Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Purposeful Porpoise
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 2015
Játékidő: 90:20
Értékelés: 5/5
A Purposeful Porpoise, a Los Angeles-i progresszív rock újonnan alakult szupergroupja, Alex Cora gitárvirtuóz, énekes és zeneszerző „gyermeke”, aki úgy döntött, összefog a legendás dobos nagymesterrel, Vinnie Colaiutával (ex-Frank Zappa, Sting, Joe Satriani, Megadeth), a billentyűs varázslóval, Derek Sheriniannal (ex-Dream Theater, Yngwie Malmsteen), a basszusgitáros Ric Fierabraccival (Chick Corea, Dave Weckl), valamint Ginny Luke hegedűssel és énekessel (Meat Loaf, Dave Matthews). Az öt virtuóz közös munkájának végeredménye, ahogy várható volt, több mint lenyűgöző.
A kétlemezes, rendkívül ambiciózus bemutatkozó album, a „The Water Games” tetőtől talpig remekmű, ami csak azt lepheti meg, aki nem tudja, kikkel van dolga. Az egyes tagokat ennél a lendületes szupergroupnál igazán nem kell hosszasan bemutatni: mind elismert, megbecsült mestere a hangszerének, talán csak az egyetlen hölgy kivétel, de a szimpatikus fiatal lány nemcsak fantasztikus hegedűs, hanem énekesként is kiválóan megállja a helyét, és a fő énekes Corával igen hatásos vokális párost alkot.
A „The Water Games” konceptalbum, amely sci-fi köntösben mesél el egy drámai történetet egy békés, vízi, két lábon járó lényekből álló civilizációról. Ők a Nommos nevű vízbolygó jólétében élnek, egészen addig, amíg az űrből érkező betolakodók el nem veszik tőlük a fő energiaforrásukat, és bele nem rántják őket egy epikus léptékű csillagközi konfliktusba (amiből akár egy újabb „Star Wars”-fejezet, vagy – a videojátékok kedvelőinek – egy „Starcraft” is kijöhetne). A kiváló produkciót a díjnyertes producer, Gustavo Farias jegyzi. A digitális korszakban már teljesen megszokott, hogy a zenekar tagjai egymástól teljesen külön veszik fel a saját részeiket, majd elküldik a hangmérnöknek vagy producernek, aki elvégzi a digitális utómunka „varázslatát”, és megjelenik egy album, amelyen a zenészek egyszer sem voltak ugyanabban a helyiségben.
A Purposeful Porpoise határozottan szembeszáll ezzel a módszerrel, ezért a „The Water Games” teljes anyagát „élőben” játszották fel, a zenekar összes tagja egyszerre, egy stúdióban. Bár az összes szerzemény irigylésre méltóan összetett, a dallamos hangszerelések és refrének dominálnak, így az album viszonylag könnyen befogadható, és elég gyorsan megemészthető a kevésbé igényes hallgatóknak is, akik szeretnének kipróbálni „valami újat”, és kicsit kibújni a modern zeneipar „megerőszakoló” csápjai alól, amely mindenféle instant, műanyag terméket erőltet rájuk.
Hogy mekkora ívű projektről van szó, azt már a nyitó, epikus csemege, a „Crossing Into The Unknown” bizonyítja, amely majdnem huszonegy percig tart, és egyben a legfeszültebb, legösszetettebb darab az egész lemezen. Valójában ez az a lélegzetelállító szerzemény, amely rögtön az elején hármas remekművet ad az albumnak. A rendkívül finom, neoklasszicista akusztikusgitár- és hegedűbevezetőt jazzfúziós ritmusalap támogatja, majd átmenet következik egy melodramatikus részbe. Itt lép be Alex kissé frenetikus éneke, amely halványan Geddy Lee-t (Rush) idézi.
Idővel Ginnyvel közösen hatalmas erejű férfi–női énekduót alkotnak, amely tökéletesen illeszkedik a szimfonikus hangszerelésekhez és a háttérben mozgó jazzes ritmikai kombinatorikához, ugyanakkor hatásosan mutatja be a fent említett sci-fi koncepciót. Az ambient síkságok kivételesek, főleg amikor hosszabb hangszeres részek jönnek, és tér nyílik a dallamos improvizációnak. Az éteri harmóniák, amelyekben összefonódik a hegedű és a billentyű, miközben a két fő énekes drámát teremt, igazi fülgyönyörűségek, és néhány különösen megható pillanatot is okoznak. Corea fantasztikus gitáros, aki hasonló iskolából jön, mint Steve Vai és Joe Satriani. A kiváló technikai adottságok mellett a finomság és a dallamosság iránti érzék sem idegen tőle.
Colaiuta, akit egyesek szerint a legragyogóbb dobosnak tartanak, akivel a legendás Frank Zappa valaha dolgozott, természetesen külön fejezet, és még mindig az egyik legjobb dobvirtuóz, aki könnyedén vált a különféle technikák és a legbonyolultabb ritmusképletek között. Különösen hatásos, kreatív és szórakoztató a cintányérok használatában. Fierabracci végig kivételesen dallamos és kreatív a basszuson, Sherinian pedig megint a „mindenes mester”, ha a billentyűs „birodalmának” virtuóz használatáról van szó. Az epikus, fantasztikus léptékű kalandozás, amely hatalmas vokális harmóniákkal és sűrű szimfonikus függönyökkel éri el a csúcspontját, hihetetlenül gyorsan véget ér, és ez mindent elmond a minőségéről.
Ha egy albumon rögtön az elején elsütsz egy olyan epikus remekművet, mint a „Crossing Into The Unknown”, általában nagyon nehéz ugyanazon a szinten folytatni, de a Purposeful Porpoise nem hiába szupergroup: a több mint tizenegy perces improvizációs hullámvasút, a „The Air Pirate” keményrockos gitárfrázissal nyit, majd az elektromos gitár és a hegedű vad improvizációi következnek, és a zenekar sikeresen elindul egy új, izgalmas, ezúttal hangszeres kalandba. Idővel a banda igazi gyakorlóterepet teremt virtuóz képességei megmutatására, és a főszerep többnyire Alexé, akinek játékát minden Steve Vai-, Joe Satriani- és John Petrucci- (Dream Theater) rajongónak, valamint Frank Zappa gitárparádéinak kedvelőinek feltétlenül hallania kell. Az igencsak meglepő, progmetalos záró rész, ahol a gitárpörgetés mellett Colaiuta dobos vakmerőségei veszik át az uralmat, és elakad tőlük a lélegzet, szintén külön fejezet.
Az első lemez, amely három kiváló eposzból áll, a több mint tizenkét perces csemegével, a „Cycles”-szel zárul, amelynek kissé pszichedelikus bevezetője után zseniálisan megoldott átmenet vezet egy dallamos részbe, éteri vokális harmóniákkal és a hipnotikus refrénben csúcsra érő hangulattal. Alex és Ginny vokális összjátéka ismét hihetetlenül hatásos, a leleményes, intelligens ritmusváltások pedig, amelyeket Sherinian úr játékos billentyűs futamai támasztanak alá, mindig a legmegfelelőbb pillanatban érkeznek. Ez az egyik azon kiváló szerzemény az albumon, amelyen végig süt a Purposeful Porpoise képessége, hogy harmonikus hidakat építsen az összetettség és a dallamosság közé, és az egyes zenészek hangszeres, énekes és szerzői hozzájárulását nem lehet eléggé dicsérni.
A második lemezen nincs egyetlen tíz percet meghaladó epikus szerzemény sem, így (nevezzük így) valamivel tömörebb számok dominálnak, amelyekben a banda számos műfaji kalandba belevág: a szimfoprogtól, a progmetaltól, a funktól, a hard rocktól és a jazz fúziótól a pop rockon át az alternatív rockig. Az „Air Pirate Jam” közel sem csak egy hangszeres jam az egyéni szólótudás bizonyítására, hanem egyben nagyon szórakoztató jazzfúziós improvizációs hullámvasút is, ahol szinte nem lehet betelni a sok virtuóz tökéletességgel és spontaneitással.
Az „Unexplored” szimfoprogrockos műalkotás, amelyben a finom gitár- és hegedűfutamok, valamint az éteri ének között a régi iskolás és a modern hangzásárnyalatok ideális elegye hallható, így frissítően szól, és egyúttal kivételes ambient kontrasztot teremt. Ginny buja hegedűszólóját biztosan a legendás Eddie Jobson (UK, ex-Jethro Tull, Frank Zappa) is megdicsérné.
Az kissé csípős, társadalomkritikus „iPhone”-ban Cora éneklés közben vokódert használ, a háttérben pedig melankolikus hegedűfutamok és tágas szintetizátorhullámok támogatják. Ez egy újabb érdekes szerzemény, amelyben mindkét fő énekes egyenrangú kifejezéshez jut, és együtt, összhangban teremt feszült drámát. A „Lost”-ban, amelyben a többszólamú refrén áll az előtérben, lassú, pasztorális-melankolikus bevezető hallható, Alex éneke pedig ezúttal szokatlanul szenvedő. A gitárszólója most is igazi fülgyönyörűség. A „Serena Song” egy újabb rendkívül ambiciózus kísérlet, amelyben főként szépen harmonizált jazz fúziós, funk és klasszikus rock elemek uralkodnak, és ezek segítségével gyorsan éteri ambient bontakozik ki. A folytatásban a banda a számos színes improvizációs betét után ismét rendesen kiereszti a gőzt, és magasabb energiaszintre emeli a dal hangulatát.
A „Nowhere Bound” egy újabb nagyon szilárd, főként szimfoprogrockos irányultságú szerzemény, amely a dallamos hangszerelésekre helyezi a hangsúlyt, és néhány jellegzetes Pink Floyd-os dallamvilágból származó hatást is felfedezhetünk benne. A záró diadalban, a „Which Way Is Up”-ban, amely a késői The Beatles minden rajongójának tetszeni fog, a Purposeful Porpoise szimfonikus, pop, pszichedelikus (vokális harmóniák) és blues (gitárszólók) elemekkel is eljátszik, és ezzel rendkívül kellemes, a hegedűre támaszkodó dallamot formál, amelynek csúcspontja egy pszichedelikus refrén.
A Purposeful Porpoise egy vadonatúj, konceptalbumokban gondolkodó szupergroup, amelyet a progresszív rock rajongóinak többsége biztosan nyitott karokkal fogad majd: már a „The Water Games” című bemutatkozó lemezükkel irigylésre méltó léptékű remekművet hoztak létre, amely 2015 egyik legizgalmasabb progrock albuma, és a „megszámlálhatatlanul” sok hallgatás után sem hagy lankadni a lelkesedésünkön. A „The Water Games” egyik fő erénye kétségtelenül az, hogy az album egyes motívumai és hangszerelései – annak ellenére, hogy az összes közreműködő zenész zenei hatásainak palettája rendkívül széles, és hogy Cora saját szavai szerint olyan albumot akart készíteni, amellyel főhajtást tesz a hetvenes évek brit progrock színtere előtt – csak ritkán idézik közvetlenül a progrock legendák örökségét, ami a modern prog zenekaroknál általában megszokott, és ahol ebben az esetben két kategória létezik: azok a bandák, amelyek csak merítenek a régi prog iskola hatalmas örökségéből, és azok, amelyek szégyentelenül másolják a legelismertebb képviselőit. A hatások érezhetők, de minimálisak, és alá vannak rendelve az új szupergroup sajátos alkotói lelkének.
A Purposeful Porpoise megszületése kétségkívül a legjobb dolog, ami idén a progresszív rockban történt, és remélhető, hogy Alex és társasága előtt hosszú és sikeres pálya áll, tele konceptuális műalkotásokkal. A „The Water Games” ugyanis csak az első része a beharangozott sci-fi trilógiának, album- és könyvsorozatnak, amelynek közös címe „Jeux D’Au”, ami magyarul – kitaláltátok – „Water Games”.
Felállás
Alex Cora – gitár, ének
Vinnie Colaiuta – dob, ütőhangszerek
Derek Sherinian – billentyűk
Ric Fierabracci – basszusgitár
Ginny Luke – hegedű, ének
Produkció
Gustavo Farias
Számlista
CD1
1. Crossing Into The Unknown (20:46)
2. The Air Pirate (11:23)
3. Cycles (12:209
CD2
1. Air Pirate Jam (7:17)
2. Unexplored (5:36)
3. iPhone (6:06)
4. Lost (7:19)
5. Serena Song (9:24)
6. Nowhere Bound (5:43)
7. Which Way Is Up (4:27)
