TOOL Zágrábban

 Tool a maga az extravagancia. A Tool provokáció a szemnek és a fülnek, balzsam minden alternatív hangzást kedvelő lelkének, aki egyensúlyt keres az érzékiség, a rejtett brutalitás, a szarkazmus és a létezés lényegébe, magjába hatoló filozófiai önvizsgálat között, és mindenkinek, akinek az avantgárd művészet elég ok a koncertlátogatásra. A közvetlen szomszédságban zajló koncertéletre azért érdemes volt fokozottan odafigyelni, mert már pár hónappal korábban egyre erősebben és gyakrabban suttogták, hogy az amerikai kvartett szeptemberben meglátogat minket. Elég nagy falat ez. A szervezőknek és mindazoknak a gurmanduknak, akik legutóbb tavaly indultak útnak Zágrábba, amikor a Pearl Jam foglalta el a színpadot. És alig egy évvel később a legutóbbi album, a 10.000 Days turnéja és epikus népszerűsítése a horvát fővárosba hozta a los angelesi nagyságokat …

Elérkezett szeptember 4., kedd. Az esőbe és őszi hidegbe burkolódzó út lassan nyílt ki a barátom autójának kerekei előtt. Majdnem túl lassan három lelkes embernek, akik egy tucat szlovén megszállottal együtt zarándokútra indultunk Zágrábba. A nyári helyszínről, ahol egy hónappal korábban a Kornt csodálhattuk meg, a Šalata sportkomplexumból a szervezők a mostani látványosságot áttették a fedett Dom Sportova csarnokba. Hála Istennek. Nem kell dacolnunk a barátságtalan időjárással, és a hangzás is jóval jobb lesz. A schengeni határvonalon át tartó, jó kétórás epopeia után, kisebb nehézségekkel ugyan, de megérkeztünk. A csarnok előtt már tolongtak a fiatalok, akik a bejáratnál gyülekeztek. A biztonságiak ezúttal elég szigorúak voltak. Fényképezőgép szóba sem jöhetett. Hátizsákot és táskát sem engedtek be. Miután az utazás összes felesleges kilónyi csomagját és ruházatát letettük a meglehetősen szűk, de szervezés szempontjából kiválóan megoldott ruhatárban, jöhetett még egy utolsó sör és a CD-ket, DVD-ket, pólókat és egyéb TOOL-szuvenírt kínáló standok megnézése. A koncert a tervek szerint kilenckor kezdődött volna. A tavalyi koncert után, amelynek Bolognában, majd nem sokkal később Jesoloban is tanúja voltam, tudtam, hogy a kezdés percre pontosan az előre megadott időpontban lesz, ezért hamar el kellett foglalni a csarnok lehető legjobb helyét. A parter az utolsó sarokig megtelt, a lelátókon viszont még lehetett egy kicsit közelebb kerülni a színpadhoz.

Kilenc órát ütött az óra. A csarnok sötétbe borult, és a színpadra kivonultak a TOOL alternatív sámánjainak sziluettjei. A nagyjából hatezer fős tömeg dörgő tapsa és kiáltozása másodpercről másodpercre erősödött. Először Danny Carey lép a színpadra, és leül a hatalmas dobfelszerelés mögé. Rögtön utána elfoglalja helyét a művészeti vezető és a vizuális effektek gurúja, Adam Jones gitáros, valamint a hosszú hajú basszusgitáros, Justin Chancellor. A hangszórókból felcsendülnek a koncert nyitószámának, a Jambinak kristálytiszta ritmusai. A színpad mögötti hatalmas vásznak lángba borultak, és a vászon előtt feltűnt a zenekar első embere is – Maynard James Keenan énekes, aki a mai koncertre cowboykalapot nyomott a fejébe. „Here from the king’s mountain view / Here from the wild dream come true / Feast like a sultan I do / On treasures / And flesh, never few”. A tömeg első alapvető átkapcsolása magasabb szintre megtörtént. Nincs kompromisszum. Nincs felesleges energiapazarlás. Már az első ütemektől érezni és ízlelni lehetett a sűrű, érzelmekkel telített nézőteret. Egy pár perces zenei tökéletesség-kitörés után, amelyet csak az árnyékolt be valamelyest, hogy Maynard vokálja kissé halk volt, a dal klimaxba torkollik: vérsűrű torzítással, fenomenális dobbetétekkel és olyan basszusvonalakkal, amelyekből egy gramm tökösség sem hiányzik. Az első szám utáni rövid szünetben a közönség úgy dörgött fel, mint egy heves szexuális kielégülésre vágyó vadállat, a háttérben a vizuálok pedig bejelentették az első kirándulást a fenomenális Ænima lemez „aranykorába”, a „Stinkfist” kislemezdalba, amelyet a TOOL ezúttal kicsit átszabott. Főleg megnyújtott, de egyetlen másodperce sem hangzott feleslegesnek. Ez a vehemencia, a színpadi erő és a megfontolt mulatság bemutatója. Maynard frontálisan szembenéz a tömeggel, és a színpadon álló előadók teljes együttesét, valamint a játszott szám verseit hangosan éneklő tömeget szétválaszthatatlan egységként lehet leírni. „Show me that you love me and that we belong together / Shoulder deep within the borderline / Relax, turn around and take my hand.” Mindenféle győzködés fölösleges. Zágráb a zenekar kezében van, a kiszámítható és várt vonalon. Az első kislemez után még egy dal következik ugyanarról az albumról. ’46&2′. Illúziók és tévképzetek összefonódása. Angyalok és démonok összefonódása. Az introspektív lényeg esszenciája a lét magasabb evolúciós fennsíkjára való felemelkedés. A TOOL egy rövidebb múltba utazás után úgy döntött, teljesen új irányt vesz. Másfél éve mutatják be legutóbbi szellemi erőfeszítésük gyümölcsét. A 10.000 Days méltó utódja a korábbi lemezeknek, de a számokat talán túlságosan is a kézenfekvő módon tálalták. Talán azért, mert én a megjelenés első napjától kezdve szinte lélegeztem és éltem őket. A legutóbbi album tendenciózussága nem érint meg annyira, mint a múlt briliánsai. Valójában a folytatásban többé-kevésbé a 10.000 Days filozófiájának tanóráját kaptuk. A ‘Schism’ átfolyik a ‘Rosetta’ba, és a tudat fraktáljai elolvadnak az audiovizuális bombázás per excellance pszichedéliájában. Az első hideg zuhany, amely sejtetni engedte velem, hogy talán nem minden arany, ami fénylik, az epikusan hosszú ‘Vicarious’ alatt jött el. Valójában ez csak egy jam session volt, amely alatt Maynard kicsit pihenhetett a színpad mögött. Engem jobban meggyőz a basszusvonal, amellyel Chancellor a fájdalomig tölti meg a csarnok boltíveit, és nem kevés szem szegeződött Carey sarkára, hiszen a dobos-titkok számos avatottja szerint ő a jelenkori rockzene egyik legjobb dobosa. Az átmenetek, amelyeket jazzes finomsággal és rockos metronómpontossággal, könnyedén sorol egymás után, úgy szólnak, mint egy játék. Nem menne ez anélkül, hogy a hanglövedékeket sorozatban kilövő emberek hinnének abban, amit csinálnak, szívvel és mániákus hittel, amely a művészi őrületig megy. Mindazonáltal a szám zárása sokkal inkább egy művészi kísérletre hasonlított, amelyben laboratóriumi tesztalanyok ülnek a csarnokban, a zenekar pedig négy őrült tudós, akik a frekvenciákat annak megfelelően alakítják, hogy lássák, meddig mehetnek el. Ezúttal az ötperces effektpittyegetéssel, és azzal, hogy ennyi időre levonultak a színpadról, kicsit túlmentek a határon. Időt lopnak, és gyűjtik a perceket, hogy előbb leléphessenek, hallom magam mögött. Majdnem arra számítottam, hogy ennyi volt, és nem is jönnek vissza. Mégis visszajönnek, és két időutazással folytatják. Ezt inkább úgy értem, hogy a ‘Flood’ című számot, amelyet ezúttal hallottam először egy koncertjükön, valamint a Lateralus lemez briliánsát, a ‘Lateralus’ című dalt briliánsan ugyan, de a tudatos tartalék szférájába tartozó energiával nyomták le. „I embrace my desire to / I embrace my desire to / feel the rhythm, to feel connected enough to step aside / and weep like a widow / to feel inspired to fathom the power, to witness the beauty, to bathe in the fountain / to swing on the spiral / to swing on the spiral / to swing on the spiral of our divinity and still be a human.” Törékenység és emberség harcban az istenivel. Sokan érezték az újabb felemelkedést és a végtelen transzcendencia vágyát, de ez ezúttal nem adatott meg, mert a szám után Maynard a mikrofonba valami búcsúféleséget lehelt, és megígérte, hogy még visszajönnek, aztán a TOOL eljátszotta az utolsó számot – a ‘Vicarious’-t – és mindössze másfél óra koncert után elhagyta Zágrábot.

A látottak keltette érzések vegyesek voltak – egyfelől a még iránti vágy és a tudat, hogy a koncert lehetett volna hosszabb, másfelől viszont egy olyan érzés, amilyet TOOL-koncert után még sosem éltem át: zeneileg nézve a koncert eddig a legközelebb állt a tökéletességhez. Zavar a rutin és Maynard úr sztárallűrje, aki önkényesen dönti el, mikor elég. Nézd meg a mellékelt setlistet, és azt, hogy még egy számot látnunk kellett volna ahhoz, hogy a koncert egységes egész legyen. A TOOL ezúttal azt a kesernyésen édes ízt tálalta, amit a mai alternatív zene maximum nyújtani tud. Szerintem kicsit túl régóta turnéznak, és ideje egy rövid koncertszünetnek – nehogy megunjuk őket. Tudod, hogy van ez: ha minden nap sültet eszel, az már nem lesz semmi különös, és ünnepekre alig találsz valamit, ami gurmán extázisba vinne. Másrészt dicséretet érdemel a példás szervezés és a fenomenális közönség, amely a koncertnek megadta a megfelelő adag verejtéket, adrenalint és extázist. És ez egy ok a több, hogy legközelebb, mondjuk a jövő hónapban, amikor a Muse érkezik Zágrábba, nem lesz sok olyan, aki habozna, és ne foglalná le a helyét a zágrábi színpad előtt.