Amikor Moby megbabonázta a marslakókat (2011)
Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Gospodarsko razstavišče, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. 05. 25.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: előértékesítésben 38 € / a koncert napján 68 €
Felesleges sokat hangsúlyozni, hogy az európai fesztiválok áradatában országunk fővárosának is újra a saját bőrén kellett kipróbálnia, hogy fesztiválvárosként is megállja-e a helyét. Ljubljanában viszont ahhoz, hogy a szervezők néhány zenei gourmand-nál és a koncertekre örökké éhes fiataloknál többet csalogassanak elő, nagy neveket kell a menübe csempészni. Egyik már bevált fesztiválütőkártyánk kétségkívül a Mars Festival, amely idén Mars Ljubljana – Zagreb Trans Europe néven immár harmadszor terjesztette a zenét a csengő nevekre szomjazó tömeg között. Az idei fő fesztiválmágnes szerepe Richard Melville Hallra hullott, akit Moby álnéven ismerünk jobban: az amerikai DJ-re, multiinstrumentalistára és rangos zenei díjakkal sokszor kitüntetett színpadi sámánra, aki az elektropopos, sokrétegű hangkeverék nagymestere. A Skunk Anansie és a ígéretes jégtörés után idén is le kellett ellenőrizni, hogyan birkóznak meg a szervezők ezzel Ljubljana léptékéhez képest igencsak tekintélyes zenei falattal. A szervezés részleteinél azonban jobban előtérbe nyomult a kérdés: megéri-e Moby élőben is minden nehezen megkeresett fillért, amit a tömegeknek erre a koncertre le kellett tenniük?
A harmadik zenei mulatság a Gospodarsko razstavišče zárt tereiből a szabadtéri Fontana teraszra költözött. A színpad előtt úgy 1000, vagy kicsit több lelkes rajongónak jutott hely, a háttérben az alkoholos bűnök fő szállítóinak, a sör- és vízmárkáknak a feliratai világítottak, a lemezstandokat pedig félreeső helyre, a szonikus kielégülés amfiteátrumának kijáratához szorították. A „megtisztelő” jégtörés és a hangosítás minőségének tesztelése elsőként a Glasba z drugega planeta pályázat nyerteseire, a Škofja Loka-i fiatal indie rockerekre, az Arhibald Arhibaldovichra hárult. A beavatatlanoknak: ez egy tréfás főhajtás Bulgakov igazán kivételes remekművének, A Mester és Margaritának a hőse előtt, az ígéretes és intellektuális hangzású név mögött azonban meglehetősen kétes csillogású szikra lapul. A kvartettet két, Nejc Bitenc énekes és testvére, Matevž ujjai alatt nyikorgó gitár meglehetősen organikus párosa, Vid Jan elég jóindulatúan szóló basszusa és Peter Šušnjar monoton dobolása alkotja, utóbbi egy Harry Potter-inkarnáció, aki a dobok mögött ül. Angolos, angolszász beütésű repertoárjukat adták elő, amit az ember simán elképzelne a Frequency Festival színpadán. Őszintén szólva a Pixies-től ihletett Blur-rajongók, a Kaiser Chiefs és az azonos hangzású zenei klónok seregének fura keveréke, ez a meglehetősen felhígult garázsrockolás csak egy maroknyi barátot, tévelygő és korán érkezett koncertbarangolót csalt a színpad elé, a közönség zömét pedig a még akkor akkreditált újságírók és fotósok tették ki. A magasröptű jelzők – ihletett művészet – és a saját megfogalmazásuk szerinti „hard/rock/dance/party-time/sweating-your-ass-off-while-jumping” ritmusok és dallamok keveréke, no meg a néhány nyugodtabb hang nem sugárzott azzal a karizmával és őrült mágnesességgel, amiért a sör után kapkodó látogatók többsége felhagyott volna a fesztiválpénz, a bon becserélgetésének kényelmes foglalatosságával. Az U Better, az Anonymous érdektelen számkavalkádja szinte elsuhant mellettünk, a Green Illusion és a Stranger Meets Passanger sem nyikorgott ki jobbat, az Archibald Archibaldovich fellépése pedig végül a közönség húrjainak és idegeinek ihlet nélküli dörzsölésével zárult, olyan módon, amit inkább a falusi bulikról és a vidéki általános iskolák igazán felforgató iskolai szavalóestjeiről ismerünk. A fesztivál induló szakaszában csúcspontra még nem kellett várni. Amikor a mulatságos kínlódás egy jó fél óra után végre elhalt, a színpadot a személyzet foglalta el, hogy előkészítse a marsi invázió második felvonását.
Másodikként a hazai elektrofunkerek, a Rotor léptek színpadra. A ljubljanai formáció kezdetei 1998-ig nyúlnak vissza, tagjai a hazai szcéna producer- és zenészvaddisznói: Iztok Turk, Mario Marolt, Sergej Randjelović – RunJoe, Jani Hace, Dojaja és Bizzy. Idézzük inkább a zenekar saját bemutatkozó szövegét: zenéjük ritmikus house-ra épül, amit az újkori disco, a francia house és a berlini minimalista hangzás ízei fűszereznek, de jazz- és funkhatások is akadnak benne. A Rotor az egyik azon kevés szlovén klubbandek közül, amelyek évek óta játszanak itthon és külföldön klubokban, fesztiválokon és más helyszíneken. Mivel sosem avattak be igazán a táncos vizekbe, kíváncsi voltam, hogyan szól ez a „katartikus táncélmény” a fejemben a hallójáratokon át. Az all stars társulat a kissé népesebb közönség koncentrációját és tánctudását kezdte tesztelni meglehetősen lecsupaszított zenei struktúrák ismétlődő mintáival, és a Rotosphere bevezető zúgása után a színpadról napsütötte house eklektikája kezdett ömleni. A színpadi statikusságot, ahol maguk a fellépők szinte egy pillanat alatt átugrottak a saját világukba, a színpad előtt a ljubljanai közönség, amely nem volt jártas az ilyen táncos live act-ekben, meglehetősen passzívan fogadta, a hangszerek és a rájuk fűzött effektek meglehetősen organikus kavalkádja pedig kifejezetten kísérletezési és improvizációs hajlamot sugárzott. Az első adandó alkalommal össze lehetne hasonlítani a színpadi történéseket és a hangzáspalettát (feltételesen) a Daft Punkkal vagy a Groove Armadával, a bemelegítésnek egyáltalán nem való chillout viszont ennek megfelelő hangulatot szült a színpad előtt. Az emberek száma ugyan egy árnyalattal több volt, mint a fesztivál áldozati bárányának fellépésén, de azok a néhányan is visszafogottak voltak, a zen csendjébe és mozdulatlanságába merültek. A basszusok meglehetősen monoton remegése és a táncos house-ritmika, amely között alig van szó vagy közönséghez szólás, kétségkívül nagyobb hatást érne el az Ambasada Gaviolliban vagy szürkületkor – ha a színpadi „dinamikát” valamivel gazdagabb fényarzenállal támogatták volna meg. Így viszont a hazai produkció ászainak egyórás fellépése meglehetősen vontatottra és fárasztóra sikeredett, és már az első, bevezető szám első nyolc percében kezdett elhúzódni. Nem maradt más, mint a kuponokkal való további kereskedés és a langyos sör szürcsölgetése, miközben a Rotor minden trükkjét bevetette, hogy az ellaposodott (és elálmosodott) közönséget az eksztázis és a lelkesedés fennsíkjára emelje. Művészi ébresztési kísérletük során (sajnos) félreértve és sikertelenül maradtak. A langyos taps és a lelépés a színpadról egy jó órányi kálvária után aztán a másik, ígéretesebb félidőbe vitte a történéseket.
A tisztulás első felvonása a belgrádi Darkwood Dub színpadi deszantjával érkezik, a ljubljanai és szlovén klubközönség régi ismerőseivel. A kiválóság garanciája földrajzilag a volt közös haza földjére nyúlik, az idővonal egészen 1988-ig, két különböző energia, geopolitikai koordináta és érzésvilág szinergiájának pedig közös nyelve van – a zene. A funky dubbal átitatott, nedves ritmika egészen más, mint az előző l’art pour l’art, a színpadi kémia pedig, amelyet Bojan Drobac gitárja, Vasil Hadžimanov billentyűs ötletessége, Lav Bratuša könnyed ritmikája és Milorad Ristić több mint élvezhető basszusjátéka alkot, Dejan Vucetić vokális-táncos előadásában a pillanatnak való karizmatikus átadással koronázódik meg. Ha kísérletezőknek nevezzük őket, őszintén bevallhatjuk, hogy a reggae és a dub keveréke a zenekar gitáros spektrumával kapta meg az i-re a pontot. A belgrádi klubvilág underground rétege átcsordul Európa határain, a táncritmus fanatizmusa és a zenei varázslatnak való átadás pedig az idei Mars Festivalon is szükségszerűvé válik. Az ütőkártyák egyértelműek, kristálytisztán hangosan és példásan megszólaltatva. Előttünk a szavak és a ritmus játéka bontakozik ki a Šećer című számokban, a kifejezőerő pedig az az összetevő, amellyel kikövezik az utat a tökéletes zenei erotika központjához. Bevallom – ez volt az első találkozásom a belgrádi társulat mágiájával, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szívemben a Moveknowledgement tökéletes balkáni pótlékát kapták meg. A kiválóság piedesztálján szenvedélyek csapnak össze, amikor a dubos felállású férfiak az abszurd földjéről logikus fonalat szőnek a debütáló lemez, a Paramparčad és a vadonatúj stúdiókislemez, a Nešto sasvim izvestno közötti útra. A hallottakból nem hiányoznak a hatalmas múlt fontos építőkövei, a Stvarnost, 130, U svim pravcima, Munjevitom brzinom és a Robot pedig gondoskodnak róla, hogy a Darkwood Dub következő koncertjén legalább néhány tucat lelkes rajongóval több legyen. Kétségtelen, hogy a 2009-ben kapott MTV-zenei díj teljesen logikus következmény volt, amelyből csak remélni lehet, hogy hamarosan újabb stúdióalbum bontakozik ki – e kiváló zenei kollektíva kilencedik lemeze. A tömeg hullámzását és a teljes zeneiségnek való átadást kegyetlenül szakította meg az idő lejárta egy jó másfél óra után. Közeleg az este csúcspontja, az est sztárjának fellépése – az ezer tehetség és zenei kifejezésmód urának, a hangosan és tűzzel dicsért Mobynak a színpadra lépése.
Szinte másodpercre pontosan 22:20-kor sötétbe borul a színpad, a bevezető intro alatt pedig a színpad elé tömörül a főfogásra éhes, valóban népes tömeg, a részegek és az épp ittasodók hordája még az utolsó levegőcseppeket, a szabad terület tenyérnyi darabjait is felkapkodja a színpad előtt, miközben csikkel és sörrel a kezükben tiporják el maguk előtt mindent, mint a kanos orrszarvúk csordája. A párzási hívás pedig az amerikai sztár, a háttérből előlépő kis ember – Moby – zenei felvezetése volt. A színpadi fények felvillannak, a nagy kivetítők során a New York-i legenda arca és felnagyított képe tűnik fel, amit zenei amazonok kollektívája támaszt meg: basszusgitáros, billentyűs, hegedűs és dobos hölgyek. A zenekar hiperaktív, törpe motorja, a világűrzene tehetséges szellemi atyja, Richard Melville Hall pedig eleinte fáradhatatlanul ugrál a színpadon gitárral a kezében. A sok koncertre szokatlan közönség számára az év koncertélményének parabolája mentén a nyitó repülés a nyugodt és a bevezetéshez tökéletesen illő Sevastopol volt. Az első benyomás olyan volt, mintha a túlságosan felcsavart hangosítással Ljubljanát akarnák letörölni a föld színéről, a decibeltúlzás pedig teljesen elnyomta a gondolatokat, még inkább a színpadon stratégiailag elhelyezett hangszerek közötti tiszta határokat. A második ljubljanai látogatás oka ezúttal tizedik stúdióalbuma, a Destroyed népszerűsítése, a jó húsz évnyi zenélés pedig lázadó elektroextrémistából az új évezred popikonjává faragta. Útját nem a mikrofon mögötti egocentrizmus, hanem a stúdiómunkához való tehetsége és számos hangszer uralása hangsúlyozza, az i-re a pontot pedig a valóban kiélezett színpadi fellépés tette fel. Moby nem a zenei égbolt legjobb énekese, ezért hangszálait és zenei hírnevét a valóban kivételes énekesnő, Joy Malcolm mentette meg, Moby pedig szinte kísérőzenekari tagként váltogatta a gitárt az ütőhangszerekkel, majd a billentyűkkel. Az In My Heart teljes erővel szánt, elég töröttnek és lihegőnek hangzik: a „Dober večer, Ljubljana” pedig felpörgeti a főszereplőnek teljesen kedvező közönség mozgáskészségét. Kezdődhet az orrszarvúrohamok! A kétezerfejű tömeg a markában, lelkesedését pedig a Why Does my Heart Feel So Bad? igen érzéki refrénje alatt a valamivel gyengébb hangminőség sem zavarja, Moby az új lemez kislemezével, a The Day című számmal mutatja meg először énekhangját, a vágyakozás kristálypalotája pedig kártyavárként omlik össze, amikor a koncert a Gone In 60 Seconds kezdetével magasabb sebességbe kapcsol. Dicséretet érdemel a kivételes fényshow és a színpad igazán ötletes megvilágítása, amely révén a varázslat annál hatásosabb, a tömegek pedig annál könnyebben hipnotizálhatók voltak. Csúcspontból akadt jó néhány a hallottak között, a teljes eksztázis látványosabb kitörései közé kétségkívül a We Are All Made Of Stars tartozott, az ütősebbek közé pedig a meglehetősen édesen fogadott sláger, a Bodyrock. A szenvedélyek drum’n’bass-es altatódallal, a Porcelainnel való lecsillapítása után az Extreme Ways felpörgeti a szenvedélyek amplitúdóját, az idegekkel való játékot pedig az In This World egészíti ki. Azt, hogy a disco nem halt meg, a nyolcvanas évek frankensteini feltámasztása igazolja a Disco Lies és a The Stars révén, a korábban említett Gavioli-féle hisztéria klubos lüktetését pedig a Troubles So Hard varázsolja elő. Az ég és a csillagok meghajolnak a fény- és hangnyaláb előtt, a decibelektől megsüketült gondolatainkat pedig a reklámokból és az MTV-ről jól ismert Lift Me Up vezeti el az egyébként nagyon jó, de pillanatokra már fárasztó koncert elkerülhetetlen végéhez.
Amikor Moby kísérőcsapatával lelép a színpadról, szinte a káosz felvonása következik. Az emberek tömegesen özönlenek a kijáratok felé, és elhagyják a helyszínt. Ennek részben a késői óra az oka, hiszen az éjfél már rég elütött, de lehet, hogy az is, hogy az emberek nagyon hanyagul olvassák a koncertprogramot. A tájékozottabbak meglehetősen megritkult sorai ugyanis desszertet kapnak a spliti TBF kiváló fellépése képében, a The Beat Fleet ezúttal legnagyobb slágereinek sorával dönt úgy, hogy megkoronázza az estét. A hatos, amely 1990-ben spliti garázsok védelmében fogant, szarkazmust és sokszínű humorérzéket párosít a rock, a soul, a funk és a hiphop játékos kombinációjával, a témák palettáján pedig teljesen gondtalanul sorakoznak a kábítószer-függőség, a társadalomkritika, a korrupció, a társadalmi értékek problémái és a keserű horvát hétköznapok minden árnyalata. A Ping-Pong, az Uskladimo toplomjere, a Maxon Universal és a Galerija Tutnplok lemezek teljesen természetesen szülnek olyan számokat, mint a Fantastična, a Guze i sise, a Nostalgina és hasonló virágszálak. Az eredet ellenére nincs mitől tartani – a TBF messze áll a klasszikus dalmát galebektől, és ha Oliver Dragojević elveszi a kedvedet az élettől, a fiatal hatos ütemeire teljesen kényelmesen ringathatod magad a nyugalom és a jólét felhőjébe. A színpadi kémia Mladen Badovinac énekes, Luka Barbić billentyűs, a mikrofonnak elkötelezett Aleksandar Antić, a nyugodt basszusgitáros, Ognjen Pavlović, továbbá a másik két tag – Nikša Mandalić gitáros és a dobok mögött lazán vibráló, higgadt Janko Novoselić – között így minden elkésőnek kötelező olvasmány marad, házi feladat a következő alkalomig, a fő fellépő koncertfáradtsága pedig kétségkívül megbocsátható volt (a valóban brutális részegség vagy a tiltott szerekkel megspékelt maligánoktól való betépettség már kevésbé). Mindennek ellenére a marsi invázió harmadik felvonása sikeresen zárta a ljubljanai tavaszi fesztiválbemelegítés teljes és igazán dicséretes sorát. A népnek még sokat kell tanulnia – főleg a színpad előtti figyelmességet és az ivás mértékletességét –, a szervezők pedig legközelebb valamivel észszerűbben állíthatnák össze a fellépőlistát, az egészségesebb és ízlésesebb zenei műfajok elrendezésével, így legközelebb teljesen magabiztosan léphetnek egy fokkal feljebb. A Mars Festivalnak így még sok hely van a fejlődésre, de állva tapsolhatunk annak, hogy három év után már a mindenévi zenei valóság hagyományos része lesz. És a zenei Olümposz isteneinek hálát adhatunk, hogy a nagy nevekből még egy ideig nem fogunk hiányt szenvedni.
Setlist
– ARHIBALD ARHIBALDOVICH
– ROTOR
– DARKWOOD DUB
– MOBY
– TBF
Képgaléria





























