Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Anderson, Ian
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 53:38
Értékelés: 4/5
A közhiedelemmel ellentétben a minden hájjal megkent skót fuvolás, énekes, trubadúr, gazdálkodó, macskatenyésztő és társadalmi szatirikus, Ian Scott Anderson nem a legendás progresszív rock-bajnok Jethro Tull alfája és ómegája, és ezzel maga is tisztában van. Mégis, azzal, hogy elhatározta, folytatást készít a Tull legtöbbre becsült albumához, a „Thick As a Brick” (1972) című konceptalbumi remekműhöz, karrierje messze legellentmondásosabb lépését tette meg, és alaposan felbőszítette, sőt helyenként egyenesen feldühítette a régi hívek többségét.
Az okok egészen egyszerűek, és már új szólóalbumának címéből kiolvashatók. Az előző Ian-szólólemez óta csaknem nyolc év telt el, a Jethro Tull pedig már több mint egy évtizede stúdiószempontból teljesen halott zenekar. Ian összekülönbözött régi gitárosával, Martin Barre-ral, aki nem akart részt venni a legújabb, szinte sci-fi projektjében: a Tull legkiemelkedőbb konceptművének folytatásában, amelynek megjelenése idén éppen negyven éve. Nem kevés hűséges rajongót sújtott ez le, hiszen a több mint négy évtizedes sikeres együttműködés után a két alkotó útja határozatlan időre elvált.
Ettől a ponttól kezdve Ian, aki azért nem annyira nárcisztikus, hogy ne tudná: Barre nélkül a Jethro Tull nem viselheti jogosan a Jethro Tull nevet, saját szakállára adta ki a „Thick As a Brick 2”-t. A projektben közreműködni hívta Scott Hammond dobost, Barre helyét a német Florian Opahle vette át, a másik két hagyományos posztot pedig Ian immár szintén régi Tull-cimborái töltik be: David Goodier basszusgitáros és John O’Hara billentyűs.
Nem kevés rajongó azon töprengett a megjelenés előtt, mit kezd Ian egyre gyengülő hangjával, amely már régóta híján van egykori frissességének és mélységének, de a drámai érzékét nem veszítette el. Az agyafúrt trubadúr alaposan megkopott hangját, amelyet a produkciós trükkök segítségével legalább némileg kisimítottak, miközben a háttérvokálban Ryan O’Donnell segített neki, annál sikeresebben ellensúlyozza fantasztikus fuvolajátékával, amely még mindig például szolgálhat a rockfuvolások új nemzedékének minden reménybeli tagja számára. Mindezen erények ellenére a „Thick As a Brick” második fejezetéből hiányzik valami fontos: Barre úr gitárbetétei. Hosszú árnyéka végig ott lebeg Opahle technikailag remek, hangulatilag viszont gyakran kissé üres játéka fölött.
A „Thick As a Brick 2” beszédes alcíme „Whatever Happened to Gerald Bostock”, és az 1972-es eredeti „Thick As a Brick” koncepciójának folytatása. A cselekmény pontosan negyven évvel azután játszódik, hogy a puritán zsűri vitatott döntést hozott: a szövegek illetlensége és társadalmi alkalmatlansága miatt megfosztotta a fődíjtól a nyolcéves gyerekzseniót, Gerald Bostockot, és kizárta a versenyből. Az új koncepció a negyven évvel későbbi sorsával foglalkozik. Gerald most egy apatikus, mogorva ötven körüli férfi, a konzervatív párt tagja és az neoliberális „anyaország”, Anglia rendes adófizetője. A csípős koncepció ékesen bizonyítja, hogy Iant az évek során nem hagyta cserben a fekete humor, még ha az új koncepció nem is mérhető az eredeti négy évtizeddel ezelőtti frissességéhez.
Az album borítója szintén modernista utalás az eredeti koncepcióra. A nyomtatott újság címoldalából négy évtized alatt egy újság weboldalának nyitóoldala lett, ahol az Ian zenekarának fellépéséről szóló főhír mellett még számos kevésbé fontos hír található. Ian némi öniróniát is megengedett magának, hiszen a borítón egy megöregedett rocksztár fellépését hirdető plakáton szerepel, aki a zenekarával egy világturné kezdetére melegít. Hagyományaihoz híven a szövegek tele vannak éles eszű, társadalmat csipkelődő humorral, amellyel a modern neoliberális társadalom legérzékenyebb pontjait döfi meg.
A koncepciót időnként Ian közbeékelt, rövidebb elbeszélései kapcsolják össze, ami egyfelől érdekes fűszer, másfelől több egymás utáni hallgatás után már kissé zavaróvá is válhat. Az „A Change of Horses” kivételével az album minden dala rövidebb öt percnél, vagyis Ian nem merte újra megpróbálni a húszperces proghíres eposzokat. Bizonyos zenei motívumok az eredeti „Thick as a Brick”-ből a várakozásnak megfelelően visszatérnek, de Ian nem viszi túlzásba. A klasszikus motívum visszatérését már a nyitó „From a Pebble Thrown” jelzi, amellyel Ian és társasága ott akarja folytatni, ahol az előző koncepció véget ért. Az instrumentális progfolk kedvelői az „Pebbles Instrumental”-ban találják meg a számításukat, amely a klasszikus Jethro Tull és az utóbbi tizenöt évben Ian által alkotott zene hibridjeként szól. A harmonika remekül illeszkedik a gitárpasszázsok közé. Opahle nagyon igyekszik Barre gitárbetéteit utánozni, és technikai értelemben jó utánzó, de hiányzik belőle az említett gitárlegenda szenvedélye és edzettsége.
Az elbeszélő „Migh-Have-Beens” Gerald további sorsán tűnődik a pályaválasztás előtt (korrupt bankár, katona Afganisztánban, politikus, homoszexuális hajléktalan, evangélikus prédikátor, ügynök vagy unalmas családapa lesz-e). A cinikusan csípős, akusztikus ízű „Upper Sixth Loan Shark”-ban Geraldot korrupt befektetési bankárként mutatják be. A melodramatikus refrénű „Banker Bets, Banker Wins” újabb sikeres hibrid a „régi” és az „új” Tull között, nem hiányoznak belőle a tüzes, nosztalgikus fuvola- és elektromosgitár-részek sem, és ismét neoliberális bankáreliten belüli szerepben állítja elénk Bostock urat. A „Swing It Far”-ban, ahol Gerald a gazdag politikusoknak, üzletembereknek és papoknak az utcán áruló homoszexuális hajléktalanként tűnik fel, a szimfonikus hangszerelések komor hangulata miatt kicsit a hetvenes évek eleji „Benefit/Aqualung”-korszak felé is elkanyarodik. Ian hangját a refrénben szándékosan eltorzították egy effekttel.
Az „Adrift And Dumbfounded”-ot, amelyben Gerald katonaként Afganisztán közepén találja magát, szaftos hammondorgona-vonal és közbeékelt akusztikus részek jellemzik, Ian hangja pedig most is izzó szarkazmussal teli. Ismét felbukkannak olyan instrumentális finomságok, amelyekhez a Tull évtizedek óta nem nyúlt, és különösen jólesik a fuvola, az orgona és a zongora agyafúrt összhangja. Az „Old School Song”, ahogy a címe is mutatja, a klasszikus, felismerhető „Thick As a Brick motívummal nyit, amelyet vágtató ritmus és agyafúrt fuvolás bohóckodás jellemez. A „Wooton Bassett Town” című progfolk finomságban ismét a régi jó „Aqualung”-korszak hűvös, komor hangulata fúj, amit tapsolni kell. Wooton Bassett egy kis angol városka, amelyet Ian a kispolgári provincializmus metaforájának választott, és amelybe a felnőtt Gerald beleragadt. A város azután vált különösen hírhedtté, hogy az első angol városként kapta meg a királynőtől az úgynevezett királyi védnökséget, amit Ian tovább használt a konceptuális szatírához.
Az energikus „Power and the Spirit” és a pásztori hangulatú „Give Till It Hurts” hosszú idő után ismét a vidéki ostobaságot gúnyolja, élén a tévés prédikátorokkal. A „Cosy Corner” Geraldot vidéki ügynökként lepi meg egy ultrakonzervatív, képmutató társadalom közepén. A „Shunt And Shuffle”, egy újabb rövid, klasszikus Tull-szagú dal kissé feléleszti a kemény rockos elemeket, amelyeket sokan legalább egy kicsit hiányolni fognak az albumon, mert nincsenek túl bőven jelen. Az ambiciózus „A Change of Horses” nyolc percével az album leghosszabb és legösszetettebb darabja, más körülmények között megérdemelné a Tull-klasszikus címet. A címe ellenére (szerencsére) nem a „Heavy Horses” klasszikus esetleges híres folytatásáról van szó, bár a folkelemek a szenvedélyes fuvolának és a vidám harmonikának köszönhetően éppen itt a legkifejezettebbek.
A bűnbánó-csípős „Confessional” erőteljes hammondorgona-réteggel, agyafúrt fuvolával és energikus gitárriffel jellemezhető. A gyengéd akusztikus dallamú „Kismet In Suburbia”-ban Ian cinikusan tűnődik a külvárosokban élő, különböző (főleg iszlám) bevándorlók sorsán, akik az egyre inkább fasisztoid irányba tartó Európai Unióban lassan minden társadalmi baj állandó bűnbakjává válnak. A záró „What-Ifs, Maybes and Might-Have-Beens”-ben, ahol Gerald összes lehetséges életpályája eggyé olvad, megismétlődik a „Thick As a Brick 2” központi akusztikus motívuma, a lezárás pedig az 1972-es eredeti klasszikus-nosztalgikus stílusában szól.
A „Thick As a Brick” folytatása még sokáig borzolja majd a hosszú ideje hű Tull-rajongók kedélyét, ami a remekmű megjelenésének negyvenedik évfordulóján és a stúdiós lazaság egy évtizede után több mint nyilvánvalóan Ian fő, de teljesen szükségtelen célja volt: minél nagyobb figyelmet kelteni. Egyfelől zeneileg minőségi és hangulatában meglepően meggyőző munkával van dolgunk, amelyet más körülmények között akár a hetvenes évek vége óta készült legjobb Jethro Tull-albumnak is lehetne nevezni, és sikeresen bizonyítja, hogy Ian még közel sem tartozik a vasra, hiszen eddigi legminőségibb szólóalkotásáról van szó. Másfelől az eredeti „agyalágyult mint egy tégla” koncepció folytatása gúnyolódás a hosszú ideje hű rajongókkal és a progresszív rock szerelmeseivel, hiszen az 1972-es remekmű, Barre hiánya miatt is, elérhetetlen, különálló osztály marad, ami azt jelenti, hogy mindenképpen jobb lett volna, ha ez a lemez valamilyen más néven jelenik meg. Mi, mindent látott progresszívrock-rajongók pedig közben visszafojtott lélegzettel várjuk a „Close to the Edge 2” megjelenését a Yes mai maradékának rendezésében, a „The Wall 2”-t David Gilmour vagy Roger Waters rendezésében, a „The Lamb Lies Down on Broadway 2”-t Peter Gabriel rendezésében és a „Tarkus 2”-t Keith Emerson rendezésében, hiszen Ian az utóbbi években közel sem az egyetlen megöregedett progresszív rocker, aki vitatott döntéseket hoz, és mintha fogadásból hozná zavarba számos régi hívét.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
John O’Hara – billentyűk
David Goodier – basszusgitár
Florian Opahle – gitár
Scott Hammond – dob
Produkció
Ian Anderson
Dallista
1. From A Pebble Thrown (3:04)
2. Pebbles Instrumental (3:30)
3. Might-have-beens (0:50)
4. Upper Sixth Loan Shark (1:13)
5. Banker Bets, Banker Wins (4:27)
6. Swing It Far (3:28)
7. Adrift And Dumfounded (4:25)
8. Old School Song (3:06)
9. Wootton Bassett Town (3:43)
10. Power And Spirit (1:59)
11. Give Till It Hurts (1:12)
12. Cosy Corner (1:24)
13. Shunt And Shuffle (2:12)
14. A Change Of Horses (8:04)
15. Confessional (3:08)
16. Kismet In Suburbia (4:17)
17. What-ifs, Maybes And Might-have-beens (3:36)
