkcióval, amely határozottan előtérbe tolja a gitárriffeket.
A felállás hű marad kiváló elődje, a „Performcracy” (2011) zenei irányvonalához, a keverőpultnál pedig továbbra is Mats Valentin producer ül, akivel a zenekar láthatóan remekül összeragadt. A „Tour De Force” tehát megőrzi a zenekar minden alapvető védjegyét. Sőt. Bizonyíték arra, hogy a banda művészileg érik. A The Poodles ezen az albumon még tovább szélesíti, még jobban kiemeli azt a felsőbbrendű érzéket a vérbő dallamplazma iránt, amely már az első hallgatáskor a bőrünk alá kúszik. Márpedig pontosan erre van szüksége az ilyen műfaji irányt követő zenekarnak elsősorban, hogy 2013-ban versenyképes lehessen a világ színpadain, amikor a melodikus rockot a vámpír multik nagyrészt kitaszították, így az a „underground”-ban tengeti magát, önerőből. Szerencsére a hagyományosan hű Skandinávia és Japán elegendő piacot jelent ahhoz, hogy a The Poodlesfélék, ezek a revitalisták életben maradhassanak. Hogy a The Poodles tudja, mit akar, és hogy tudja is csinálni, azt az album extra dala, az En För Alla För En bizonyítja, amelyet a zenekar a svéd jégkorong-válogatott hivatalos himnuszaként vett fel – 2013 májusában kezdődik Stockholmban a jégkorong-világbajnokság. A dal azt mutatja, hogy a svédek mint nemzet hagyományosan elkötelezettek a hard rock egészséges öröksége mellett (a nyolcvanas évek első zenekaraitól, az Europe-tól, a 220Volttól, a Renegade-től, a Treat-től és társaitól kezdve). El tudjátok képzelni, hogy a szlovén jégkorong-válogatott ilyen himnuszt kapjon? Elképzelni nem nehéz, a valóság persze más. Pedig szívesen megkívánnánk nekik valami hasonlót az En För Alla För En stílusában, nemde, drága rockereim (már akik „még élnek”)?
Hangzásban a The Poodles istenverten fel van tekerve. A gitár kivételesen masszív riff-falat emel, amelyet sikeresen áttör a középre kevert, fantasztikus ének Jakob Samuelsson torkából. Ő az érzelmek terén is őrülten szenvedélyes marad. Újabb kiváló teljesítmény ettől az igazán briliáns svéd énekestől, aki széles hangterjedelemmel, magabiztos tartással és rendkívüli robbanékonysággal bír. A zenekar slágereket vadászik. A Going Down tipikus mindent-szétzúzó szám, amely az előző lemez I Want It All című dalának mintáját követi. A billentyűs programozott szólamok a melodikus rock európai eredetű modern produkciós trendjét hajszolják, amelyet az utóbbi években a legendás dán hard rockerek, a Pretty Maids új stúdióalbumai is remekül megvalósítanak. A bombasztikus hangulat mindig mérgezően fülbemászó refrénekre van optimalizálva. Ravaszul felépítve, atmoszferikus csúcsponttá fejlesztve. Pont úgy, ahogy a melodikus rock mai fogalma megköveteli.
A Leaving Past To Pass az album közepén várható ballada, amely semmi különöset nem hoz. Fenntartja a zenekar kiszámítható zenei hozzáállását. Hát tudjátok. A ballada szinte minden melodikus rock album, bármely melodic rock zenekar elmaradhatatlan része. Egyébként a The Poodles a produkció színházának ultrapompás szférájában akár nagyon pozitív is tud lenni, és a pozitív energia termelésével igazán harapós banda.
Mindenesetre túl sok a dal ahhoz, hogy az album végig egyenletes maradjon, pedig a svéd perfekcionizmus mellett ez is teljesen elérhető volna. Ennek ellenére adnék a zenekarnak egy szerény tanácsot: ne lője el mindig az összes lőszerét egyszerre, és inkább ne lépje túl a tíz dalt albumonként. A műfaji sablonosság miatt, hiszen a melodikus rocktól manapság nem lehet többet várni, mint a régi leves többé-kevésbé sikeres felmelegítését. Minden tiszteletem mellett a zenekar „rockos elszántsága” iránt.
Ha a Shut Up a Rainbow Man on a Silver Mountain felgyorsított riffjéből táplálkozik, az ultramelodikus egyenlítéssel, divatosan kifényesített produkcióval, amilyet például a mai Pretty Maids-hangzásból ismerünk, akkor az olyan dalok, mint a kifejezetten komor Viva Democracy és/vagy a Kings & Fools dübörgő indulók, amelyeket a Crash Diet is bármelyik albumára könnyen kölcsönvehetne. A Miracle-ben a ritmikus figurában használt tehéncsengő és a gitáron átvezetett talk box kombinációja a Gotthard „Lipservice” (2005) korszakát idézi. A „Tour De Force” tele van lehetséges párhuzamokkal, ezért is a tanács a zenekarnak, hogy ne adagoljon túl sok dallal megrakott albumokat.
A „Tour De Force” a zenekar újabb kiváló stúdióteljesítménye. Tetőtől talpig csúcsminőségben felszerelve. Produkciós szempontból és abból a szempontból is, hogy a kompozíciókat a fülbemászó dallamfigurákkal mennyire vérbőn adagolja. A melodikus rock manapság annyira telített, hogy lehetetlen ebből a műfaji szférából albumot recenzeálni úgy, hogy az ember ne botoljon bele egy halom párhuzamba más zenekarokkal, amelyek a műfaj tipikus képviselői, vagy valamilyen módon hatottak a fejlődésére. A „Tour De Force” megerősíti a The Poodles rendkívül tiszteletre méltó pozícióját a mai rockszíntéren. Skandináviában a The Poodles hatalmas népszerűségnek örvend, az új albumon pedig számos olyan dal van, amely könnyedén átveszi az album húzósingle szerepét (Shut Up, Happily Ever After, Kings And Fools és Going Down), és így segít neki felmászni a világ zenei toplistáin egy irigylésre méltóan magas pozícióra. A „Tour De Force” pontosan az, amit a zenekar rajongói követelnek, és pontosan az, amit a banda a színpadra akar vinni. Egy újabb istenverte jó The Poodles-album, amely tartalmilag nem tartogat meglepetést, de a zenekar rendkívüli zenei összpontosítását és elszántságát végig fenntartja!
Felállás
Jakob Samuelsson – ének
Henrik Bergqvist – gitár
Pontus Egberg – basszusgitár
Christian Lundqvist – dob
Produkció
Mats Valentin
Dallista
1. Misery Loves Company
2. Shut Up!
3. Happily Ever After
4. Viva Democracy
5. Going Down
6. Leaving The Past To Pass
7. 40 Days And 40 Nights
8. Kings & Fools
9. Miracle
10. Godspeed
11. Now Is The Time
12. Only Just Begun
13, En För Alla För En*
*… bónuszdal, csak az album fizikai kiadásán érhető el
