Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Toto
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 40:46
Értékelés: 5/5
Az amerikai Toto a legelejétől a szerzői perfekcionizmus, a „tökéletes” melódiák szövése, a féktelen artizmus és a szokatlan hangzásbeli kifinomultság szinonimája. Kizárólag első osztályú stúdiózenészekből áll, akik addigi pályájuk során olyan előadókkal dolgoztak együtt, mint a Steely Dan, a Seals and Crofts, Boz Scaggs, a Sonny and Cher és még számos más név. Mindezek fényében igazán nem volt meglepetés, hogy az 1978-ban, a „régmúltban” megjelent, önmagukról elnevezett debütáló lemezük – rajta három slágersínglivel, az „I’ll Supply the Love”-val, a „Georgy Porgy”-val és a „Hold the Line”-nal – még ma is csemege minden zenei gourmand-nak, a produceri-hangszerelési kifinomultság és a technikai tökély kedvelőinek. Stílusukat már akkor sem lehetett fiókba gyömöszölni, a legkönnyebb úgy leírni, mint a progresszív rock, a pop rock, a klasszikus rock, a soul és az r’n’b átkozottul agyafúrt fúzióját, itt-ott egy leheletnyi jazzel.
Annak ellenére, hogy a hetvenes évek vége popzenéjének egyik legjobb teljesítményéről van szó, az album nem aratott osztatlan sikert a korabeli kritikusok körében. Úgy érezték, fenyegeti őket, hogy egy stúdiózenészekből álló csapat átlépi a műfaji határokat, és látszólag könnyedén, időtlen slágereket gyárt – amilyen a három fent említett klasszikus kétségkívül –, miközben különösebben nem foglalkozik az akkori zenei trendekkel. Nem kevesen csodálkoztak azon sem, hogy az ilyen kivételes technikai tudású zenészek miért nem inkább a jazz fusionre vagy a progresszív rockra tékozolják a tehetségüket, noha mindkét műfaj akkor már kereskedelmi hanyatlásban volt. Sok technikailag magas szinten játszó progresszív rockzenész bevallotta már, hogy sokkal nehezebb három-négyperces pop rock slágereket írni, amelyek dallamos refrénnel egy pillanat alatt megbabonázzák a hallgatót, mint húsz percnél is hosszabb, számos hangszeres improvizációval koronázott epikus szvitet – és a Toto ezzel tökéletesen tisztában volt.
A „Toto” olyan produkcióval dicsekedhet, amely messze megelőzte korát, és ez az egyes dalokat kifejezetten gazdag, kerek hangzással ruházza fel. A szövegek igaz, nem az intellektus forrásai: a szerelmi vágyakozás és a megtört szívek témái dominálnak, de hát a zenekar tagjai hosszú ideje (stúdió)zenészek voltak, nem feszült történetek mesélői vagy fontos társadalmi események elemzői.
A Toto az első másodperctől bizonyítja, hogy olyan zenekarról van szó, amely aranybetűkkel írja be magát a halhatatlanok közé, és az album végéig nem lazít a dallamos sztenderdek alkotásában: fülbemászó dallamok, amelyekben mind a négy fő énekes ragyog, élükön az felejthetetlen Bobby Kimballal, aki a két legnagyobb slágert is énekli. A nyitó, zenekari hangzású instrumentális „Child’s Anthem” rendkívül pompás kezdés, drámai billentyűs futamok és hatalmas gitárdallam összjátékára épül, és úgy szól, mintha valami epikus filmes látványosság kísérőzenéjének szánták volna. Büszke lehetne rá számos hetvenes évekbeli progresszív és arénarock zenekar is. Az „I’ll Supply the Love”, amely a legendás Steve Lukather csaknem kultikus gitárfrázisával nyit, hatalmas power ballada, amely szinte süt a féktelen erotikától és a szimfonikus hangszerelések révén a csúcsra járatott finomságtól. A refrénben a kiváló vokális harmóniák, amelyek fölött Kimball erőteljesen őrködik, valamint Lukather összetett gitárbetétei és a dinamikus szintetizátor-textúrák játéka a Toto valaha született legjobb klasszikusainak egyikét adják.
A melankolikus „Georgy Porgy” kifejezetten elmélázó szerelmes ballada, számos elbűvölő zongorahangszereléssel, fokozódó jazzes ritmikai lüktetéssel, ütőhangszerek hozta karibi báj és finoman rétegzett szintetizátorbetétek kíséretében. Kimballhoz hasonlóan Steve Lukather is már akkor azok közé a túl gyakran elfeledett énekesek közé tartozott, akik markánsan dinamikus hangszínükkel mindig is képesek voltak kellemes, hipnotikus elbűvöltségbe ringatni a hallgatót. A varázslatos nosztalgia pluszadagjáról a Cheryl Lynn előadásában megszólaló fenomenális női háttérvokálok gondoskodnak, amelyek ebben az időtlen klasszikusban többször is visszatérnek, átkozottul nosztalgikus módon. A szolid „Manuela Run” zongorára épülő energetikai katalizátor ébresztő dallammal, erőteljes gitárfrázissal, a főszerepben pedig David Paich billentyűssel az ének élén.
A „You Are the Flower” dallamos rockcsemege egy leheletnyi folkkal és jazzes melosszal, vagyis stílusát nem lehet egyértelműen meghatározni. Fontosabb, hogy Kimball ismét sikerrel bűvöl „erotikusan füstös” hangjával, miközben bánatos szimfonikus hangszerelések és borzolt gitárfutamok társulnak hozzá. A „Girl Goodbye” annak ellenére, hogy a szöveg ismét női lábak körül forog, rendkívül ambiciózus alkotás számos érdekes ritmusváltással, amelyekben különösen a dobos Jeff Porcaro villan meg, hipnotikus ritmus- és blueselemekkel, kifinomult szimfonikus díszítésekkel és egy újabb, gyilkos finomságérzékkel átitatott Kimball-előadással. A kifejezetten melankolikus „Takin’ It Back”-en, ahol a másik billentyűs, Steve Porcaro veszi át a vezetőének szerepét, a Toto megmutatja, hogyan hatott a Steely Dan-nel való korábbi együttműködésük a jazzes beállítottságú, finom hangszerelések szövésének rendkívüli érzékére. Lukather úr pedig újra és újra elvarázsol az akusztikus gitáron játszott gyengéd dallammal, amely tovább fokozza ennek a csodás sztenderdnek a kellemesen álmodozó hangulatát.
A „Rockmaker”-en, ahol vezetőénekesként ismét Paich dirigál, a temperamentumos gitárfutamok, a háttérvokálok és a borzolt billentyűs textúrák segítségével a Toto bizonyos klasszikus, keményebb rockos tendenciákat is megmutat, amelyek valamivel nagyobb hangsúlyt a következő albumukon kapnak majd. A „Hold the Line” nagy sláger volt, és ma is az album legismertebb Toto-klasszikusa, amelyben Kimball szívszaggató előadásával szemléletesen megmutatja, miért ő a zenekar rajongóinak körében a mai napig a legnépszerűbb frontember. A himnikus refrént hatalmas, ütős gitárfrázis és finom billentyűs díszítések támogatják. A örökzöld kiválóságához Lukather kivételes gitárszólója is hozzájárul, amelytől ma is megnyalhatja a száját minden zenei ínyenc. A záró power ballada, az „Angela”, amelyet Lukather olyan ember hangján énekel, aki lassan már torkig van az örökös érzelmi játszmákkal, mégis kitart, volt az első dal, amellyel elkezdődött a Toto hosszú hagyománya, hogy a számokat valamelyik nőről nevezik el, aki a múltban keresztezte a zenekar egy tagjának útját. Hatalmas, kifejezetten ütős gitárriff, dinamikus háttérvokálok és drámai zongorás közjáték jellemzi, ami elegendő ok arra, hogy a Toto egy újabb, gyakran figyelmen kívül hagyott klasszikusának nevezzük.
A Toto már a számos erénnyel – amelyek egész pályájukat végigkísérik – megáldott bemutatkozó lemezével jelezte, hogy a nyolcvanas évek első fele az övék lesz, ami a produkciós perfekcionizmus, a technikai csiszoltság, a lenyűgöző dallamalkotó képesség és a „tökéletes” melódiák szövésének szinte ideális összehangolását illeti. Miután elnyerték a legjobb új előadónak járó Grammyt, alkotói útjuk – alkalmi, alig észrevehető stúdióbeli ingadozásokkal – a nyolcvanas évek végéig többnyire csak felfelé ívelt. Egyúttal azzal is büszkélkedhetnek, hogy a rockelőadók rendkívül kis csoportjába tartoznak, akik hosszú pályafutásuk során egyetlen átlagos vagy átlag alatti kiadványt sem készítettek.
Felállás
Bobby Kimball – ének, háttérvokál
Steve Lukather – gitár, ének, háttérvokál
David Paich – billentyűs hangszerek, ének, háttérvokál
Steve Porcaro – billentyűs hangszerek
David Hungate – basszusgitár
Jeff Porcaro – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Lenny Castro – ütőhangszerek
Jim Horn – szaxofon, fafúvósok
Chuck Findley – kürt
Roger Linn – szintetizátor
Marty Peach – vonósok hangszerelése
Sid Sharp – vonósok hangszerelése
Cheryl Lynn – háttérvokál a „Georgy Porgy”-n
Produkció
Toto
Számlista
1. Child’s Anthem
2. I’ll Supply the Love
3. Georgy Porgy
4. Manuela Run
5. You Are the Flower
6. Girl Goodbye
7. Takin’ It Back
8. Rockmaker
9. Hold The Line
10. Angela
