Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Procol Harum
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 2003
Játékidő: 59:13
Értékelés: 3.5/5
»The Well’s on Fire« a Procol Harum, az angol progresszív rock úttörőinek tizenegyedik stúdióalbuma volt. Az eredeti billentyűssel, Matthew Fisherrel készült utolsó lemezük valamivel jobb teljesítmény volt, mint a rendkívül átlagos elődje, a »Prodigal Stranger« (1991), amely után az eredeti gitáros, Robin Trower (újabb) távozása keserű szájízt hagyott maga után. A Procol Harum-rajongók többsége viszont a »The Long Goodbye« (1995) projektet nem is számítja a rendes stúdióalbumok közé, hiszen az újrajátszott klasszikusokon kívül mindössze egyetlen addig kiadatlan dalt tartalmazott. A „régi gárdából” Fisheren kívül már csak az énekes, zongorista és nem hivatalos zenekarvezető Gary Brooker, valamint a szövegíró Keith Reid maradt a »The Well’s on Fire« idejére – utóbbi a csapat megalakulása óta hivatalos tagnak számított. A »Prodigal Stranger«-felállásból a dobos Mark Brzezicki (Big Country, Ultravox, The Cult) maradt, újoncnak pedig a basszusgitáros Matt Pegg és a gitáros Geoff Whitehorn (ex-If, Crawler) számított, bár utóbbi már 1991 óta a zenekarban játszott, amikor Trower rövid életű visszatérése után átvette a helyét. Pegg, aki leginkább az It Bites egykori énekes-gitárosával, Francis Dunneryvel való együttműködéséről ismert, egyébként a Fairport Convention és a Jethro Tull régi basszusgitárosának, Dave Pegg-nek a fia.
Az album első fele valamivel erősebb a folytatásnál, ahol kevésbé ihletett darabok dominálnak, mintha a zenekar dalszerzői ihlete lassan kezdene elfogyni. Brooker annak ellenére, hogy akkoriban már a hatvanadik életévéhez közeledett, még mindig remek énekesi formában volt. Fisher jellegzetes Hammond-orgonahangzásával, Whitehorn sokszínű gitárbetéteivel és Reid felismerhető, ismét (ön)iróniával, fekete humorral, megható líraisággal és társadalmilag szúrós üzenetekkel teli szövegeivel párosítva sikerült elérnie, hogy a lemezen többször is feltámad az a romantikus hangulat, amely a három évtizeddel ezelőtti és még régebbi klasszikus Procol Harum-albumokat jellemezte. Az „An Old English Dream” címe nagyon találó, hiszen a szöveg fekete humorral érinti az átlagos konzervatív angol nosztalgiáját az egykor hatalmas birodalom nagysága iránt. A csendéletszerű zongoraaranzsmanokat gyakran szakítják félbe hatalmas gitárbetétek, miközben Brooker különleges hangja és Fisher meleg Hammond-hangzása együtt jó adag klasszikus Procol Harum-hangulati varázst idéz.
A „Shadow Boxed”, meggyőzően a lemez legütősebb darabja, különleges vendéget is felvonultat: Roger Taylor (Queen) vokálozik a háttérben jellegzetes falsettjével, szépen gondoskodva a kísérő vokálharmóniákról, miközben a dühös gitárbetéteknek, a feszes dobfutamoknak és Brooker szokatlanul dühödt éneklésének köszönhetően ezúttal szinte keményrockos hangulatot kapunk. Erre a rendkívül eleven szerzeményre az „A Robe of Silk” következik, amely hagyományosabb Procol Harum-dal játékos felhanggal és trükkös zongoradallammal, ezért kicsit a múlt hasonló humoros klasszikusaira, a „Good Captain Clack”-re vagy a „The Devil Came From Kansas”-re emlékeztet. A rendes, de nem túl felkavaró „The Blink of an Eye” zongoraballadával a Procol Harum hangzásban és produkcióban hirtelen ismét a 21. században találja magát, részben azért is, mert a Hammond-orgona ezúttal teljesen a háttérbe szorul.
A bluesrock irányú „The VIP Room”, amelyben ismét kicsit „modernebbül” próbálnak szólni, ígéretes riffel indul, de a dal egészében elég vegyes érzéseket hagy maga után: sok energikus betét és jó hangszeres rész ellenére úgy hat, mintha mindenáron a hangzásukat akarták volna minél inkább korszerűsíteni. A jazzes „The Question” éles ellentét, hiszen többnyire nyugtató zongoraaranzsmanokra, funkos basszusmenetekre és Brooker tévedhetetlen énekmelegségére épül, külön bónusz pedig a rövid, de szikrázó Hammond-szóló. A „This World Is Rich (For Stephen Maboe)” ébresztő hangvételű, gospel alapú kísérő vokálharmóniákkal megtámogatott ballada, amely Brooker elszomorodott hangján keresztül figyelmeztet e világ komor igazságtalanságára, ahol egyre nagyobbak a társadalmi különbségek. Sajnos inkább egy sértett madár panaszának hat, mint himnusznak, amely társadalomkritikus energiával és változás utáni lelkesedéssel töltené el a hallgatót. Az egyik legjobb pillanat bizonyosan a romantikus „Fellow Travellers” ballada, amely a „Lascia Ch’io Pianga” feldolgozására épült – a legendás zeneszerző, Georg Friedrich Händel klasszikus remekére –, hiszen szerkezetében és hangulatában kissé Brooker felejthetetlen vendégszereplésére emlékeztet a The Alan Parsons Project „Limelight” klasszikusán.
A „The Wall Street Blues” – ahogy a címe is mutatja – megint kicsit bluesrockosabb darab, amely átélt és energikus előadása, valamint jó zongoraaranzsmanjai ellenére sem hagy mélyebb nyomot. Az „The Emperor’s New Clothes” viszont ismét inkább a hagyományos, romantikus Procol Harum-balladák világában mozog, a szövegből pedig nem hiányzik a társadalomkritikus gúny és irónia. Az energikus „So Far Behind”, amelyben újra az orgonajátékot dicsérő, csillogó mesteri megoldások és drámai vokálharmóniák kerülnek előtérbe, egész sikeresen lavírozik a funkos ritmusok és a kemény rock között. Az „Every Dog Will Have His Day” játékos szerzemény szellemes szöveggel, amelynek közepén Brooker ismét sikeresen megmutatja énekesi sokoldalúságát, miközben Fisher kiéli magát az ügyes orgonavariációkkal. A szakrális hangulatú „Weisselklenzenacht (The Signature)” instrumentális, amelyben Fisher orgonamesteri teljesítménye áll előtérben, drámai lezárása az albumnak.
A „The Well’s on Fire” korántsem volt rossz lemez, hiszen sok mindenben közel került a klasszikus Procol Harum-albumokhoz. A progresszív rock öregjei olyan albumot akartak készíteni, amellyel hangzásban sikeresen átlépnek a 21. századba, anélkül hogy cserben hagynák a régi híveket vagy feláldoznák a klasszikus hangzásukat – és ez bizonyos mértékig még sikerült is nekik. A „Prodigal Stranger” okozta meglehetősen nagy csalódás után ez rendkívül biztató volt, és bizonyíték arra, hogy a dolgok újra jó irányba haladnak. Sajnos azonban a „The Well’s on Fire”-ről hiányoztak az „időtlen” szerzői teljesítmények, amelyeket a hallgató soha nem felejt el, így nem lehet igazi összehasonlítást tenni a legismertebb örökzöldjeikkel. Fisher távozása után – aki később, hosszas pereskedés után a „A Whiter Shade of Pale” sláger szerzői érdemei miatt elérte, amit akart – a Procol Harum sokáig nem fogott új zene készítésébe, és öreg napjaikra inkább a koncertezésnek szentelték magukat. Ez minden bizonnyal elég bölcs döntés volt, tekintve, hogy az eredeti, hatvanas-hetvenes évekbeli hangulati varázst – Brooker lenyűgöző énekesi formája ellenére – nehéz volt megőrizni, miközben a zenekar a lehető legmodernebbül akart szólni.
Felállás
Gary Brooker – ének, zongora
Matthew Fisher – Hammond-orgona
Geoff Whitehorn – gitár
Matt Pegg – basszusgitár
Mark Brzezicki – dob
Keith Reid – szövegek
VENDÉGZENÉSZEK:
Roger Taylor (Queen) – háttérvokál (2)
Produkció
Rafe McKenna & Procol Harum
Dallista
1. An Old English Dream (4:41)
2. Shadow Boxed (3:34)
3. A Robe of Silk (2:43)
4. The Blink of an Eye (4:42)
5. The VIP Room (4:55)
6. The Question (5:01)
7. The World Is Rich (5:20)
8. Fellow Travellers (4:47)
9. Wall Street Blues (4:26)
10. The Emperor’s New Clothes (4:17)
11. So Far Behind (3:51)
12. Every Dog Will Have His Day (5:20)
13. Weisselklenzenacht (The Signature) (5:24)
