Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Ljubljana / Gala hala (Metelkova) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. április 24.
Látogatók száma: 100
Három őrült! Vernon Reid, a gitármágus, Jamaaladeen Takuma, a bravúros basszeros, és Grant Calvin Weston, a jazzdobos-erőmű! Három igazi, kőkemény zenei őrült. Másodszor a Channel Zero klubban! A fúziós hangvételű Free Form Funky Freqs megszületése szorosan összefügg annak a három zenésznek a munkájával, akik a szaxofonos és trombitás Ornette Coleman mellett játszottak, egy nem tervezett összejátszás nyomán. Az első európai turnéjukat az F.F.F.F. már 2007 őszén letolta, ekkor adták ki az „Urban Mithology Vol 1.” albumot, Szlovéniában pedig a következő időszakban először 2009 május végén jártak: előbb egy maribori Satchmo klubban léptek fel, majd a ljubljanai Channel Zero klubban.
Mindhármuk naptára tele van, hogy öröm nézni. A trió legismertebb neve ma kétségkívül Vernon Reid, aki a Living Colourral aratott nagy sikerének köszönhetően tett szert hírnévre az 1980-as és 90-es évek fordulóján. Reid reputációja kiemelkedő: ha csak néhány nevet említünk azok közül, akikkel pályája során együtt dolgozott, ott van többek között Eddie Hazel, Carlos Santana, Buddy Guy, Bobby Drayton, Michael Hill, Calvin Bell és Jean-Paul Bourelly.
Jamaaladeen Takuma, akit eredetileg Rudy McDanielnek hívtak, az Ornette Coleman’s Prime Time-ban építette ki a nevét, pályája során pedig többek között James „Blood” Ulmerrel, Walt Dickersonnal, David Mosszal, Chuck Hammerrel, Kip Hanrahannel, Derek Bailey-vel és David Murray-vel dolgozott együtt.
Grant Calvin Weston az Ornette Coleman’s Prime Time számára semmivel sem kevésbé fontos név, tudását pedig az eksperimentális zene más mestereivel is megosztotta, mint James „Blood” Ulmer, Billy Martin (Medeski, Wood & Martin), John Lourties (Lounge Lizzards), de számos projektben játszott Marc Ribottal, Christy Doranral, Derek Bailey-vel, John Zornnal, James Carterrel, Jean-Paul Bourelly-vel és Melvin Gibbsszel is.
Érdekes, hogy Vernon Reid és Jamaaladeen Takuma is járt már Ljubljanában 1993-ban. Mindketten. Jamaaladeen Takuma a csapatával 1993. április 20-án lépett fel a Cankarjev dom Linhartova dvorana termében (akkoriban még Steinberg basszusgitárt tartott a kezében, futurisztikus, „matrix like” szerelésben és fekete szemüvegben), amikor a „Sound Symphony” albumot mutatta be (Ljubljanába természetesen Brane Rončel hozta el), nem sokkal később, pontosan 1993. június 23-án pedig Vernon Reid lépett a ljubljanai Hala Tivoli színpadának élére a Living Colourral. A Living Colour akkoriban a „Staind” albumot vitte végig Európán (a ljubljanai koncertet az Igor Vidmar-féle Škuc Ropot szervezte). Nyilván már akkor is lebegett valami sorsszerű a levegőben, ami sok évvel később közös pontra vezette a két zenész életútját.
A életrajzi bevezető hosszúra sikerült, de szándékosan, hogy képet kapj erről a kivételes zenei profilról, a szabad funk-jazz kísérlet „szerkezeteiről”. Ez a trió a klasszikus, ütős rocktrió igazi válasza. Az ütőerőt tekintve sokkal robbanékonyabb, közben pedig hihetetlenül spontán és kiszámíthatatlan. A kivételes gyakorlat és a folytonos játék olyan erős alakká farag, hogy kénytelen vagy újabb és újabb művészi kihívásokat állítani magad elé. A Free Form Funky Freqs a zenei szabadgondolkodás végtelen kutatószellemének megtestesítője, amelyet a trió személyesít meg, és el is visz egyre messzebb, szélsebesen.
Este tíz után jár kicsivel az idő, amikor a klub falai, padlója és mennyezete először megremegnek a mélyen, tömören megszólaltatott funk ritmusok alatt. Az elején Takuma basszusa túl hangos volt, de a hangmérnök gyorsan beállította a hangzást a megfelelő arányra, ami felturbózta a klub szoros kapcsolatának atmoszféráját zenekar és közönség között, azon az estén.
Nem tolongtak a látogatók, de a bő egy hajszállal 100 alatti fő bizonyította, hogy nem kevés a hithű rajongó, aki az eklektikus, „utrgano” zenei filozófiával, ha tetszik, az avantgárddal keresi az egészséges kapcsolatot, vagyis azzal a valamivel a zenében, ami feltárja a tömegek füle elől sokszor elzárt dimenziókat. Ez a szabad zenei információ univerzumának az a karaktere, amit a kis ember a mai ingeráradatban egyre nehezebben ismer fel és talál meg, ha egyáltalán.
Vernon Reid, Jamaaladeen Takuma és Grant Calvin Weston élete formájában van, és ezt a Channel Zero klubban azon az estén azonnal megmutatták. Egy óra ötven perc alatt gyakorlatilag végigjátszották az egész „Urban Mithology” albumot, és hozzátettek néhány kedvenc számot, amelyek gondoskodnak arról, hogy a koncertélmény a zenészeknek, de főleg a látogatóknak mindig egyszeri, felejthetetlen kaland legyen, tele vonzerővel, mint az első látásra szerelem.
Csodák persze nincsenek, olyanok, hogy a hógolyó ne olvadna el a forró kemencében. Az F.F.F.F. nem az Isten küldötte, hogy vízen járjon, és mégis. Gyakran megesik a koncert közben, hogy a trió, amely félig csukott szemmel játszik, ez főleg Takumára igaz, aki szinte egyszer sem fordult Reid vagy Weston felé, teljesen spontán elcsúszik egy új, feltáratlan szabad jazzelős terepre, ahol néhány pillanatig tapogatóznak egymás között, aztán továbbmennek egy új motívumba, ami egy másik koncerten már egészen más fényben fog megjelenni, vagy meg sem jelenik, és a helyén egy teljesen más vezérmotívum áll majd, amely új hangulatot és új pozíciót határoz meg. Éppen ez az a különlegesség, ami ezt a formációt olyan vonzóvá és egyedivé teszi. A férfiak mintha transzban érzékelnék egymást, erős kémia van köztük és tökéletes az összhang, amelynek nehéz párját találni, ha egyáltalán lehet.
A 2007-es Velden-i élményhez képest a fiúk az azóta eltelt években kissé a tömegek füléhez igazodtak. Részben leszálltak a sokszor nehezebben befogadható, sőt progresszíven összetett formákról, és megkönnyítették őket egy sor dallamos vonallal, ahol Vernon egy egyszerű, metalos lendületű, de teljes hangzási kontrollal megszelídített riffet vezetett elő, ami szabad utat adott Jamaaladeen Takumának, hogy a felszabadult teret ördögi funk groove-val, szólisztikus kitörések dühével töltse ki, és játék közben jó néhány artikulálatlan kiáltást is eleresztett, annyira beleélte magát a szerepébe. Éppen ezek a pillanatok, amikor a funk benyomás karaktere bőségesen felszínre tört, varázsolták el teljesen a közönséget, amely szabadon ringott a színpad előtt a koncert alatt. A funk és a szabad jazzformák fúziójának ereje, a kihegyezett metalriff érintésével, amit Vernon a Living Colourtól hoz! Ez az igazi, és Vernon Messa Boogie-ja újra énekelt, mint egy csalogány. Visszafogottabban, mint a Living Colourban.
A Free Form Funky Freqs koncertje példátlan zenei hipnózis. A zenekar új turnéjának európai szakaszát záró koncert intenzitásával harsány ovációig hajtotta a klubot, ami nem akart és nem akart elcsitulni, a felállás mégsem jött vissza egy második ráadásra. Mókás, hogy a Living Colour tagjai, amikor éppen nem a Living Colourban játszanak, folyton Európa színpadait járják. Az Ausztria–Szlovénia vonalon nem nehéz összefutni velük, amikor különböző projektek égisze alatt lépnek fel. Így csupán három nappal a Funk From Freqs ljubljanai fellépése után Vernon Living Colour-os kollégája, Doug Wimbish a Velden am Wörthersee-i Bluesiana klubban játszik, egy vadonatúj, kísérleti formációval, a The Help!-pel, a RockLine pedig onnan is jelentkezik majd egy újabb kimerítő beszámolóval, amikor kiderül, milyen formában van a Living Colour basszusgitárosa.
Képgaléria
