Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 55:38
Értékelés: 5/5
A neoprogresszív rock bajnokai, az Arena, akik már a kilencvenes évek végén kultikus státuszt vívtak ki maguknak, a „The Unquiet Sky” című albummal kiadták nyolcadik stúdiólemezüket. Szerencsére nem kellett rá olyan sokáig várni, mint az elődjére, a „The Seventh Degree of Separation”-re (2011), amelyre a rajongók „egy örökkévalóságot” vártak, és amelyen először mutatkozott be az új (mára már nem az új) énekes, Paul Manzi. Éppen Manzi, aki hangilag már teljesen „befészkelte magát” a zenekarba, így a felejthetetlen elődje, Rob Sowden távozását is jóval könnyebben lehet már feldolgozni, valamint a billentyűs mágus, Clive Nolan, aki az új lemezen néhány kifejezetten üdítő szimfonikus hangszerelésről gondoskodott, a legnagyobb érdemük, hogy a „The Unquiet Sky” ilyen jól sikerült: már most összemérhető az Arena legjobb teljesítményeivel, például a „The Visitor” (1998), az „Immortal” (2000) és a „Contagion” (2003) albumokkal. Az utóbbira a „The Unquiet Sky” egyes szerzeményeken keresztül stílusában is emlékeztet, és összességében jócskán eltér attól a megközelítéstől, amelyet az Arena a „The Seventh Degree of Separation”-ön választott. Az a lemez részben átmeneti jellege ellenére is kiváló alkotás volt, és tovább szilárdította az együttes státuszát, amely eddigi pályafutása során még soha nem okozott csalódást.
A „The Unquiet Sky”, az első Arena-album az új basszusgitárossal, Kylan Amosszal, aki a népszerű Jon Jowittot (ex-IQ, Jadis) váltotta, és a basszusvonalak mellett az összes grafikai/rajzos munkát is jegyzi, az elődjéhez hasonlóan koncepcióalbum. Nolan szavai szerint részben M. R. James író egyik horrortörténete ihlette. A történetben démonok és vérfarkasok átka kísért egy látszólag békés angol grófságot, Nolan pedig, régi szokásához híven, különféle metaforák segítségével sötét történetté gyúrja ezt a vallási/politikai manipuláció, a halál utáni élet és a megváltás kérdéseiről.
Hangulatát tekintve a „The Unquiet Sky” folytatja az Arena hosszú évek óta ápolt hagyományát a komor atmoszférák és a feszült viktoriánus dráma megteremtésében, ám összességében kicsit kevésbé sötét, mint az elődje, a hangszerelések többsége pedig dallamosabb színezetű, és az egyes dalokat „retro” beütéssel ruházza fel, ami a már említett rokonságot eredményezi a korábbi klasszikusokkal. Vagyis a régi és az új szinte ideális elegyét kapjuk. A kiválóan diszponált Manzi, a reményteljes újonc Amos a basszusgitáron, valamint a mindig megbízható veteránok, Nolan és a dobos Mick Pointer mellett lenyűgöző munkát végzett a kultikus gitárvirtuóz, John Mitchell (It Bites, Lonely Robot) is, aki érzékeny szólóival gyakran a szó legjobb értelmében felfokozza a klasszikus Arena-drámát.
A drámai, zenekari felvezetéssel induló „The Demon Strikes” az Arena klasszikus, felkavaró hangulatot teremtő katalizátora, ennek megfelelően tüzes gitárvariációkkal és valóságos vokális színházzal van átszőve. Manzi a „The Unquiet Sky” egyes daloiban érezhetően nagyobb tekintéllyel énekel, mint Arena-debütálásán, Nolannak pedig már évek óta nem voltak ilyen érdekes ötletei a szimfonikus dráma terén, főleg a szintetizátorok használatában. A „How Did It Come To This?”-ben őszinte melankolikus dráma uralkodik, amelyet a szimfonikus harmóniák és Mitchell atmoszferikusan mély gitárimprovizációja tovább mélyít. A rendkívül sikerült refrénnel koronázott „The Bishop of Lufford” hatékonyan, gördülékenyen váltogatja a gyors és a nyugodt tempókat, ehhez igazodik Manzi teátrális éneke is.
Az „Oblivious to the Night” rövidebb szerzemény, amely néhány szép, elmélyült pillanatot kínál, a komor „No Chance Encounter”, a „The Unquiet Sky” egyik keményebb pillanata viszont stílusában erősen emlékeztet valamire, ami simán felkerülhetett volna a „Contagion” albumra. A „Markings on a Parchment” című instrumentális darab újabb atmoszférikusan szép pillanat, amelyet a háttérben, a szakrális hangszerelések között „démoni” morgás zavar meg. Ezt követi az átvezetés a címadó dalba, amely misztikus felvezető részével kissé a Genesist idézi az 1976 és 1977 közötti évekből, de ez nem tart sokáig, mert egyébként igazi Arena-klasszikus, ahol a dráma másodpercről másodpercre fokozódik, és minden hangszeresnek bőven jut tér a szólós „kiélezésre”.
A „What Happened Before”, egy újabb „retro” beütésű szám, neoklasszicista zongorabevezetőt és szenvedélyes énekteljesítményt tartalmaz, a folytatásban pedig rendkívül feszült dráma uralkodik el. A „Time Runs Out” bizonyos hasonlóságot mutat „The Visitor” klasszikusával, az „A Crack in the Ice”-szal, bár szinte teljesen önálló szerzemény, hiszen teljesen más a refrénje, világosabb az atmoszférikus energiája, és van benne egy érdekes, kissé hard rockos gitárfrázis. A „Returning the Curse” néhány „modernistább” szintetizátortextúrát és Nolan ragyogó szólóját hozza, miközben Manzi ismét igazi vokális drámát ad elő, amely az intelligens refrénben tetőzik.
Az „Unexpected Dawn” melankolikus ballada, olykor akusztikus fűszerezéssel és a drámai hangszeres pillanatok kiváló fokozásával. Az album összes szerzeménye minőségben meglehetősen egyenrangú, így nincsenek nagyobb kilengések se felfelé, se lefelé, kivéve a záró csúcspontot, az epikus remekmű „Traveller Beware”-t, amelyet a „The Unquiet Sky” legambiciózusabb pillanatának lehet nyilvánítani, bár drámai intenzitásban nem éri el a monumentális „Opera Fanatica”-t, a „Moviedrome”-ról nem is beszélve (ez a két eposz mégis az Arena eddigi diszkográfiájának öt legjobb műve közé tartozik). Mindazonáltal a zenekar történetének egyik legjobb stúdióalbum-zárlatáról van szó.
A minőségét tekintve rendkívül kiegyensúlyozott „The Unquiet Sky” klasszikus Arena-album, amely sokaknak az együttes legjobb korábbi időszakait idézi majd fel, ugyanakkor a nyerő formula és az újdonságok pont megfelelő keverékét kínálja, így minden egyes meghallgatásra még lenyűgözőbb és érdekesebb. Az Arena egyúttal megalkotta a 2015-ös év egyik fő esélyesét a legjobb progrock album címére. Most már csak a szorítás marad, hogy az együttes ez a felállása még sokáig kitartson együtt, és lehetőleg több koncertturnét is szervezzen Szlovénia közvetlen közelében, ahol a rajongóik száma egészen a közelmúltig két kéz ujjain megszámolható volt.
Felállás
Paul Manzi – ének
John Mitchell – gitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Kylan Amos – basszusgitár
Mick Pointer – dob
Produkció
Clive Nolan
Dallista
1. The Demon Strikes (5:37)
2. How Did it Come to This? (4:30)
3. The Bishop of Lufford (5:24)
4. Oblivious to the Night (2:47)
5. No Chance Encounter (4:30)
6. Markings on a Parchment (2:19)
7. The Unquiet Sky (5:29)
8. What Happened Before (4:55)
9. Time Runs Out (4:39)
10. Returning the Curse (3:48)
11. Unexpected Dawn (3:52)
12. Traveller Beware (7:40)
