Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 4.5/5
A „Three Friends” az experimentális szimfonikus progrock mestereinek harmadik albuma, egyben az első konceptlemezük. A koncepció lényegét tekintve rendkívül egyszerű: három kezdetben elválaszthatatlan barát történetét meséli el, akik a gondtalan gyerekkor végén felnőnek, szétsodródnak, és mindegyikük egészen más életutat jár be. Az első fizikai munkás lesz, a második házfestő, a harmadik tanár. Egyikük sem túl boldog a munkájával, ezért mindhárman nosztalgiával idézik fel a boldog gyerekkort. Ha a remek előd, az „Acquiring the Taste” (1971) meglehetősen sötéten és rendkívül kísérletezően szólt, a „Three Friends” sokkal lazább, és keményebben is szól, hiszen Green gitárja, vagyis hard rockos szólói itt újra egy kicsit több teret kapnak. A billentyűk ezúttal kevésbé állnak előtérben, de nem lesznek tőle kevésbé lenyűgözők, és a „Three Friends” egyáltalán nem fukarkodik a szimfonikus elemekkel. Az egyes zenészek szólóinak többsége még az előző albumnál is jobb, így a lemez a zenekar folyamatos zenei fejlődését is megmutatja. Mindenekelőtt azonban a „Three Friends”-et átjárja az éles eszű hangulat és a cinikus szövegek, amelyek érezhetően kigúnyolják a társadalmi rendszert, ami irányítja és uniformizálja az emberi sorsokat, miközben a gyermeki ártatlanság elvesztésére is utalnak a pénznek való mindennapi rabszolgasors kedvéért. A zenekar tagjai újra és újra bebizonyították, hogy nemcsak kiváló zenészek, hanem első osztályú szatirikusok is. Az eredeti dobost, Martin Smitht a „Three Friends”-en Malcolm Mortimore váltotta, aki dobosként csak ezen az egy albumon maradt. Elődjéhez hasonlóan Mortimore is jazzben edzett dobos, csak ő még nagyobb erővel püföli a bőröket. A zenekarra olyannyira jellemző vokális harmóniák ezúttal is az album egyik fő erősségei. A Gentle Giant a „Three Friends”-szel tovább feszegette a rockzene határait, és újabb felejthetetlen remekművet alkotott, amely a legjobb munkáik közé tartozik.
A nyitó „Prologue” remek jazz fusion ritmusa egy pillanat alatt beszippant minket az album koncepciójába és hangulatába. Green szólói kiválóak, és a jazzes vonalaktól a hard rockosakig hullámzanak. A kompozíciót legjobban a szellemes, szinte „gyerekdalszerű” átvezetések jellemzik, ahol Phil hangja gyermeki gondtalanságot sugároz. Ezt tovább mélyítik az ütőhangszerek és a vibrafon, amelyek olyan hangulatot teremtenek, mintha járás közben imbolyogna az a figura, akiről a zenekar a nevét kapta. Ez a vokális többszólamúság mellett a zenekar másik védjegye. A csodás jazzes kicsengés még tovább emeli a dal színvonalát. A „Schooldays” kivételes vokális többszólamúságot kínál, amely addigra már a zenekar egyik védjegyévé vált. Ezek egyúttal szándékosan teremtenek tréfás, gyerekes-rosszcsont hangulatot. Ezek az egyedi vokális harmóniák és a rosszcsont hangszeres átvezetések valósággal a szemünk elé festenek három csintalan kölyköt, akik tanítás közben ugratják a többi gyereket, miközben a tanár már rég feladta velük a harcot. Aztán érkezik a sötétebb, billentyűs második rész, amely csodás szimfonikus hangzást hoz, és egyszerre meghozza a hirtelen kijózanodás érzését, valamint véget vet a gyerekes bolondozásnak. Ehhez csatlakozik egy rendkívül szép szimfonikus dallam, ahol Minnear operettes hangon énekel. Hirtelen aztán megint egészen más dallam következik, ütőhangszerekre és vibrafonra építve, amely újra a vidám, gondtalan gyerekkori iskolanapokat és a látszólag összeegyeztethetetlen trió csínytevéseit idézi. A gondtalan gyerekkornak persze egyszer vége, és jön a mindennapi taposómalom és a megélhetésért vívott küzdelem. Ez a „Working All Day”-ben válik egyértelművé, ahol az album rövid időre újra némileg keményebb, hard rockosabb fordulatot vesz. A dal képszerűen mutatja be az első barát sorsát, aki fizikai munkás lett, és minden nap úgy kell robotolnia egy darab kenyérért, mint egy igavonó barmnak. Ezt a szenvedést kiválóan érzékelteti a vastag basszusvonal, Derek szinte vértanúi éneke (hallgasd meg a szöveget, ahol a céltalan sorsa miatt panaszkodik, és a szüleire, akik gyerekkorában elhanyagolták), Phil fúvósai és Minnear moog szintetizátoros szólói, amelyektől leesik majd az állad, valamint Green hard rockos szólói a dal zárásában, amelyek remek fúzióvá fűszerezik az egészet. Jön a kiváló „Peel The Paint”, amely valószínűleg az album csúcspontja, és ahol Green a gitárján mindent belead, kivételes pszichedelikus szólókat csalogatva elő. Ugyanez igaz Philre a szaxofonon és Minnearra az orgonán, aki újra és újra bizonyítja, hogy korának egyik legnagyobbja volt. Ennek a kompozíciónak a hangulatában nem nehéz elképzelni a házfestőt, aki nap mint nap a festékekkel kínlódik, ahogy a szemébe csöpög, és már teljesen apatikus a mindennapi rutintól. Remek a záró rész, ahol a gitár hard rockos szólói összefonódnak Derek rendkívül pompázatos vokáljával, nyers és sötét dallamot teremtve. A dal hangulata összességében eléggé sötét, és az átvezetéseivel, valamint a hangszeres szólók többségével kissé a pályatársaik, a Van Der Graaf Generator valamelyik művére emlékeztet. A „Mister Class And Quality”, amelyet már a dal cinikus címe is tükröz, a szigorú, de komplexusokkal teli, szemernyi tekintély nélküli tanárt jelképezi. Szerkezetében kifejezetten disszonáns, közepes tempójú ritmusra épül, és rendkívül tréfás, szinte tragikomikus befejezése van. Ezen a dalon ismét előbukkannak a zenekar jellegzetes folk rock elemei, amelyeket legjobban Ray hegedűje képvisel. A záró műalkotás, a „Three Friends” igazi billentyűtenger, amely lassan csapódik a többi hangszer „sziklái” ellen. Green szólói ezúttal is rendkívül élesek, ugyanakkor végig teret hagynak a nagyon intelligens, jazzes ritmusvonalnak. Néha tényleg elgondolkodom, mi lett volna, ha Green valaha egy hard rock vagy metal bandában játszik. Talán ma ő lenne az egyik legismertebb és legkedveltebb gitáros, nem pedig az egyik leginkább elfeledett és mellőzött. Derek éneke itt rendkívül drámai, és egyes helyeken kicsit még Peter Gabrielre (Genesis) is emlékeztet. A második rész vokális harmóniái kivételesen „katedrálisan” epikus, szimfonikus hangulatot teremtenek, ami igazi csemege minden szimfonikus zene kedvelőjének. Minnear moogja, illetve az orgona és a gitár párbeszéde fokozódó, rendkívül intenzív hangulatot épít. Itt a zenekar minden legjobb eleme a legjobb fényben egyesül, így a dal a zenekar egyik legjobb alkotása egyáltalán, és egyúttal remek lezárása az albumnak.
A Gentle Giant a „Three Friends”-szel (ismét) egy rendkívül egyedi albumot hozott létre, amely valamivel kevésbé ismert, mint a többi remekművük, de nem kevésbé lenyűgöző a rendkívül kidolgozott és komplex kompozíciók eredetiségében. Az egyes dalok szerkezete jobban kapcsolódik egymáshoz, mint az „Acquiring the Taste”-en, ezért a szélesebb hallgatóság számára valamivel könnyebben befogadható, de nem lett kevésbé komplex. Kétségtelenül az egyik legjobb albumukról van szó, amely minden zenei finnyás figyelmét megérdemli, akiknek igényes ízlését nehéz egyszerű zenei szerkezetekkel kielégíteni. Sajnos a „Three Friends” ma a szimfonikus progrock aranykorának egyik elfeledett remekműve, amelyet nagyon nehéz megtalálni a boltok polcain. Ezért nagyon remélem, hogy ez a remekmű hamarosan újra megjelenik, mindenképpen az eredeti, európai borítóval (az amerikai ugyanis az első album borítóját kapta), és így azok számára is könnyebben elérhetővé válik, akik még nem érkeztek rá meghallgatni.
Felállás
Derek Shulman – ének
Gary Green – gitár, ütőhangszerek
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, 12 húros gitár, háttérvokál
Phil Shulman – szaxofon, háttérvokál
Kerry Minnear – billentyűk, vibrafon, ütőhangszerek, moog, háttérvokál
Malcolm Mortimore – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Calvin Shulman, Ray fia (fiúhang a Schooldays című dalban)
Produkció
Gentle Giant
Számlista
1. Prologue (6:12)
2. Schooldays (7:33)
3. Working All Day (5:07)
4. Peel The Paint (7:25)
5. Mister Class And Quality? (5:51)
6. Three Friends (3:00)
Játékidő: 35:08
