Szerző: Rok Klemše
Előadó: Deicide
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 35:43
Értékelés: 3/5
Volt idő, amikor a death metal még fiatal kölyök volt, akit a pokol torka épp csak kiköpött a mélyéből. Ez volt az az idő, amikor az extrém death metal úttörő terepét olyan bandák fedezték fel és írták a történetét, mint a Morbid Angel, a Death, az Obituary és a Deicide. A fiatal death metal-falka talán legsátánibb tagja pont az utóbbi volt, amely működésének első éveiben néhány halhatatlan műfaji klasszikust vetett a világra – ide feltétel nélkül odatartozik a Deicide (1990) és a Legion (1992) is. A kedvenc ördögimádónk, Glen Benton vezette csapat azonban azóta többé-kevésbé vajúdik: az ördögűző pap csak akkor pihenhetett le, amikor a Deicide 2006-ban látszólag győzedelmeskedett a The Stench of Redemption című remekművel. Isten ostora azonban újra győzött, és a siralmas Till Death Do Us Part-tal visszaküldte a Deicide-ot a sötétségbe. A fenevad viszont a homályban őrködött és a visszatérésére várt – a tüzet most ismét a rendkívül ötletesen elnevezett To Hell With God szítja.
Mit hoz hát a Deicide tizedik lemeze? Hát, semmi különösebben megrázó újdonságot, amit tőlük ne hallottunk volna már. Egy jó fél óra alatt a Deicide tíz, átlagosan háromperces death metal-kitörést szór ránk. Persze némelyik csak egy aprócska lángnyelvet köp, nem piroklasztikus áradatot. Az első dolog viszont, ami mégis nagy és kellemes meglepetés, a kiváló produkció, ami úgy fúródik a dobhártyába, mint az ördög vasvillája. Minden hangszer tiszta és jól követhető, a hangzásuk pedig éles és letisztult. Egy brutal death metal albumhoz képest kissé meglepő a gitárok hangja: nem mélyek és ropogósak, ahogy az lenni szokott, helyenként inkább egy kicsit egysíkúak és ízetlenek, mint az alkoholmentes sör. A másik oldalon nagy plusz a thrashesebb, mozgalmasabb dalok sora, amelyek – főleg Jack Owen riffelését tekintve – erősen emlékeztetnek a Slayer nyerseségére és agresszivitására. A riffek viszont ezúttal sajnos semmi meglepőt nem tartogatnak, ugyanazokat a gonoszul hangzó gitárfordulatokat kapjuk, amelyeket a Deicide-tól már jól megszoktunk. Jó viszont hallani, hogy az ismétlődő dalokat – amelyek közül csak néhány kiemelkedő és megjegyezhető – Ralph Santolla gyors, dallamos és kivételesen tisztán szóló szólói nemesítik és gazdagítják. Éppen Santolla a legfőbb „bűnös” a dalok nagyobb dinamikájáért és mozgalmasságáért. Bentonék üvöltése is érthetőbb és kivehetőbb, mint korábban, nem olyan malacosan mély, mint a múltban, de bár emiatt a szövegek tényleg hallhatók, ez legfeljebb hátrány. Benton ugyanis még mindig ugyanazokat a közhelyes sátánista szövegeket ugatja, általános iskolás szintjén, mintha egy titokban pentagrammákat, fejre állított kereszteket és 666-osokat rajzolgató gyerek volna, akinek a környezetismeret-füzet borítója a vászna. Nos, és az első találkozás után jön még egy fél óra többé-kevésbé ugyanolyan blast beatelés, üvöltés, egymásra hasonlító riffek, valamint siránkozás és jajgatás a keresztre feszített atléta miatt.
A To Hell With God messze van a The Stench of Redemption kompromisszumok nélküli támadásától, de azért nagy javulás ahhoz képest, hogy a Till Death Do Us Part-tal térdig süllyedtünk egy hatalmas, gőzölgő tehénlepényben. De ha az album végén Benton a borítóról úgy ugrana elő, mint Porky Pig, a „that’s all folks” szinte egyáltalán nem hatna ilyen kielégítően.
Felállás
Glen Benton – ének, basszusgitár
Jack Owen – gitár
Ralph Santolla – gitár
Steve Asheim – dob
Produkció
Steve Asheim, Glen Benton & Mark Lewis
Számlista
1. To Hell with God
2. Save Your
3. Witness of Death
4. Conviction
5. Empowered by Blasphemy
6. Angels of Hell
7. Hang in Agony Until You’re Dead
8. Servant of the Enemy
9. Into the Darkness You Go
10. How Can You Call Yourself a God
