Steven Wilson: To The Bone

Kiadó: K-Scope
Megjelenés éve: 2017
Produkció: Steven Wilson & Paul Stacey
Az album hossza: 59.46
Műfaj: Progressive Rock / Art Rock

A modern progresszív rock vezető mecénása, Steven Wilson a legújabb stúdióalbumával, a „To the Bone”-nal kissé megváltozott hangzásvilággal tér vissza. Amikor kiderült, hogy a korábbi szólólemezein közreműködő zenészek közül néhányan kimaradnak, egyértelművé vált, hogy tartogat valamilyen hangzásbeli meglepetést, amellyel felfrissíti az izgalmas szólókarrierjét. Ezúttal nem a megszokott melankolikus-borongós stílusú, a hetvenes évek régi progrock iskolájának hatásait őrző progresszív rock albumot készítette: legújabb munkája többnyire az art rockhoz, a new wave-hez és a nyolcvanas évek pop rockjához, vagyis a progresszív pophoz áll közelebb. Ez elég drasztikus váltás, és jól mutatja, hogy Steven – akárcsak sokan közülünk – képtelen megbékélni két zenei példaképe, David Bowie és Prince nemrégiben bekövetkezett halálával. Saját bevallása szerint a „To the Bone”-nal néhány kedvenc előadója és azok nyolcvanas évekbeli albumai előtt akart tisztelegni: Peter Gabriel és a „So” (1986), Kate Bush és a „Hounds of Love” (1985), a Tears For Fears és a „The Seeds of Love” (1989), valamint a Talk Talk és a „The Colours of Spring” (1986) előtt.

Egyes rajongók félelme, hogy Steven túlságosan kommersz albumot csinál, természetesen teljesen alaptalan volt: ez ismét egy rendkívül eklektikus, atmoszférikusan mély darab, amelyet a kísérletező rock szerelmesei többnyire lelkesedéssel fogadnak majd. Sokan attól tartottak, hogy az örök zenei lázadó, Steven „eladja magát” a tőkének, amikor kiderült, hogy ezúttal a szokásosnál poposabb irányba indult el. Az igazság az, hogy a „To the Bone” hangzása leginkább az art pophoz és az art rockhoz áll közel, a fent említett zenei ikonok ihletésében, vagyis Steven szinte sosem téved a tiszta pop rock vizeire. Néhányakat talán aggasztott, hogy a produceri munkában és a gitározásban ezúttal Paul Stacey-vel fogott össze, aki az Oasisszel és a Black Crowes-zal való együttműködéséről ismert, de ez a társulás rendkívül gyümölcsöző befektetésnek bizonyult.

Steven Stacey-re bízta a kiváló produkciót, amelyről egyébként mindig maga szokott gondoskodni, a dobok mögé pedig néhány számnál Paul testvére, Jeremy ült le, a legendás King Crimson legújabb tagja. Steven ráadásul az eddigieknél is többet dolgozott együtt az izraeli énekesnővel, Ninet Tayebbel, aki ismét remekül kivette a részét a vokális harmóniák felépítéséből. A „régi motorosok”, azaz Steven állandó stúdiós és koncertes csapatának tagjai közül újra jelen van a kultikus basszusgitáros, Nick Beggs, a dobos Craig Blundell és a billentyűs Adam Holzman, a progresszív rock rajongóit pedig az fogja megörvendeztetni, hogy az albumon felbukkan a canterburyi szcéna felejthetetlen billentyűse, Dave Stewart, valamint a kiváló gitáros és énekes, Dave Kilminster is. Ő egyébként „csupán” háttérvokált énekelt.

Már a címadó nyitódal – amelyben lehetetlen nem észrevenni a felejthetetlen Talk Talk atmoszférikus esztétikájának hatását – jelzi, hogy ez sok tekintetben egészen más album, mint az elődje. A szép refrént gazdag vokális támogatás kíséri, a középrész melankolikus gitárszólója pedig tipikusan Wilson-os. A „Nowhere Now” kissé a Porcupine Tree-s időket idézi, valahol a „Stupid Dream” (1999) és a „Lightbulb Sun” (2000) korszaka tájáról, a Ninet Tayebbel duettben előadott „Pariah” ballada pedig a „To the Bone” egyik legszebb darabja. A „The Same Asylum As Before” Pink Floyd-os, melankolikus gitárriffet tartalmaz, Steven pedig falsettben énekel, ami érdekes és üdvözlendő húzás. A kiváló vokális harmóniákat nem lehet eléggé dicsérni, Steven jellegzetes gitárfutamai pedig ezúttal is igazi balzsamot jelentenek a léleknek. Az epikus „Refuge” azon Steven-számok egyike, amelyek atmoszférikus erejükkel minden empatikus hallgatóra mély benyomást tesznek, a bluesos hangvételű szóló pedig, amelyhez idővel gyönyörű harmóniák társulnak, jól mutatja, hogy Steven rengeteg énekesi és produceri erénye mellett még mindig gitáros- és hangszeres ász.

Igazán kellemes meglepetés a „Permananting”, az album legvidámabb és – nevezzük így – legpopprockosabb száma, amelyben Steven szépen megmutatja, mekkora fejlődésen ment át énekesként az elmúlt években, amikor ismét falsettre vált. A remek refrén itt is központi szerepet kap, a new wave-klasszikusok hatása mellett pedig Bowie és az Electric Light Orchestra nyomai is hallhatók. A kissé pasztorális „Blank Tapes”, amelyben fuvola és zongoraaranzsok szólalnak meg, rövid, melankolikus-nosztalgikus pillanat, miközben Steven izraeli munkatársa szinte teljesen megközelíti Kate Bush hangszínét. A „People Who Eat Darkness” Steven legütősebb és legéletvidámabb munkája az albumon, számos szórakoztató alternatív rock- és progresszív metal elemmel. A következő kísérleti vállalkozásban, a „Song of I”-ban pedig izraeli barátnője énekes segítségével szokatlan terepre, a trip-hop világába kalandozik, míg a megrázóan sötét és melankolikus „Detonation” számtalan hatalmas és összetett átvezetésével úgy szól, mint egy elfeledett „Hand. Cannot. Erase” (2015) dal.

A záró „Song of Unborn” olyan, mint egy halotti ima, de minden morbid atmoszférikus árnyalat nélkül. Hangulatában inkább arra emlékeztet, hogy az elhunytra fény vár az alagút végén. Aki azt hitte, hogy Steven a „To the Bone”-nal drasztikus váltást hajt végre, és vidám fickóvá válik, az alaposan melléfogott. Intellektuális, ám mélyen empatikus lelke a szövegekben továbbra is nagyon komoly életkérdésekkel birkózik, és ezekben – titokzatossága és magánéletének gondos védelme ellenére – néhány sorsfordító élményéről is mesél.

Steven Wilson a legújabb stúdióvállalkozásával, a „To the Bone”-nal ismét bizonyítja kivételes szerzői és hangszerelői eklekticizmusát, amellyel könnyedén lépi át a műfaji határokat, és közben mégis hű marad önmagához. Az eddigi életművének nagy részéhez képest a „To the Bone” hangulatában és hangszerelésében kissé könnyedebb alkotás, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy hiányozna belőle a mélység, hiszen Steven rendkívül termékeny és sokszínű pályájának néhány legszebb dala szerepel rajta. A „To the Bone” üdvözlendő hangzásbeli felfrissülést hozott, amelyre Stevennek pályájának ebben a szakaszában egyszerűen szüksége volt.

szerző: Peter Podbrežnik
pontszám: 9.5 / 10

Számok:
1. To The Bone (6:41)
2. Nowhere Now (4:03)
3. Pariah (4:46)
4. The Same Asylum As Before (5:14)
5. Refuge (6:43)
6. Permanating (3:34)
7. Blank Tapes (2:08)
8. People Who Eat Darkness (6:02)
9. Song Of I (5:21)
10. Detonation (9:19)
11. Song Of Unborn (5:55)

Felállás:
Steven Wilson – ének, gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, produkció