Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pallas
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 56:10
Értékelés: 4/5
A »The Wedge« a skót neoprogrock úttörői, a Pallas második stúdióalbuma volt, akik a nyolcvanas években a Marillion, az IQ, a Pendragon és a Twelfth Night mellett a progresszív rock új hullámának aranymagját alkották. Az elődje, egyben a Pallas debütalbuma, a konceptalbum-remekmű »The Sentinel« (1984) művészi szempontból minden vad várakozást felülmúlt, bár az eredeti „Atlantis Suite” változat miatt kötött kompromisszumok miatt nem valósította meg a zenekar eredeti elképzelését. Kereskedelmileg sem hozta a kívánt eredményt, ezért a Pallas tagjai úgy döntöttek, hogy a »The Wedge« lemezen eltávolodnak az ambiciózus koncepcióötletektől, és a várt komplex, szimfonikus progrock-kompozíciók mellett tömörebb, lehetőleg rádióbarát dalokat is írnak.
Nagy csapás volt, amikor 1985-ben elhagyta őket az eredeti énekes, a karizmatikus Euan Lowson, aki látványos színpadi produkcióiról volt ismert, de gyorsan találtak megfelelő pótlást Alan Reed (ex-Abel Ganz) személyében, aki csaknem 26 évig kitartott a Pallasnál. Vele a soraikban először az »Knightmoves« EP-t (1985) vették fel, amelyen a »Sanctuary« című eposz emelkedett ki. Ez a szerzemény a »The Wedge« lemezre is felkerült, ahol a legjobb darabok közé tartozik.
A Pallas mindig is szerette a nyers gitárfrázisokat, amelyeket Niall Mathewson gitáros kezdettől fogva propagált, és ez már a nyitó bombánál, a »Dance Through The Fire«-nél is érződik, ahol a heves gitárpasszázsok és tüzes dobátvezetések epikus küzdelmének közepén egy hatalmas refrén uralkodik. A rövidebb gitárpasszázsok, de főleg Graeme Murray basszusgitáros improvizációi és Ronnie Brown kavargó szintetizátortextúrái gondoskodnak róla, hogy ez az érdekes nyitóstandard véletlenül se sodródjon túl messze a kemény rock vizeire.
Reed hangja mindig is a neoprog egyik legjobbja volt, ami jól érződik a funkos ritmikai elemekkel átszőtt »Throwing Stones At Wind«-en is, ahol az énekes kissé teátralisabb megközelítést választ. A hangszeres középső rész számos gitárimprovizációval és a szintetizátorfüggönyök gazdag rétegeivel fokozatosan emeli a drámai hangulatot. A »Win Or Lose« kiváló power ballada fenséges refrénnel és pazar szimfonikus hangszereléssel, amelyben még egy kis slágerpotenciál is rejtőzik. Itt Reed a kísérővokálok segítségével ismét a hatalmas és pozitív hangulat megteremtésének fontos tényezőjeként mutatkozik meg, miközben Mathewson behízelgő gitárvariációkkal nyűgöz le.
A »The Wedge« egyik legérdekesebb darabja kétségkívül a hiperdrámai és egyszersmind szellemes »The Exectutioner (Bernie Goetz a Gun)«, amelyben az egyes ütemváltások és szintetizátorvariációk kissé a kanadai artrock-mesterek, a Saga gyakori fogásaira emlékeztetnek. Itt is a Pallas a felbolydult passzázsok és melankolikus szintetizátortextúrák közepette csodálatos módon építi fel a hatalmas, dallamos refrént. A szöveg a New York-i amerikairól, Bernhard Goetzről szól, aki 1984-ben egy földalatti kellős közepén „a saját kezébe vette az igazságszolgáltatást”, és lelőtt négy agresszív, rasszista zaklatót, súlyosan megsebesítve őket. Az eset – mint mindig ennél a tipikusan amerikai problémánál – számos heves vitát váltott ki a fegyverviselés polgári jogáról, Goetz pedig a médiától megkapta a „földalatti renegát” becenevet.
Az »Imagination« szinte AOR/dallamos rock refrént tartalmaz, bár minden másban teljesen tipikus Pallas-szerzemény, rétegzett szimfonikus szintetizátortextúrákkal, komplex ritmikai árnyalatokkal, heves gitárfrazeológiával és epikus énekprodukcióval. A komplex, szimfonikus progrock-csemege, a »Rat Racing« a mai napig az egyik legkedveltebb Pallas-alkotás a rajongók körében. A nyugodt bevezetőt érdekes ütemváltás követi egy temperamentumos részbe szellemes gitárvariációkkal és komplex dobkrosszokkal, miközben Reed hangja ismét központi szerepet játszik a hatalmas atmoszféra lassú felépítésében, amely egészen a diadalmas lezárásig nem csillapodik. A »Just a Memory« egy újabb sikerült power ballada a nyolcvanas évek szintetizátortechnológiájának erős, elektronikus színezetű hatása alatt, ezért – főleg a refrénben – kissé az újhullámos zenekarok, élükön az Ultravoxszal gyakorlatára emlékeztet.
A »Stranger« viszont szinte tiszta AOR-fordulatot jelent valamelyik Magnum stílusában, vagyis szokatlan kísérlet, amilyet sem előtte, sem utána nem engedtek meg maguknak a pályájuk során. Mégis kiválóan sikerült, ami különösen igaz a győztes és ízléses refrénre, amelyet közvetlenül a finom szintetizátorvonalak és egy hatalmas gitárfrázis vezet. A »The Wedge« összes dala közül ennek a dallamos rock szerzeménynek volt kétségkívül messze a legnagyobb slágerpotenciálja, de a Pallasnak nem volt ez a szerencséje vagy balszerencséje (attól függ, hogyan tekintünk a kereskedelmi sikerre).
Az már említett szimfonikus progrock eposz, a »Sanctuary« a legambiciózusabb alkotás a »The Wedge« lemezen, és egyben az egyik legkedveltebb darab a Pallas teljes történetében. A feszült és kissé sötét hangulat másodpercről másodpercre lassan fokozódik, miközben főleg Reed mutat meg még egy kiváló énekteljesítményt. Az átmenet a kelta ambient árnyalatokkal teli komplex részbe remekül sikerült. A zenekar tagjai még egyszer megmutatják magukat számos komplex improvizációval, amelyek közül Mathewson gitáros „gasztronómiai” szólója emelkedik ki a legjobban. Nem hiányzik az „ismert stílusú” epikus lezárás sem, ami a Pallasnál szinte magától értetődő. Az album a melodramatikus »Nightmare«-rel zárul, amely már a címével is jelzi, hogy a »The Wedge« legsötétebb szerzeményéről van szó, ahol Reed hangja egyedül ezen az albumon cseng gonoszul, és valamiféle filmes horror hangulatát próbálja megidézni. A számos borzongató effekt és egy újabb remek gitárszóló mellett a különlegességével egy szinte black metalos, brutális refrén tűnik ki.
A »The Wedge« még ma is a skót neoprogrock-nagyágyúk egyik legjobb dobása, még ha a »The Sentinel« remekműve után szinte csalódásnak számított is, hiszen a Palllas egy kissé óvatosabb, néhány hangzásbeli kompromisszummal terhelt receptet alkalmazott hozzá. A Pallasnak abban az időben, amikor neoprogresszív kortársai, a Marillion pályafutásuk diadalát élték, sajnos nem hozott megérdemelt sikert, és bár hivatalosan sosem oszlottak fel, 1999-ig eltűntek a zenei színtérről, amikor végre kiadták harmadik stúdióalbumukat, a »Beat the Drum«-ot.
Felállás
Alan Reed – ének
Graeme Murray – basszusgitár, kísérővokál
Niall Mathewson – gitár
Derek Forman – dob
Ronnie Brown – billentyűk
Produkció
Pallas
Számlista
1. Dance Through The Fire (4:46)
2. Throwing Stones At The Wind (5:15)
3. Win Or Lose (4:32)
4. The Executioner (5:36)
5. Imagination (4:35)
6. Rat Racing (8:09)
7. Just A Memory (5:29)
8. Stranger (3:50)
9. Sanctuary (9:34)
10. Nightmare (4:24)
