Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 43:57
Értékelés: 3/5
1981-re a legendás art rock csapat, az Electric Light Orchestra csillaga gyorsan hanyatlani kezdett, alkotói és kereskedelmi szempontból egyaránt. Az egykor a legsikeresebb rockbandák közé tartozó zenekar hanyatlásának első jelei már a „Xanadu” (1980) megjelenésekor megmutatkoztak. Ez az azonos című filmhez készült zenei anyag a popprincessz Olivia Newton-Johnnal közös munka volt. A nyíltan kommersz popprojekt sok rajongót kiábrándított, pedig azok abban bíztak, hogy a diszkókorszak után végre visszatérnek az art rock gyökerekhez.
Jeff Lynne, az ELO feje, karizmatikus énekes, gitáros, olykor billentyűs és producer végül észrevette a zenekar és a hosszú ideje hűséges rajongók között hirtelen támadt szakadékot, de, mint később kiderült, már túl későn ahhoz, hogy megmentse az együttest a széteséstől, hiszen a gyökerek addigra tisztességesen megrohadtak. A zenekar prog rock eredetéhez való hirtelen visszafordulásának eredménye a „Time” című konceptlemez lett: ambiciózus projekt és viszonylag sikeres kísérlet arra, hogy a rövid diszkós kitérő után visszataláljanak az art rock gyökerekhez.
A hangzásperfekcionista Lynne itt nagy lendülettel kísérletezni kezdett a korban rendkívül népszerű szintetizátor-technológiával. A „Time” lemezen a szintik játsszák a főszerepet, a vonósszekció, az együttes egykori védjegye pedig a múlté lett. A zenekari hangzás Lynne és a billentyűs Richard Tandy tökéletes szintetizátoros szimulációjából született. Az eredmény érezhetően elektronikusabb, szintetikusabb hangzás lett, korának tipikus terméke, amely mára meglehetősen archaikusan szól, de épp ezért ideális mindenkinek, aki a zenén keresztül vissza akar utazni a 80-as évek elejére. Ez utóbbi, némi iróniával, a „Time” koncepciójának központi témája is.
A „Time” volt az első konceptprojektjük az kiváló „Eldorado: A Symphony” (1974) óta. Maga a történet nem túl különleges vagy újszerű, hiszen a sci-fi műfajaiban már sokszor felhasználták, mégis meglehetősen meggyőzően illeszkedik az egyes dalok jellegéhez. A sztori egy 1981-es fickóról szól, akit időutazók a 21. század végére visznek. A jövőben nem tud betelni az akkori vívmányokkal, ugyanakkor önmagán is csodálkozik, hiszen gondolatai folyton visszatérnek a saját idejéhez és ahhoz a nőhöz, akit szeret, és akit az utazás miatt hagyott ott. Bár van egy robotnője, aki minden kívánságát lesi, rájön, hogy ez gyenge pótléka az elvesztett szerelemnek. A robottárs nem képes szeretni, és szeretetet sem tud kapni tőle.
A vágy, hogy visszatérjen a saját idejébe, csak nő, amikor elrablói közlik vele, hogy nem mehet vissza. Ezért úgy dönt, megpróbál megszökni az elrablók időgépével. A szökés kudarcot vall, és végül rájön, hogy addig tartják a jövőben, amíg maga is fel nem fogja, hogyan hatottak a jelenében hozott rossz döntései a jövőjére. A fickó végül egy fontos felismeréssel térhet vissza a saját idejébe: pozitív irányba befolyásolhatja a jövőjét. Ez az egzisztencialista sci-fi koncepció sok mindenben hasonlít az „Eldorado” történetére: mindkét főszereplő egy jobb világba vágyik, ahol végül rájön, hogy a saját idejében, illetve dimenziójában van a legjobb dolga.
A lemez zenei világa stílusában rendkívül eklektikus, szinte úgy, mint a legjobb időkben, azzal a különbséggel, hogy a hangsúly a rövidebb, többnyire három perc körüli pop-rock dalokon van. A védjegyes ELO art-pop-rock dalok (a lemez többsége) mellett a „Time” során new wave hatásokkal (jó néhány szám), reggae-vel („The Lights Go Down”), sőt rockabillyvel („Hold On Tight”) is kísérleteztek.
A „Prologue” című rövid, szintetizátorokra és a robot hangját szimuláló elektronikus effektekre épülő zenekari intro után a „Twilight” következik, amely meglehetősen reprezentatív ELO pop-rock dal remek többszólamú vokálokkal, szintetizátoros zenekari szekcióval és hatásos refrénnel. Ha eltekintünk Bevan dobjainak elég lapos hangzásától és a hangsúlyos szintetikusságtól, Lynne kiváló énekteljesítménye az ELO-klasszikusok közelébe emeli. A „Yours Truly, 2095” viszonylag szórakoztató fúziója a new wave-nek és az art rocknak, ahol nagy lendülettel kísérleteznek az elektronikával és a digitális effektekkel. A zenekari harmóniákra épülő remek, többszólamú refrén még mindig az a védjegyes ELO-refrén, amelyből soha nem tűnt el Lynne bálványai, a The Beatles hatása.
A kiváló „Ticket To The Moon”, amelyben csúcsminőségű melankólia és drámaiság keveredik, az egyik ritka igazi ELO-klasszikus a lemezen, olyan szám, amely bármelyik klasszikus albumukon helyet kaphatna. A szintetizátorok zenekari hullámzását itt maximálisan kihasználták, remekül illeszkedik a központi felálláshoz és a többszólamú refrénhez. A „The Way Life’s Meant To Be” is érdekes kísérlet. A hegedűs (szintetikus) bevezető után Lynne akusztikus gitárja kerül előtérbe, amely flamencós futamaival mediterrán hangzású vizekre viszi a dalt, és jól illik a minőségi refrénhez.
Az „Another Heart Breaks” nem túl meggyőző, tipikus new wave instrumentális szám, a szintik uralkodó hangzásával és a háttérben digitális effektekkel. Hasonló kísérletekbe, különböző végeredménnyel, akkoriban rengeteg rokon art rock zenekar belevágott, amelyek a 80-as években is nagyobb szeletet akartak a tortából. A nagyon jó „Rain Is Falling”, amely tele van romantikával, ezzel szemben teljesen reprezentatív ELO-alkotás erős zenekari szekcióval, minőségi többszólamú harmóniákkal és finom zongoradallammal. A „From The End Of The World” tiszta elektronikus new wave fiaskó, amilyet a zenekar a következő két albumán még jó néhányszor megenged magának. Sem a minőségi zongoraszóló, sem a szokás szerint jó vokális harmóniák nem ellensúlyozzák az unalmas, teljesen monoton ritmusvonal hatását.
A lemezen leginkább Lynne erősebb jelenléte hiányzik gitárosként. Persze sosem tartozott a csúcsgitárosok közé, de a múltban volt néhány jó ötlete, amelyek tovább gazdagították a védjegyes zenekari hangzásvilágukat. A „Time” során gyakran úgy tűnik, mintha mindig ugyanazokat az akkordokat játszaná, a gitárszólók terén tanúsított fukarságról nem is beszélve. A reggae-ritmusokra épülő kísérlet, a „The Lights Go Down” könnyen katasztrofálisra sikeredhetett volna, de a védjegyes ELO pop-rock többszólamúság és a kiváló refrén fúziójának köszönhetően rendkívül jól sikerült. Itt is lelkesen követte Lynne az akkori zenei trendeket, amikor jó néhány zenekar (általában sikertelenül) próbálta elcsípni a legendás The Police varázsát. A végig szintetizátorokkal átszőtt „Here Is The News” a hagyományos ELO-hangzás és a new wave keresztezése. Az ígéretes zenekari bevezető után ismétlődő ritmusvonal következik, amely belefullad az elektronikus szintetika tengerébe, bár a gitár, a basszus, a zongora és a dobok végig jól kivehetők.
A „21 Century Man” pop-rock dal, a csúcsminőségű ELO-romantika újabb példája, nem elhanyagolható The Beatles-iskolás pecséttel. Kitűnő. A „Hold On Tight” teljesen felesleges rockabilly kísérlet, hasonló ahhoz, amit a Queen követett el ugyanilyen rossz következményekkel a „Crazy Little Thing Called Love” című számmal. Ez az ízléstelen Lynne-tisztelgés Elvis Presley előtt nemcsak hogy nem illik a lemezre, hanem közvetlenül a vége előtt az egész koncepciót is aláássa. Az sem javít a zenei megítélésén, hogy ez volt az utolsó nagy slágerük. A záró „Epilogue”-on, a klasszikus ELO-féle zenekari lezáráson Lynne kissé későn gitárosként is felébred, néhány jó húzással az elektromos gitáron, kiváló többszólamú vokálok kíséretében.
A szolid „Time” bebizonyította, hogy Lynne-nek és társainak a szintetikus köntös ellenére elég jól sikerült visszatérni az art rock gyökerekhez. Bár a 70-es évek legjobb alkotásaihoz képest közelébe sem ér, ez Lynne utolsó olyan munkája a „Zoom” (2001) körüli rövid életű visszatérésig, amely azoknak is figyelmet érdemel, akik nem tartoznak az ELO megrögzött hívei közé. Annak ellenére, hogy a népszerűségük ekkor gyorsan hanyatlott, a „Time”-ot a hazai, brit földön nagyon sikeresen fogadták. Ezt követte az utolsó világ körüli turnéjuk, amely az első volt vonósjátékosok nélkül. A „Time” az egykor egyik legjobb art rock zenekar hattyúdala volt, amely a karrierje további részében elkövetett rossz lépések sora után soha nem tudta teljesen kiheverni a hanyatlást.
Felállás
Jeff Lynne – ének, vokál, elektromos gitár, akusztikus gitár, zongora, szintetizátor
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
Richard Tandy – zongora, elektromos zongora, szintetizátor, gitár
Kelly Groucutt – basszusgitár, vokál
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Prologue
2. Twilight
3. Yours Truly, 2095
4. Ticket to the Moon
5. The Way Life’s Meant to Be
6. Another Heart Breaks
7. Rain is Falling
8. From the End of the World
9. The Lights Go Down
10. Here is the News
11. 21st Century Man
12. Hold on Tight
13. Epilogue
