Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Howe, Steve
Kiadó: Warner Classics
Megjelenés: 2011
Játékidő: 52:14
Értékelés: 3/5
Steve Howe elfoglalt ember. Újra aktív az Asiával, épp most adott ki egy albumot a Yes-szel, végigturnézta az új Yes-világturnét, közben pedig szinte megszakítás nélkül jönnek a különféle szólólemezei. A legutóbbi a zenei „maradékaiból” összeállított válogatás volt, amelyet „házilag főzöttnek” nevez, és már a negyedik a sorban („Homebrew IV.”, 2010).
Ezúttal a gitárvirtuóz olyan albumot választott, amelyen elsősorban a saját zenei nyelvét mutatja meg, méghozzá zenekari hangszerelések vezette szerzemények során keresztül. Közreműködésre hívta Paul K. Joyce-t, aki az obskúrus new wave trió, a Sense tagjaként kezdte pályafutását, közösen turnézott a Depeche Mode-dal és Kim Wilde-dal, később pedig zeneszerzőként, hangszerelőként, producerként, sőt karmesterként lett ismert. Joyce rengeteg filmzenét és sorozatzenét írt, nagy sikert pedig a „Bob the Builder” című filmhez írt Can We Fix It? hozott neki!
Érdekes megfigyelés, hogy Joyce hangszerelései szívesen dominálnak számos ponton, Howe gitárja pedig alapvetően afféle kitöltő elemként működik bennük, amely teret ad a motívumoknak és a szólókirándulásoknak. Ez elég logikus, még ha az albumot új Steve Howe-lemezként tartjuk is számon. Howe-nak már nincs több ütőkártyája. Ötletekben leggazdagabb zenei évei mögötte vannak: a hetvenes években a Yes-szel és a két klasszikus szólólemezzel, a „The Beginnings”-szel és „The Steve Howe Album”-mal. A forradalom, amelyet a Yes-be érkezésével okozott, amikor megmutatta, hogy a jazz- és ragtime-játék kiválóan működik a progresszív szimfonikus felépítésű, rövidebb vagy hosszabb, különböző komplexitású szvitekben, a zenei közvélemény szemében igazi hírnevet épített Steve Howe, a zeneművész megérinthetetlenségéről, sőt felülmúlhatatlanságáról.
Később is lelkesítette Howe a szólóanyagaival a hallgatóit. Ilyen például az új évezredben megjelent „Skyline” vagy „Spectrum”. Két nagyon különböző album, de mindkettő nagyon szolid. Kifejezőerőben, ötletességben és kísérletező kalandvágyban mindenesetre Howe nem veheti fel a versenyt kortársával, Steve Hackett-tel, aki érett éveinek kifejezésmódjában, az új évezred lemezein mérföldekkel hagyja maga mögött, ahogy a számos műfaj fúziójának tájain barangol.
Howe ismét kipróbálja a „húrokhoz kötött” hangszerek tarka palettáját a steel pedal gitártól a dobrón és a bendzsón át, bár az akusztikus gitárt használja a legtöbbet. A legjobban mégis Vivaldi, Villa-Lobos és J.S. Bach átdolgozott hangszerelései hatnak, amelyeket az eredetikhez képest szerencsésen ültetett át a gitáros egyedi nyelvére, miközben Joyce finom tehetsége is érződik bennük: az átiratokban kiragadja az eredetiből a lényeget, és bármelyik hallgató számára hatékonyan hozzáférhetővé teszi a témákat. A „Time” sokszor remek aláfestő zenéül szolgálhatna bármilyen filmhez, ami természetesen Joyce jelenlétét tükrözi a lemezen. A „Time” nagyon szépen csúszik. Fejtől lábig. A pásztori elem először a King’s Ramson című számban csillan fel intenzívebben, a country és a klasszikus zene érdekes frontális ütközését pedig a játékosan csipkelődő Orange hozza, ahol Howe fonogatása a ragtime felé tör, majd közvetlenül a vége előtt a vidám Steam Age. A Purificationben Howe a jazz és a neoklasszicizmus jegyeit egyesíti egy bevált hatású elegyben, a pásztori-ezoterikus nyitány pedig a Yes-klasszikus And You And I intrójának távoli visszfényének hat. A The Explorerben Howe különösen óvatosan alkalmazkodó, ami a kísérő zenekar vonósainak munkáját még jobban közelebb hozza a hallgatóhoz.
Bármilyen is Howe-nak mint gitárosnak a megérinthetetlenségéről szóló hír, az elmúlt 15 évben messze eltúlzott tény, természetesen csak a zene számít. Howe, aki már a hetvenes évek elején a Mood For A Day-jel bebizonyította, hogy tökéletesen érti, mi az a neoklasszicizmus, ezúttal semmiképp sem hoz forradalmat, korszakalkotó zenei újdonságot, vagy bármi mást, ami inspirálná a követőit, mondjuk a gitározást tanulókat, akikből a világon hemzseg. Erre az albumra Howe teljesen elhagyta a zenekari elemet. Ez az első albuma, amelyen nincs dob. Természetesen az eklektikából bőven akad az új lemezen, de egyértelmű, hogy Howe a „Time”-on teljesen bevált nyelvezetben mozog. A hiteles „Howe”-hang, az egyedi és felismerhető stílus végig jelen van, ebben nem szabad kételkedni. Ezúttal azonban a dolog merevnek, matematikainak, túl kiszámíthatónak hat. Az óvatos „Time” emiatt helyenként steril, következésképp elidegenítő. Az album építőelemeinek illeszkedése ebből a szempontból túlságosan tökéletes, előre kiszámított. Egyszerűen a rutin, a tudás és a tapasztalat nyomja el az ötletek értelmezésének többi elemét, és elveszi a termékről az i-re a pontot, hiszen a teljes karizmához csak egy kicsivel több önfejű „vadság” hiányzik.
Steve jól szituált ember. Az újabb időkben megjelenő szólóalbumait többé-kevésbé szórakozásból és presztízsből veszi fel. Nem akar megállni, bár a megérdemelt „nyugdíjas” státuszt már rég kiharcolta. Hiába nem titkolja a „Time” az értékeit és az eklekticizmusát, amely a „Bagoly úr” zenei nyelvezetének hitelességéből fakad, nem kötelező kiadvány, mert nem kínál semmi újat és semmi különöset. Ezért ezt az albumot elsősorban a gitáros hosszú évek óta hű rajongói és terjedelmes diszkográfiájának fanatikus védelmezői fogják széles körben elfogadni. A többiek semmiről sem maradnak le, ha továbbra is gondtalanul élvezik Steve Howe első két albumát, és a „Time” esetleg elkerülte a figyelmüket.
Felállás
Steve Howe – gitár
Paul K. Joyce – billentyűk, zenekari hangszerelések
Virgil Howe – billentyűk
Produkció
Paul K. Joyce & Steve Howe
Számlista
1. Bachianas Brasileiras No. 5 (Aria) (3:58)
2. King’s Ransom (4:31)
3. Cantata No. 140 (Wachet Auf) (3:57)
4. Orange (2:43)
5. Purification 3:52
6. Rose (3:41)
7. The Explorer (5:09)
8. Kindred Spirits (5:10)
9. Concerto Grosso in D Minor Op. 3 (5:24)
10. The 3rd of March (5:51)
11. Steam Age (3:12)
12. Apollo (4:43)
