Toto – helyzetjelentés 1995-ből
Szerző: Jernej Vene
Az interjú dátuma: 1995. 07. 06.
1995. október 2-án jelent meg a Toto szupercsapat új lemeze Tambu címmel. Nemcsak az, hogy a zenekarban rendkívül jó és profi zenészek gyűlnek össze, hanem a szlovéniai népszerűségük is (ki ne ismerné a Rosanna és az Africa című slágereiket?) késztetett hosszú útra. Az ausztriai St. Pöltenben július elején a Toto lépett fel a város kilencedik évfordulós ünnepségén, amióta Alsó-Ausztria tartományi székhelye lett. A régi városközpontban rengeteg minden volt látható: utcaszínházak, bohócok, zsonglőrök, akrobaták, különböző stílusú zenekarok koncertjei, a nap csúcspontja pedig az Inner Circle és a Toto fellépése volt. Az előbbieknél fiatalok és öregek szórakoztak, reggae-ritmusra ugrálva, a Toto pedig ismét bebizonyította, hogy a világ zenei élvonalába tartozik. A kétórás, tűzijátékkal záruló műsorban eljátszották az összes slágerüket, és megmutatták, hogy a technikailag igényes zenét is lehet „tökösen” játszani. Még valami: a koncert ingyenes volt, mert St. Pölten polgármestere mélyen belenyúlt a városi kasszába, és kihalászta belőle a szükséges összeget schillingben. Vajon mikor lesz nálunk is ilyesmi?
A sajtótalálkozón Steve Lukather gitáros-énekes, David Paich billentyűs-énekes és Simon Phillips dobos válaszolt a kérdésekre.
Vene: Hogyan illeszkedett be az új dobos, Simon Phillips a Totóba Jeff Porcaro halála után? Mit jelent az egyetlen britnek lenni egy amerikai felállásban?
Simon: Olyan ez, mintha egy filtert dobnál a mérgezett vízbe. Nem, viccet félretéve! Gyorsan otthon éreztem magam, mert mindig sokat játszottam amerikai zenészekkel (Simon Phillips az egyik legjobb angol stúdiódobos, a szerző megj.). A srácok remek zenészek, és már korábbról ismertem őket, úgyhogy egyáltalán nem volt nehéz. Az az érdekes egy zenekarban, ha a tagok a világ különböző részein nőttek fel. Európa és Amerika nagyon különbözik abban, ahogyan a világot, és ezzel együtt a zenét is látja. Ennek ellenére nemrég Kaliforniába költöztem, így valóra váltottam az ifjúkori álmomat.
Steve: A Totóban kiválóak a viszonyok a tagok között. Ismerek olyan zenekarokat, ahol az emberek nem jönnek ki egymással, csak a pénz miatt vannak együtt. Nem szórakoznak. Mi néha összevesszünk, de csak öt percre, aztán megint elküldjük egymást valahová (tudjátok, hová), persze csak viccből.
Simon: A Toto turnén egyedülálló család. Az összes együttesben, ahol korábban játszottam (Mike Oldfield, The Who stb., a szerző megj.), közel sem volt olyan jól megszervezve minden, mint a Totónál. Ha két-három hónapig úton vagy, alaposan megismered az embereket és a hóbortjaikat. A Totónál mindannyian egy kellemes, egészséges család vagyunk.
Steve: A stábunkkal és a hangtechnikusainkkal is jóban vagyunk, mert nem rabszolgának vagy idiótának nézzük őket. Így minden gond nélkül működik.
Vene: Simon, vagyis mindkét fél megelégedésére került a Totóhoz?
Simon: Igen….
David: Szerencsétlenségére Simonnak szexuálisan kompromittálnia kellett magát a zenekar régi tagjai előtt.
Simon: Ha, ha, ha, a női ruháimat tényleg nem hozhattam mind magammal.
David: Oké, egy kis vicc belefér, de amit mondtam, az igaz, ha, ha. Simont először Los Angelesben láttam, amikor a The Whóval játszott. Hihetetlen volt és varázslatos. Akkor mondtam a srácoknak, hogy Simon az egyetlen, aki pótolhatja Jeff Porcarót, ha Totóként folytatjuk. Akkor még nagyon nagy HA volt!
Steve: Simont 1986-ban ismertem meg, amikor Jeff Beckkel, Carlos Santanával és Doug Wimbishsel (a Living Colour volt basszusgitárosa) játszottunk egy japán fesztiválon. Rögtön haverok lettünk, és vele játszani maga az öröm. Megmaradt bennem, és Jeff tragikus halála után egyetlen telefonhívás elég volt. Felhívtuk Simont! Persze minden pillanatot megbán, mióta velünk van, ugye, Simon? (nevetés)
Simon: Dehogy, fantasztikusan érzem magam!
Vene: Milyen zenei irányt vesz az új, tambu című lemez? Igaz, hogy hasonlítani fog a negyedik lemezetekre (Toto IV)?
Steve: Igen, jó az összehasonlítás, mert a Toto IV nagyon fontos lemez nekünk. A tambu zenéje szerves lesz, vagyis dallamosabb számokra gondolok. Nem akarunk egymással versenyezni, hogy „nézd, milyen gyorsan tudok játszani”. Lehet, hogy a dalok kicsit dallamosabbak lesznek, bár nem erőből írunk slágereket. Olyan számokat akarunk bemutatni, amelyek szélesebb hallgatóság számára könnyebben befogadhatók. Valószínűleg lesz legalább néhány szám a legnagyobb slágereink, a Rosanna és az Africa stílusában.
David: A lemez stúdiószerűbb lesz, mint az előző, a Kingdom Of Desire. Azt úgy vettük fel, hogy épp turnéról jöttünk haza. Ilyenkor a fellépések agresszivitását könnyen át tudjuk vinni a stúdióba. Az új lemezen viszont kifejezésünk szelídebb oldalát mutatjuk meg, több lesz az akusztikus hangszer, és szerintem a szövegekben is fejlődtünk. A dalokat Stan Lynchcsel (Tom Petty zenekarának tagja), Glenn Ballarddal és Siedah Garretttel írtuk, aki a Man In The Mirror című számot írta Michael Jacksonnak.
Steve: A lemezen mindennek ellenére lesz egy kis kemény rock is, ha nem éppen metal. Van egy kemény instrumentális számunk, Simon pedig sokat dolgozott rajta, és egy kis humort vitt bele. Mondhatni, kaliforniai humor rejtőzik benne angol akcentussal.
Vene: Mit csináltok, amikor nem vagytok turnén?
Steve: Simon épp most vett fel egy szólólemezt, és telefonon fogja keverni, mert jó a hallása (nevetés). David filmzenét csinál, nekem pedig szólólemezekre szóló szerződésem van, úgyhogy kevés a szabadidő. Segítettem Nick Menzának, a Megadeth dobosának is a szólólemezén. Ha otthon vagyok, a legszívesebben a családommal vagyok, náluk lazulok el a legjobban. A srácok is ilyenkor pihennek.
David: Mielőtt elkezdtük felvenni az új lemezt, elmentem egy hétre síelni. Ennek eredménye a Dave’s Gone Skiing, bár a srácok később átnevezték. Mindenesetre az a jó, ha a hallgatók olyan terméket kapnak, amivel elégedettek lesznek.
Vene: Köszönöm, és sok sikert előre is!
Steve: Nektek is! Sziasztok!