Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wilson, Steven
Kiadó: Caroline International S&D
Megjelenés: 2017
Játékidő: 59:46
Értékelés: 4.5/5
A kortárs progresszív rock vezető mecénása, Steven Wilson legújabb stúdióalbumával, a „To the Bone”-nal némileg megváltozott hangzásvilággal tér vissza. Amint kiderült, hogy a korábbi szólólemezein közreműködő zenészek egy része ezúttal nem lesz ott az albumon, egyértelművé vált, hogy tartogat valamilyen hangzásbeli meglepetést, amellyel felfrissíti az izgalmas szólókarrierjét. Most nem a megszokott, melankolikus-sötét hangulatú, a hetvenes évek régi proggeres iskolájából merítő progresszívrock-albumot készítette el: az új anyag leginkább az art rockhoz, az új hullámhoz és a nyolcvanas évek pop rockjához, azaz a progresszív popot idézi. Ez meglehetősen radikális váltás, és jól mutatja, hogy Steven – mint sokan mások közülünk – képtelen megbékélni két zenei példaképe, David Bowie és Prince közelmúltbeli halálával. Elmondása szerint a „To the Bone”-nal néhány kedvenc előadója nyolcvanas évekbeli albumának akart tisztelegni: Peter Gabriel „So” (1986) című lemezének, Kate Bush „Hounds of Love” (1985) című albumának, a Tears For Fears „The Seeds of Love” (1989) című korongjának és a Talk Talk „The Colours of Spring” (1986) című lemezének.
Egyes rajongók attól tartottak, hogy Steven túlságosan kommersz albumot csinál, de ez a félelem teljesen alaptalannak bizonyult: a lemez újabb rendkívül eklektikus és atmoszférikusan mély darab, amelyet a kísérletezőbb rock szerelmesei nagy többségében lelkesen fogadnak majd. Sokan féltek, hogy az örök lázadó, Steven „eladja magát” a tőkének, amikor kiderült, hogy a szokottnál poposabb irányba megy el. Az igazság az, hogy a „To the Bone” hangzása leginkább az art pophoz és az art rockhoz áll közel, a fent említett zenei ikonok ihletésében, vagyis Steven szinte sosem téved át a tiszta pop rockba. Egyeseket talán aggasztott, hogy a produkciónál és a gitározásnál ezúttal Paul Staceyvel fogott össze, akit az Oasisszel és a Black Crowes-zal való együttműködéséről ismerni, ám ez a találkozás rendkívül jó befektetésnek bizonyult.
Steven megbízott Staceyben a kiváló produkció terén, amelyről egyébként mindig maga szokott gondoskodni, a dobok mögé pedig néhány számnál Paul testvére, Jeremy ült be, a legendás King Crimson legújabb tagja. Steven ezúttal minden korábbinál többet dolgozott együtt az izraeli énekesnővel, Ninet Tayebbel, aki ismét remekül kivette a részét a vokális harmóniák felépítéséből. A „régi motorosok”, vagyis Steven állandó stúdió- és koncertcsapatából újra jelen van a kultikus basszusgitáros, Nick Beggs, a dobos Craig Blundell és a billentyűs Adam Holzman, a progresszív rock rajongóit pedig az fogja lázba hozni, hogy az albumon az emlékezetes canterburyi billentyűs, Dave Stewart és a kivételes gitáros-énekes, Dave Kilminster is megjelenik. Utóbbi ugyan „csupán” háttérvokált énekelt.
Már a nyitó címadó dal – amelyben nem lehet nem észrevenni a felejthetetlen Talk Talk atmoszférikus esztétikájának hatását – jelzi, hogy sok szempontból egész más albumról van szó, mint az előzőé. A szép refrént gazdag vokális támogatás kíséri, a középrészben a melankolikus gitárszóló pedig tipikusan Wilson-os. A „Nowhere Now” kicsit a Porcupine Tree-s időket idézi, valahonnan a „Stupid Dream” (1999) és a „Lightbulb Sun” (2000) korszakából, a Ninet Tayebbel duettben előadott „Pariah” pedig a „To the Bone” egyik legszebb darabja. A „The Same Asylum As Before” Pink Floyd-os, melankolikus gitárriffet tartalmaz, Steven pedig falsettben énekel, ami érdekes és üdvözlendő húzás. A kiváló vokális harmóniákat nem lehet eléggé dicsérni, Steven jellegzetes gitárbetétei pedig ezúttal is igazi balzsamot jelentenek a léleknek. A „Refuge” című epikus tétel azon Steven-számok közé tartozik, amelyek atmoszférikus felkavaróságukkal mély nyomot hagynak minden empatikus hallgatóban, a blues-os szólót pedig idővel gyönyörű harmóniák egészítik ki – ebből világosan látszik, hogy Steven számos énekesi és producerként mutatott erénye mellett még mindig gitáros- és hangszeres ász.
Igazán kellemes meglepetés a „Permananting”, az album legvidámabb, mondjuk úgy, legpoprockosabb száma, amelyben Steven szépen megmutatja, mekkorát fejlődött az éneklésben az elmúlt években, amikor újra falsettre vált. A kiváló refrén itt is központi helyet foglal el, és a new wave klasszikusok hatása mellett Bowie és az Electric Light Orchestra hatása is felsejlik. A kissé pasztorális „Blank Tapes”, amelyben fuvola és zongoraaranzsmán szerepel, rövid, melankolikus-nosztalgikus pillanat, miközben Steven izraeli munkatársa szinte teljesen megközelíti Kate Bush hangszínét. A „People Who Eat Darkness” Steven legütősebb és legélénkebb szerzeménye az albumon, rengeteg szórakoztató alternatív rock- és progresszív metal-elemmel. A következő kísérletező vállalkozásban, a „Song of I”-ban izraeli barátnője énekes segítségével a trip-hop szokatlan vizeire evez, a felkavaróan sötét és melankolikus „Detonation” pedig számos hatalmas és komplex átmenetével úgy szól, mint egy elfeledett „Hand. Cannot. Erase.” (2015) szám.
A záró „Song of Unborn” olyan, mint egy halotti ima, de minden morbid atmoszférikus árnyalat nélkül. Hangulatában inkább arra emlékeztet, hogy az elhunytra fény vár az alagút végén. Aki azt hitte, hogy Steven a „To the Bone”-nal drasztikusan váltani fog és vidám fickóvá válik, alaposan elszámította magát. Intellektuális, de mélyen empatikus lelke a szövegekben továbbra is súlyosan komoly életkérdésekkel birkózik, és – titokzatossága és féltve őrzött magánélete ellenére – néhány sorsfordító élettapasztalatát is megosztja bennük.
Steven Wilson legújabb stúdióalbumán, a „To the Bone”-on ismét bizonyítja kivételes szerzői és hangszerelői eklektikáját: könnyedén lépi át a műfaji határokat, mégis végig önmaga marad. Az eddigi életművének nagy részéhez képest a „To the Bone” hangulatában és hangszerelésében kissé könnyedebb teljesítmény, ami korántsem jelenti azt, hogy hiányozna belőle a mélység, hiszen Steven rendkívül termékeny és sokszínű pályájának néhány legszebb dalát tartalmazza. A „To the Bone” üdvözlendő hangzásbeli frissítést hozott, amelyre Stevennek karrierje jelenlegi szakaszában egyszerűen szüksége volt.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, produkció
VENDÉGZENÉSZEK:
Ninet Tayeb – ének (3,7) és háttérvokál (1,6,8)
Sophie Hunger – ének (9)
David Kollar – gitár
Adam Holzman – billentyűs hangszerek
Mark Feltham- szájharmonika (1,5)
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman stick
Craig Blundell – dob
Jeremy Stacey – dob
Jasmine Walkes – beszéd (1)
Robin Mullarkey – basszusgitár (4 és 10)
David Kilminster – háttérvokál (1,2 és 4)
Dave Stewart – zenekari hangszerelés (2,4,9 és 10)
Pete Eckford – ütőhangszerek
The London Session Orchestra – zenekari hangszerelés
Produkció
Steven Wilson és Paul Stacey
Számlista
1. To The Bone (6:41)
2. Nowhere Now (4:03)
3. Pariah (4:46)
4. The Same Asylum As Before (5:14)
5. Refuge (6:43)
6. Permanating (3:34)
7. Blank Tapes (2:08)
8. People Who Eat Darkness (6:02)
9. Song Of I (5:21)
10. Detonation (9:19)
11. Song Of Unborn (5:55)
