Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Castle Communications
Megjelenés: 1997
Játékidő: 70:49
Értékelés: 4.5/5
1996-ban az angol art rock bajnok Marillion végre „a saját sorsa urává” vált, hiszen lejárt a hosszú évek óta húzódó szerződésük a hírhedt EMI-jel. Sem a zenekar, sem a kiadó nem akarta meghosszabbítani a megállapodást: a Marillion tagjai torkig voltak azzal, hogy az EMI képviselői folyton feltételeket szabtak a kereskedelmi siker növelésére, ez a rövidlátó elképzelés pedig édeskevés közösséget vállalt a legendás angol progresszív rock formáció veleszületett művészi karakterével. Ezért úgy döntöttek, hogy átigazolnak a kisebb, független Castle Communicationshöz, ahol a következő években három stúdióalbumot adtak ki.
A „This Strange Engine”, a kilencedik stúdiólemezük, újabb stílusbeli elmozdulást jelentett a remek előd, az „Afraid Of Sunlight” (1995) után. Érdekes, hogy a Marillion éppen ezen a lemezen, amikor a kereskedelmi siker már egyáltalán nem érdekelte őket, és elsősorban a saját örömükre meg a hűséges rajongók kedvére akartak zenélni, írt néhány igazán szép slágerpotenciállal bíró dalt – más körülmények között persze. A zenekar minden tagja kipróbált valami újat a „This Strange Engine”-en, és megmérette a zenei és dalszerzői képességeit. Mark Kelly billentyűs például, ahogy még egyetlen korábbi Marillion-albumon sem, rengeteg fenséges zenekari hangszerelést szállít, amelyek igazán impozáns hangulatot adnak az egyes daloknak.
Steve Rothery gitáros karrierje során soha nem használt még ilyen bőségesen akusztikus gitárt, mint ezen a lemezen, ahol egész sor pásztoridillel fűszerezett hangszerelést ad hozzá. Az akusztikus gitározásban helyenként Pete Trewavas basszusgitáros is segít neki, aki ezúttal is közvetít néhány egyenesen lenyűgöző, újszerű basszusvonalat. Ian Mosley dobos, a zenekar legidősebb tagja, veleszületett ritmikai dinamikájával szorgalmasan köti össze az egyes hangszereléseket, és gondoskodik a dalok tökéletes kohéziójáról. Steve „gospod H” Hogarth ismét kiváló, ahogy a énekhangja lehetőségeit próbálgatja, társadalmilag és érzelmileg érzékeny szövegíróként pedig ekkorra új érettségi szintet ért el. A szövegek többségének megírásában ugyan még mindig segített neki barátja és hosszú ideje munkatársa, John Helmer, de a címadó dal szövegét H maga írta, ez egy önéletrajzi mestermű, és az egész album legjobb szerzeménye.
Azt, hogy a „This Strange Engine” jóval akusztikusabb, mint az addigi stúdiólemezek, már a nyitó, pozitivista felépítésű power ballada, a kislemezként is megjelent „Man Of a Thousand Faces” is bizonyítja. Rothery akusztikus gitárján szóló hatalmas hangszerelést Hogarth átélt, személyes vallomásos éneke kíséri, így alakul ki az az igen tapadós dallam, amely pillanatok alatt beleíródik a hallgató hallóreceptoraiba. Ennek a remek nyitódalnak a művészi természete leginkább Kelly szimfonikusan megkomponált szintetizátorszőnyegeiben és törékeny elektromos zongorás hangszereléseiben mutatkozik meg. Különösen érdekes színfolt az epikus zárlat, ahol Hogarth erőteljes vokálját fenséges kórusharmóniák kísérik.
A „One Fine Day”, ez a melankolikus hangvételű, törékeny zongorára épülő ballada, amelyben gospod H éneklés közben ismét az érzelmi mélység megtestesítője, meglehetősen szokatlan, mégis újszerű dal, hiszen blues-os gitárfrázissal is előáll, ami Rotherytől elég ritka dolog. Különösen érdekes fordulat a hirtelen átmenet egy szimfonikus részbe. Az „80 Days” volt az album második kislemeze, ami nem meglepő: akusztikus beállítottságú dal, számtalan szimfonikus billentyűs díszítéssel, kellemes refrénnel, ébresztő szöveggel (amelyben érezhető H önéletrajzi hangja, az előző koncertturné emlékei) és könnyed dallammal – mintha direkt autórádióra rendelték volna. Az ilyen könnyedebb, átkozottul hipnotikus refrénű szerzemények szép bizonyítékai voltak annak, hogy a Marillion ekkor még mindig kivételes érzékkel írt potenciális slágereket.
A kontemplatív hangulatú power ballada, az „Estonia” nem sokkal a megjelenés után bekerült a Marillion-klasszikusok közé, és kétségkívül a „This Strange Engine” legismertebb darabja. A szöveget valós események ihlették, miután Hogarth találkozott Paul Barneyval, az Estonia hajókatasztrófa egyetlen brit túlélőjével – 1994. szeptember 28-án a Balti-tenger közepén 852 ember lelte halálát. Ez a remek szerzemény is hatalmas hangulatot teremt, amelyet a megható akusztikus gitárhangszerelések, a fenséges szimfonikus billentyűs díszítések és az okosan megkomponált ritmusváltások együtt hoznak létre. A „Memory Of Water” rövidebb, melankolikus ballada, ahol H „szenvedő” vokálját drámai zenekari hangszerelések kísérik. A hangulata éppen elég finom ahhoz, hogy az egész ne hangozzon holmi gyászmisének. Jóval érdekesebbre sikerült a temperamentumos art rock szám, az „An Accidental Man”, amely gyorsabb tempóban zakatol, és ahol az orgonák zizegő hangja mellett hatalmas gitárpasszázsok uralkodnak. A rejtélyes refrént számos érdekes ritmikai árnyalat és elektronikus effekt kíséri.
A „Hope For The Future” talán a legkülönösebb zenei kísérlet a „This Strange Engine”-en: a nyitó akusztikus balladából Trewavas basszusának jazzesen megfűszerezett ritmikai finomságain át fokozatosan táncolható „koktél jazz” szerzeménnyé alakul, főként a vendégtrombita belépése után, amely a különféle ütőhangszerek mellett csaknem karibi hangulatot teremt. A „This Strange Engine” legjobb dala viszont a 15 perces (a szám valójában fél órás, de valódi zene csak 15 percnyi van benne) címadó eposz képében az album legvégén található. Hogarth önéletrajzi elbeszélése gyerekkorától a fontos életfordulókon át számos komplex hangszerelést és érdekes ritmusváltást tartalmaz.
A viszonylag nyugodt, akusztikus-éteri bevezető után, amely tele van kontemplatív zongorapillanatokkal, és ahol gospod H éneklés közben ismét ragyog a mély, személyes vallomásos üzenetek átadásában, energikus, szinte ütős rész következik erőteljes gitárfrázisokkal és újszerű billentyűs passzázsokkal. Kelly szintetizátorszólója egyenesen karrierje egyik legjobbja, miközben a Trewavas–Mosley ritmusszekció végig teljes gőzzel dolgozik. A fő „szólócsillag” címét mégis Rothery nyeri el egy rövidebb balladisztikus rész után, ahol H gyengéd zongorahangszerelések mellett újra kitárja sebzett szívét, majd egy rövidebb vendég szaxofonbetét következik: Rothery „síró” szólójával megszövi azt az ambient varázslatot, amiért a Marillion még ma is oly nagyra becsült a zenei gurmék körében. Legvégül, csaknem tizenöt perc teljes csend után, egy mulatságos pillanat jön: zongorahangok mellett hallani H féktelen nevetését.
A „This Strange Engine” nem szokott szóba kerülni, amikor a legjobb Marillion-albumokat sorolják, mégis a kilencvenes évek egyik legérdekesebb art rock lemeze, amellyel a legendás brit csapat sikeresen nyitotta meg egy teljesen új korszak első fejezetét. A Marillion ekkor már évek óta nem volt „sztár”, ez a nem szándékos státuszuk valójában már a nyolcvanas évek végén véget ért, ennek ellenére az album egészen szolid, 27. helyet ért el az akkori brit listákon. Ebben nagy érdemük volt a rendkívül hűséges rajongóknak, amilyenekkel csak egy maroknyi hasonló, sikeres és hosszú életű rockzenekar dicsekedhet. A hűséges rajongók az akkor újszülött internettel összefogva gyakorlatilag kulcsszerepet játszottak abban, hogy a Marillion a kilencvenes évek végén is sikeresen átvészelte a Castle Communicationsszel kapcsolatos számos gondot.
Felállás
Steve Hogarth – ének, vokál, kiegészítő billentyűk és ütőhangszerek
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk, vokál
Peter Trewavas – basszusgitár, vokál
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Charlton & Newbottle School Choir – kórus a „Man of a Thousand Faces” című dalban
Tim Perkins – balalajka az „Estonia” című dalban
Phil Todd – szaxofon a „This Strange Engine” című dalban
Paula Savage – trombita a „Hope for the Future” című dalban
Produkció
Marillion
Számlista
1. Man of a Thousand Faces
2. One Fine Day
3. 80 Days
4. Estonia
5. Memory of Water
6. An Accidental Man
7. Hope for the Future
8. This Strange Engine
