Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Winery Dogs, The
Kiadó: Loud & Proud Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 60:18
Értékelés: 4.5/5
Egy jó órányi, sokrétűen összegyúrt zenei konglomerátumba forrt össze nemrég három rockszuperhős: Richie Kotzen (ex-Poison, ex-Mr. Big), Billy Sheehan (Mr. Big, Niacin. PSMS, Talas, David Lee Roth, Steve Vai) és az egykori Dream Theater-bombázó, Mike Portnoy (Flying Colors, PSMS, Adrenaline Mob). Az új szuperrock-csapat neve The Winery Dogs, és amikor munkához lát, egyáltalán nem ismer tekintettel lenni semmilyen korlátra.
A dalszerzés alapformája Kotzentől származik, és az önálló stúdióalbumai készítési módjából ered. Főleg az újabb korszakéból! The Mother’s Family Head Reunion? A párhuzam leginkább a hangulat tekintetében állja meg a helyét. Kotzen behoz egy dalt (szöveggel együtt). Ez az alap-„példány”, vagy inkább nevezzük alapmintának, amelyből aztán közösen bontják ki a számot. Vagyis Kotzen ötlete. Ez az a talaj, amelyből kinő a The Winery Dogs nevű zenei történet egyedi éleslátása. Kotzen mindig rendkívül ügyesen keverte a blues, a motown és a soul kifejezőerejét a rockos erővel, és ehhez finoman beépítette a kézzelfogható vezérdallamok iránti kivételes érzékét is. Hogy viszont az egész ne legyen ennyire egyszerű és fülnek triviálisan megfejthető, ott van Portnoy és Sheehan, a lerombolóan erős ritmusszekció, amely hivalkodó áttörőerejével szétzilálja Kotzen szerzeményeinek kiszámítható csavarjait, és végeredményben teljesen egyedi zenei arculatot ad az egésznek a galaxisban!
Már a nyitó Elevate első hangszeres szakasza kitűnő alibit ad Sheehannek és Portnoynak, hogy az alapmotívumot atomjaira szedjék! Ne lepődj meg, ha az állad abban a pillanatban közelebb lesz a bokádhoz, mint az orrodhoz. Kotzennek idén biztosan új stúdióalbuma jelent volna meg, ha nem ugrik fejest a The Winery Dogs-ba. Ezt bizonyítja a The Winery Dogs bemutatkozó lemeze, amely Kotzen vezérriffjeinek és dallamainak rendkívüli változatosságával büszkélkedhet. Ezek tartalmilag kézzelfogható, tömör formában égetnek, ami azt mutatja, hogy Kotzen kiváló szerzői formában van, és rendkívüli alkotói ihlet hajtja. Kotzen magában hordozza azt a fájdalommal átitatott, homállyal fátyolozott bluest, amelyet jellegzetes és nélkülözhetetlenül színezett hangja közvetít. Ez az album is bizonyítja, hogy Kotzen az elmúlt alkotói évek során kiváló énekessé fejlődött. Mondhatjuk, hogy felzárkózott azoknak a legismertebb zenészeknek a ligájához, akik két szerep egy személyben való ötvözésével döbbentettek meg. (Sajnos már elhunyt) Alvin Lee (Ten Years After), Sting (The Police), Buck Dharma (Blue Oyxster Cult), Geddy Lee (Rush), Leslie West (Mountain), John Wetton (Asia), Burke Sheeley (Budgie), Mark Knopfler (Dire Straits), Eric Clapton (The Cream), David Gilmour (Pink Floyd),… a lista nem teljes. Kotzent pedig nyugodtan besorolhatjuk ezen zenei különcök ligájába, akik ma a rock ‘n’ roll körhinta nagy urai. Született zsenik ők, akik az adott zenekarban olyan erős kifejező karaktert képviselnek, hogy a csapat egész zenei mondanivalója rajtuk nyugszik.
Térjünk vissza a The Winery Dogshoz. Az olyan számok, mint az I’m No Angel, a Damaged, a The Dying, főleg pedig a záró Regret, amelyben Kotzen rendkívül vagányul kapaszkodik a zongorába, azok a pillanatok, amikor Sheehan és Portnoy bölcsen és szorgalmasan visszafogja magát a „hangok rázásában”, és így átadja a terepet Richie Kotzen kivételes szenvedélyeinek és érzelmeinek. Kotzen briliáns. Ezeken a pontokon pontosan tudja, hogyan kell takarékoskodni a gitárhangokkal és beosztani őket. A felsorolt számokban semmi sem árnyékolja be ebben.
Mindenesetre a gurmék a The Winery Dogshoz a jam-kultúra élményéért járnak! És ez a mostani vacsora első és legnagyobb zenei csemegéje. Ez az a szórakoztató, spontán elszabadulós szellem, amely progresszív mozgékonyságot visz a dalokba – mondhatjuk azt is, hogy „fellazítja” Kotzen dalszerzői elvét (Kotzen tinédzserként még a Hall & Oates mélyreható hallgatásából tanulta ezt a mesterséget). A trió hírnevét ismerve a The Winery Dogsnál nem jósolhatod meg előre az eredményt. Bárki bármit eljátszhat, amit csak akar. Sőt, még többet is. Ezért egy pillanatra sem tudod előre, hol rejtőzik a három nagy virtuóz gyönyöre és meglepetése. Érezni, hogy Sheehan és Portnoy valójában sokszor magával rántja Kotzent a száguldó gitárfutamokba. A szólóeszkapádok kibontakozó tempójában pedig Sheehan duplázza meg őt a basszusgitárja híres zörgésének harmóniáival. Egyenrangúan. A játéktempó ezúttal ugyanaz. A húrok vastagságától függetlenül. Sheehan e tekintetben egyszerűen egyedülálló, bolygószintű figura. Kotzen a szólókban megvadul. Ez a vadság a stúdióalbumain soha nem tűnik ki ennyire (Six Feet Deeper), mint most. De úgy tűnik, egy kicsivel több „nyersesség” az ő részéről kifejezetten jót tesz Portnoy és Sheehan kolosszális csapatjátékosi, tipikus játékkultúrája mellett.
Egyetlen dalon belül is több hangulatváltás pörög le. Az album ebben az elemben rendkívül dinamikus. Itt van például a szinte doomos felépítésű Time Machine versszakában hangsúlyozott atmoszferikus kontraszt, amelyet a dallamfejlődés fokozatosan épülő „fényvillanása” követ az előrefrén át egy ragadós refrénbe, ami azonnal a bőröd alá mászik. Az album egyik legdallamosabb refrénje.
Hogy ne vesszek el a részletekben: a The Winery Dogs, vagyis a Kotzen, Sheehan, Portnoy összeállítású csúcszenészi társulás itt megtalálta új otthonát, amelyben ideálisan megfér egymással! Kérdés, hogy a karrierjük során valaha is ilyen egyetértésben éltek-e együtt azokban a zenekarokban, amelyekben maradandó és kitörölhetetlen nyomot hagytak. Legyenek azok Kotzen munkái a Poisonnel, a Mr Biggel, Sheehan munkái a Mr. Biggel, nem is beszélve Mike Portnoyról. Ő éppen a The Winery Dogsszal találta meg önmagát. A Neal Morse-szal közös projektek és zenekarok kivételével merem állítani, hogy Portnoy a pályája során még soha nem érezte magát olyan kényelmesen, mint most, a The Winery Dogsban. Ne csodálkozz, ha egy sör mellett ezt egyszer ő maga is bevallja neked. Dream Theater? Ki? Még könnyebben fog megfeledkezni róluk.
Remek felismerés, hogy sem Sheehan, sem Portnoy szólós tombolása nem kelti a telítettség érzetét a lemezen. Mindhárom zenész egyenrangúan van előtérbe állítva, és az előadásban nem „árnyékolják” egymást. Innen a teljes együttélés megállapítása. Minden simán folyik és hullámzik az albumon. A finoman megnyugtató pillanatoktól a kompakt összhang pillanatain át, ahol a trió hangos, de dallamilag kitartó, egészen a szó szerint „vulgárisan obszcén hangszeres kicsapongásokig” – szebben mondva: a bolondságokkal teli improvizációs termés akrobatikájáig, amiről galaxisunk lakóinak többsége csak álmodhat. És ez, Kotzen szerzői mesterségének minden megmutatkozó bravúrja mellett is, még mindig a termék nagy vonzerejének fő adu ásza.
A „The Winery Dogs” szenvedélyes, forró, érzelmekkel élőn feltöltött lemez. A szuperlatívuszok albuma. Egyedi karizmájú, tömören kifejező és hiteles album, amely az első másodperctől az utolsóig nem hagy fel a lenyűgözéssel. Csúcsminőségű munka, amilyet csak a világ legjobb zenészei tudnak letenni az asztalra. Se több, se kevesebb.
Felállás
Richie Kotzen – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Billy Sheehan – basszusgitár, vokál
Mike Portnoy – dob, ének, vokál
Produkció
The Wintery Dogs
Számlista
1. Elevate
2. Desire
3. We Are One
4. I’m No Angel
5. The Other Side
6. You Saved Me
7. Not Hopeless
8. One More Time
9. Damaged
10. Six Feet Deeper
11. Criminal
12. The Dying
13. Regret
