Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1977
Játékidő: 38:59
Értékelés: 5/5
A »The Grand Illusion« az amerikai arénarock-bajnok Styx nagyszerű karrierjének egyik úgy művészi, mint kereskedelmi csúcspontját jelenti – a kettő közül az első. Ez a remekmű a kultikus chicagói zenekart, amely éveken át egyedi prog rock-, hard rock- és pompa-keverékével hiába próbálta meghódítani a rádiókat, egyik pillanatról a másikra az minden idők legnagyobb rockbandáinak sztratoszférájába lőtte. Az album multiplatinalemez lett, a Styx pedig végleg „népi” zenekarrá vált, odahaza pedig az akkor születőben lévő dallamos rockszíntér főszereplője is: a Kansas, a Boston, a Journey és a Foreigner felbukkanásával és „felfutásával” együtt ők uralták a rádiós listák élmezőnyét. A »The Grand Illusion« azonban nemcsak teljes kereskedelmi diadal volt – a Styx végre elérte vele a vágyott művészi érettséget, kiforrottságot és stabilitást, és ennek köszönhetően született meg pályafutásuk néhány legjobb munkája. Az album ugyan nem konceptlemez, de címe és szövegeinek többsége a vállalati, hiperfogyasztói társadalomról szól, ahol az egyén életét túl gyakran, szinte kizárólagosan határozza meg a médiában legyártott fogyasztói minták beszívása a „mi jó neki és neki” stílusában, valamint a társadalmilag elvárt „maszkok” mindennapos felvétele, miközben az ember egyénisége egyre inkább szétesik.
Az album minden dala klasszikus, kezdve az epikus címadóval, ahol pompázatos hangszerelés, menetelő ritmus, lüktető basszusvonal és emelkedő refrén uralkodik, amely a hallgatót egy pillanat alatt feltölti pozitív energiával. A szöveg rendkívül intelligens, kissé szarkasztikus gúny az amerikai tömeges hipertermelés „kultúrájával”, a műanyag eszmények gyártásával, és a vállalati módszerekkel gyártott minták hipnotikus követésével szemben, amelyekkel – köznapian szólva – kimossák az emberek agyát. Dennis DeYoung billentyűs-énekes szerint (a remek borítón a lovon ülő körvonala az övé), aki úgy énekli el ezt a klasszikust, ahogy csak ő képes rá, a szöveg arról a képességről szól, hogy az egyén képes túllépni a tömegmédia által naponta propagált, természetellenes és átlátszó trendi beültetéseken, amelyeket a társadalom a magáénak fogadott el, és előhívni valódi, belső énjét. A legszomorúbb az egészben, hogy azóta sajnos semmi sem változott, sőt, a helyzet ma még sokkal rosszabb.
Tommy Shaw gitáros ifjonti-lázadó hangjával kapóra jön az örökzöld „Fooling Yourself (The Angry Young Man)” című dalban. Shaw szövege Dennis DeYoungra céloz, akit abban az időszakban, amikor a zenekar kereskedelmi felívelése elkezdődött, minden legkisebb kudarc idegesen kihozott a sodrából, így az ő szemében „dühös fiatalembernek” látszott. Csak évekkel később jött rá Shaw, hogy a szöveggel valójában önmagához szólt, így ez a klasszikus jóval introspektívebb jelentést kapott. Ezt a dalszerzői gyöngyszemet elsősorban ízléses gitárharmóniák jellemzik, amelyeket egyenesen három különböző billentyűs szóló és váratlan tempóváltás „egészít ki”. A „Superstars” a zenekar gitárokban hiperaktív, harmonizált többszólamúsággal felfegyverzett válasza a váratlan hírnév első nyomására – ami nemcsak rájuk vonatkozik, hanem mindazokra, akiknek a hirtelen sikerből több rossz származott, mint jó. Shaw társadalmilag elkötelezett hangszíne és széles énekhangterjedelme hihetetlenül hatékonyan szinkronizálódik az egyes hangszerelések dallamos bombasztikusságával.
A csodás power ballada, a „Come Sail Away” kislemezként is megjelent, és a főénekes- és zongoraszerepben a ritmust ismét a személyes vallomásokra született DeYoung diktálja – a zenekar egyik legnagyobb slágere. A dalszerzői tökéletességre törekvés megtestesülése éber, balladás nyitószakaszt tartalmaz, amely bombasztikus gitárkirohanások segítségével pompás arénarockerré változik. A kemény rockos „Miss America”, amelyben az albumon egyetlen alkalommal a másik gitáros, James Young próbálkozik a főénekesi szereppel, saját szavai szerint a hagyományos „Miss Amerika”-verseny szatírájaként született, amely – mint minden hasonló vetélkedő – ellenkezik az egészséges ésszel. A súlyos gitártémák sorozata a fenomenális moog szintetizátoros szólóval az élen igazán hatásosan teremt hatalmas hangulatot. Young pedig láthatóan meg sem próbálta eltitkolni, hogy a központi gitártémát több mint nyilvánvalóan a legendás Jethro Tulltól és „Minstrel in the Gallery” című klasszikusuktól „kölcsönözte”.
Három hangulatában és témájában összefüggő dal következik, amelyekben a többé-kevésbé dallamos rockos első lemezfelet követően a zenekar ismét némileg felidézi progresszív rockos gyökereit. Az első közülük a szimfonikus hangvételű „Man in the Wilderness”, amely párhuzamot von a legendás Uriah Heeppel és a Kansasszel, de a korai Styx-alkotásokkal is. Tommy Shaw ismét remekel bravúros énekteljesítményével, ami különösen igaz a monumentális refrénre, miközben a gitárharmóniák kiválóan illeszkednek DeYoung szintetizátorainak szimfonikus textúráihoz.
Még jobb az epikus-misztikus „Castle Walls”, amelynek bevezetője hatalmas szakrális hangszeléssel van megtöltve, miközben DeYoung éneke leírhatatlan melankóliát visz a dalba, és lassan fokozza a drámai hangulatot. A fantasy-történelmi szöveg egyfajta főhajtás a Styx gyökerei előtt. Az epikus nagyszerűség a pompás refrénben éri el a forráspontját, ahol a megfelelően harmonizált többszólamúság hidegrázós libabőrt okoz. Az ARP szintetizátoron játszott, fenomenálisan felépített szóló pedig tovább fűszerezi az amúgy is fehéren izzó hangulatot, amely intenzitásában akár az epika és a drámaiság olyan mestereinek legpompázatosabb alkotásaival is felveszi a versenyt, mint az ELP, a Genesis és a Queen. A diadalmas „The Grand Finale” rövid zárlat, ahol az énekes diadalról DeYoung gondoskodik, míg Young végig viszi a központi gitárdallamot. A pontot az i-re Shaw teszi fel egy rövid, de édes szólóval.
A »The Grand Illusion« a mai napig az első számú jelölt a legendás chicagói prog rockerek legjobb albuma címére, és az egyetlen komoly vetélytársa csak az utódja, a »Pieces of Eight« (1978). Ez a felejthetetlen remekmű, az arénarock és a prog rock csodálatos hibridje, minden olyan elemet tartalmaz, amely a Styxot megérdemelten az arénarock Parnasszusának csúcsára repítette, ezért a mai napig különleges helye van minden rajongójuk, valamint a zenekar (jelenlegi és volt) tagjainak szívében.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűk, ének
Tommy Shaw – gitár, ének
James Young – gitár, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár, vokál
John Panozzo – dob, vokál
Produkció
Styx
Dallista
1. The Grand Illusion
2. Fooling Yourself (The Angry Young Man)
3. Superstars
4. Come Sail Away
5. Miss America
6. Man in the Wilderness
7. Castle Walls
8. The Grand Finale
