Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Rush
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2011. 11. 08.
Játékidő: kb. 146 perc
Értékelés: 4/5
Az új (ezúttal egylemezes) „Time Machine 2011: Live In Cleveland” DVD mellett a Rush friss koncertdokumentumát két audiohordozón, dupla CD formájában is kiadta, pontosan ugyanezzel a címmel! A koncertfelvételek kiadása az elmúlt évtizedben a Rush életében magától értetődő szokássá vált. Mivel a stúdióalbumokra egyre hosszabb ideig kell várni, ezek a lépések üdvözlendők: megtörik a hosszú csendet, ráadásul a zenekar formáját az évek során bárki számára tisztán követhetővé és kézzelfoghatóvá teszik. Egy dolog azonban még mindig igaz. A zene elsősorban hallgatásra készül, ezért ma is érvényes az íratlan szabály és alapaxióma, hogy a koncert-dupla CD előbbre való, mint a DVD.
Ha gyorsan felfrissítjük az emlékezetünket: a „Time Machine” turné 2010. 06. 29. és 2011. 07. 02. között tartott. A koncertek zömét a Rush az észak-amerikai kontinensen adta, itt kezdődött és itt is ért véget a turné. A zenekar 2011. 05. 04. és 0211. 05. 29. között Európában is fellépett. Négy koncert Skandináviában, egy 10 napos nagy-britanniai turné, és az egyetlen kitérő az öreg kontinens szárazföldi részére: a hollandiai Rotterdam, majd két nappal később, 2011. 05. 29-én a németországi Frankfurt. Mi, európaiak ezúttal igencsak megszenvedtünk azért, hogy részt vehessünk a Rush turnéjának e ritka európai állomásainak egyikén. Míg a „Snakes And Arrows” DVD a Rush rotterdami koncertjét örökíti meg, az „R30” DVD pedig a frankfurti fellépést, most a zenekar úgy döntött, hogy a clevelandi, Quicken Loans Arena-beli, 2011. 04. 15-i koncertjének teljes felvételét adja ki DVD-n.
A Quicken Loans Arena, a clevelandi NBA-csapat, a Cavaliers otthona 20.500 ülőhellyel rendelkezik. A küzdőtérrel együtt ez biztosan közel 30.000 fejnek ad helyet. 2011. 04. 15-én tömve volt a csarnok, teltház, jegyek sem maradtak. Miért éppen Clevelandet választotta a Rush? Mert ez az első amerikai város, ahol a hetvenes évek elején a helyi rádióállomások támogatták a zenekart, és játszották a Rush debütáló lemezének dalait.
A „Time Machine 2011: Live In Cleveland” a Rush első hivatalosan kiadott (film)hangfelvétele, amely az Egyesült Államokból származik. Mivel a Rush korábban Dél-Amerikát és Európát már „letudta” ilyen CD-kiadásokkal, a logikus következő lépés az, hogy az amerikai dokumentum után a következő koncert-CD-t már hazai, kanadai földön vegyék fel.
A koncert-CD nem tartalmazza a show elején, közepén és végén látható filmes szkeccseket, és a repertoár egyes számai közötti szüneteket is lerövidítették (ezeket a DVD megőrzi). Ezzel elvész a felvétel némi hitelessége, de ezt semmiképp sem érdemes hiányolni. A felvétel ilyen kezelése az efféle CD-kiadásoknál bevett gyakorlat. Ráadásul kifejezetten jó is, mert a hallgató kizárólag a zenére koncentrál, a fantáziájának pedig szabad az út, hogy tovább erősítse azokat az érzéseket, amelyek a dupla CD hallgatása közben megérintik. A dokumentum vizualizálása ebből a szempontból épp ezért kifejezetten ízléstelen modor, mert egyenesen a fejedbe tolja a képet, és így megnyirbálja az egyén képzeletbeli rugalmasságát, a hallgató pedig kevésbé figyel a zenére, ezért felszínesebben is fogadhatja be. Azt mondom: „fogadhatja”, tehát nem szükségszerűen!
Mindenesetre hallgatás közben végigfut a hátadon a hideg. Hogy is ne futna, amikor velünk van a Rush? Elkapták a 30.000 fős tömeg eufóriáját, és a zenekar kiváló koncertformáját is. Ha a trió munkáját összegezzük, Peart és Lifeson makulátlan, és Lee is az, ami a basszusgitár- és billentyűjátékot illeti. Ez a felvétel azonban megmutatja, hogy Geddy hangja a legmagasabb fekvésekben már nem olyan robbanékony. Ez a Rush-dokumentum, amelyen az éneke a legkevésbé meggyőző. Összességében így is magabiztos, és még mindig egyedülálló hangnak hat, amely nélkül nincs Rush-világ, de a legmagasabb fekvésekben nem tudja kifejteni azt a vokális erőt, amelyhez a zenekar korábbi, hivatalosan kiadott koncertfelvételein hozzászoktunk.
A repertoár egyébként úgy épül fel, ahogy a dokumentum címe is sugallja: az időutazás szellemében. Rendkívül jól nyit. A The Spirit Of Radio klasszikussal, amely az egyik legtalálóbb választás egy Rush-koncert megnyitására, hiszen egyetlen szerzeményben, rendkívül szemléletesen mutatja be a trió teljes art-rock lényegét. Megvan benne az, ami ezt a zenekart a bolygó legnagyobb rockegyüttesei közé emelte. A dallamos elérhetőség és fülbemászóság, meg egy púpozott adag az egyedülálló Rush-művészet eklekticizmusából. Ha ezt a kettőt egyesíted, akkor te vagy valaki. Mindentől különböző, mégis általánosan vonzó. Az első rész a Rush-albumok szaftos kedvenceit járja végig: ilyen a popos klasszikus Time Stand Still, a remek instrumentális Leave That Thing Alone, a „Counterparts” kevésbé izgalmas pillanata, de annál zajosabb koncertmomentuma, a Stick It Out, aztán itt van még egy dallamos art-tökély a „Power Windows” klasszikusában, a Marathonban, és a setlist egyik legszebb meglepetése, a félballadás Presto. Itt a vadonatúj BU2B, valamint a Subdivisions és a Freewill, ezek a standardok. A „Snakes And Arrows” albumot a Faithless és a Working Them Angels képviseli.
Egy kicsit zavaró, hogy a „Moving Picures” album teljes előadása a két CD-n szétszórva található. Az első lemezt a Limelight zárja, a másodikat pedig a The Camera Eye nyitja. Háromlemezes kiadással a Rush ezúttal nem akart pazarolni. Ez viszont cserébe hálás mozgásteret nyitott volna nekik, hogy talán az egész „Moving Picures” albumot egyetlen lemezen tarthassák. A „Moving Pictures” rendkívül erős album, amelyet mindig érdemes egyben, megszakítás nélkül végighallgatni. Tulajdonképpen szabály, hogy egy ilyen albumot egyben hallgatunk. Együtt. Az elejétől a végéig.
A Vital Signs után a Rush elvisz minket a korai időszakába, és az új Caravan, valamint közvetlenül a vége előtti Far Cry („Snakes And Arrows”) kivételével klasszikust klasszikusra fűz a hetvenes évekből. Itt van a kötelező gyönyör Neil Peart új, egyéni dobszólója formájában, amely újabb felejthetetlen és egyedi bemutatója a dobolás e mesterének. Egy teljesen új hangulatú összeállítás az improvizációs kunsztokból. A hetvenes évek klasszikusai felé tett kirándulást ráadásként a La Villa Strangiato újabb fantasztikus változata zárja, amely egy szarkasztikus polkamotívummal nyit, a zenekar pedig ezt megfejeli a reggae-aranzsba csomagolt Working Man klasszikussal.
Hadd emeljem ki azt is, hogy a „Time Machine 2011: Live In Cleveland” dalait megint kicsit másképp játsszák, mint a korábbi koncertalbumokon. A részleteket még sokáig fogod fedezgetni, de az új felvétel nyilvánvalóbban a stúdióeredetik előadásmódjától és hangzásától tér el. Ez különösen azokon a dalokon érződik, amelyek a nyolcvanas évek albumain jelentek meg, ahol a szintetizátorok álltak a produkció előterében. A Marathon, a Time Stand Still és a Subdivisions összehasonlíthatatlanul organikusabban szól, mint az „A Show Of Hands” lemezen (ez nem azt jelenti, hogy jobb változatok, csak mások, összhangban a zenekar 2011-es fejlődési pontjával), a szintetizátorok szükséges adagjának korrekt visszaadása mellett is. Ebben a hangzásvilágban Alex Lifeson (kiváló) vokáljai is egészen új értéket és hatást kapnak. A basszusgitár megváltozott vonalai különösen az instrumentális YYZ-ben, a Leave That Thing Alone-ban és a felülmúlhatatlan La Villa Strangiatóban érezhetők, amelynek a fináléjában Alex Lifeson úr „szétrobban”. A „Moving Pictures” album dalaira jellemző ezen a felvételen, hogy a billentyűk részleteiben más élményt kínálnak. Mondhatom, hogy a kifinomult átvezető részekben még az atmoszférikus jelentőségük is nő. Ehhez viszont feszülten kell figyelni. Közülük a Vital Signs és a The Camera Eye viszi a prímet. A Vital Signsban Lifeson a koncert során egyetlenegyszer fog Fender gitárt a kezébe (Telecastert, ami illik a nyolcvanas évek eleji hangzástrendhez – ezt az sem titkolja, hogy a Vital Signs aranzsa idején divat volt, hogy a zenekarok az art-eklekticizmusba reggae-fogásokat kevernek –, a legkézenfekvőbb párhuzam (szintén Telecasterrel) Andy Summers és a The Police.
Újabb dokumentum a rocktörténet egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb zenekaráról. Ti, akik talán elkaptátok a Rush-ot a „Time Machine” turné valamelyik koncertjén, ne habozzatok megvenni ezt az emléket. És nem kell már külön hangsúlyozni, hogy ez a koncertdokumentum, akárcsak a korábbi, 1998 és 2008 között megjelentek, megint egy remek kiindulópont mindenkinek, aki a zenekart (még) nem ismeri, hogy belekezdhessen az egyedülálló Rush-világ felfedezésébe! Inkább egy koncertdokumentum, mint bármilyen best of válogatás. Mindig!
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, billentyűk
Alex Lifeson – gitár, vokál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
Dallista
CD1.:
01. The Spirit of Radio
02. Time Stand Still
03. Presto
04. Stick It Out
05. Workin’ Them Angels
06. Leave That Thing Alone
07. Faithless
08. BU2B
09. Freewill
10. Marathon
11. Subdivisions
12. Tom Sawyer
13. Red Barchetta
14. YYZ
15. Limelight
CD2.:
01. The Camera Eye
02. Witch Hunt
03. Vital Signs
04. Caravan
05. Closer to the Heart
06. 2112 Overture/Temples of Syrinx
07. Far Cry
08. La Villa Strangiato
09. Working Man
