The Take Off And Landing Of Everything
Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Elbow
Kiadó: Fiction Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 57:17
Értékelés: 4/5
Bár sokan szívesen begyömöszölnék őket az alternatív rock dobozába, az Elbow-ról nem lehet mást mondani, mint hogy korunk egyik legkiválóbb art rock zenekara, megkülönböztethetően csiszolt hangzással és a szigorú szerzői önállóság stílusával! A színre hatodik stúdióalbumukkal, a „The Take Off And Landing Of Everything”-gel térnek vissza.
A zenekar tagjai több mint húsz éve játszanak együtt. Az albumaikat a folyamatos stílus- és hangzásbeli változás kifejezőereje, a kiapadhatatlan, szabadelvű kísérletezés, és ennek révén az állandó, egészséges fejlődés és művészi érés jellemzi. Az új lemez is tovább tágítja a zenekar kifejező zenei hatókörét.
Mondhatjuk, hogy ez a zenekar pályafutásának legkifinomultabb, leglecsendesedettebb, sőt legcerebrálisabb albuma. Az Elbow itt világosan körülhatárolt, filigránul felépített, lágy hangzású zenei tájképpel állt elő, amely programozott ritmikus és hangzásbeli hurkok összefonódásából szövődik, gyakran hosszabb ismétlődő szakaszokba ágyazva; ezekbe szerves billentyűs hangzásszerkezetek, tömören és pontosan kimért basszusvonalak, dobok és a gitárjáték minimalista érintései illeszkednek. Az album hangzásában és mondanivalójában úgy van megkomponálva, hogy a lágy hangzású minimalizmus megannyi trükkjét egyesítse, és a skizofrén hangzásbeli kilengések elől teljesen elzárja az utat. A legtöbb zajos „káoszt” a zenekar a harmadik dal, a Fly Blue Boy / Lunette mid-eight szakaszában engedi meg magának.
Az ezoterikus háttéren lebegő, ismétlődően magába révedő programozott hangzáshurkok – amelyeket szintetizátoros fátylak sűrítenek – világát olyan énekdallamok mozgatják meg, amelyek markáns (sőt néha egészen „különc”) dallamaikkal a magasan vibráló hangulatállapotok nagy drámaszínházát kerekítik ki; ezen az óceánon úszik ez a hangzásdinamikában gazdag album. A lemez a maga amúgy is melankolikus hangulatában a hallgatóra rendkívül megnyugtatóan, cerebrálisan és hipnotikusan hat, és szívesen elvisz a valóságon túli világba.
Az Elbow-t egyetlen szóval lehetetlen műfajilag meghatározni. Post rock, sőt post britpop elemek keverednek a régi progresszív rock szimfonikus vonásaival! Hangzásszerkezetükben helyenként a világzene is felbukkan (Charge). Érezhető, hogy az Elbow egykor lelkesedett a hasonló „ötletbeli űrlények” hangkísérletezéséért, akik zenei úttörőként mindig is mesterien tudták alárendelni a kifejezésmódjukat a hipnotikusan ható, cerebrális hangulatok birodalmának – ilyen volt a Talk Talk a pályafutása záró szakaszában, és persze a Radiohead. Az énekvonalak a kidolgozott dallamos énekmotívumok keresésében azokból a jellegzetességekből merítenek, amelyeket Peter Gabriel már a korai Genesisben megalapozott, majd később a szólóstúdióalbumain – különösen az „Us” (1992) és az „Up” (2003) lemezen – vitt művészi csúcsra. Az alapvető énekdallamot gyakran harmonizálják többszólamú motívumok, amelyek a hangszeres kísérettel együtt végig az idő és a tér nélküli világban való lebegés érzetét keltik. Amikor összeolvadsz azzal a ponttal álom és a valóságnak nevezett világ között. Ez különösen intenzíven érvényesül az album utolsó két dalában, vagyis a címadóban és az azt követő The Blanket Of Night-ban.
Az ének előadása és a dallam fejlődése tehát az alapelem, amely megmozgatja a programozott hurkokba rögzített, amúgy hosszabb, ismétlődő szakaszokat. Ezt az elvet a legszívhezszólóbban az album egyik legrugalmasabban és legpuhábban szőtt dala, a Honey Sun tükrözi. A hangszeres minimalizmust mesterien mozgatják meg a kidolgozott énekdallamok harmonizált vonalai. A versszakok mondanivalója megint külön fejezet. Olvasható teljesen önállóan, zenehallgatás nélkül is. Mint a költészet. Metaforákba mesterien csomagolt rágcsálnivaló csont, amelyen keresztül a zenekar fő alkotómagjának és hajtómotorjának, az énekes Guy Garveynek a belső és külső világ érzékelésének szent igazsága szólal meg.
A vokális harmóniák jellege a programozott hurkokra épülő lágy hangzáskollázsok mellett gyakran ébresztő, ünnepélyes, prédikátori hatású is, ahogy az a My Sad Captainsben szívből jövően megnyilvánul – ez a dal különösen leleplezi a Radiohead iránti rajongást –, valamint az album legkönnyebben befogadható dalában, a New York Morningban. Garvey lelkesedése Peter Gabriel személye és munkássága iránt az album során sem lankad. Talán részben azért is, mert a lemez Gabriel Real World stúdiójában készült.
Ezúttal azok a hangszerek, amelyekről a rockerek úgy vélik, hogy semmiképp sem hiányozhatnak (dob, basszusgitár, gitár), az felállásokban szinte alárendelt szerepet kapnak! Gyakran teljesen aláosonnak a repetitív hang- és programhurkok dominanciájának (amelyeket közben vonósok, fúvósok és szintetizátorok hangszerelése sűrít), és ezek fölött lebegnek Guy Garvey gazdagon harmonizált énekdallamai. Ez a zenekar eddigi pályafutásának hangzásban legkifinomultabb albuma, sőt a legtöbb post rock elemet tartalmazó lemeze. Ez a zenészek művészi érésével is magyarázható, valamint azokkal az életélményekkel, amelyeknek a zenészek (ebben az esetben Garvey) az új anyag keletkezése során ki voltak téve. Ebben az időszakban Garvey szakított hosszú idő óta tartó párjával, sokat utazott az Egyesült Államok és Ausztrália között, és megtanulta, milyen értékes tulajdonság az elengedés és az elfogadás. Mindennek az elfogadása. A legdrágább emberek elvesztéséé is. Ez az album több meghallgatást és teljes átadódást kíván, lehetőleg az értelem kikapcsolásával. Ha egyszer a vallomásos mélységével megérint, mindig meg fog érinteni. Az album a zenekar kivételes művészi érésének bizonyítéka, és az Elbow pályafutásának legjobb alkotásai közé tartozik. Ha nem is a legjobb, a „The Take Off And Landing Of Everything” mindenképp a zenekar eddigi pályafutásának legérettebb albuma, és bizonyíték arra, hogy a zenekar semmiképp nem fog megpihenni a korábbi kereskedelmi sikerek babérjain, ami nagyon jó.
Felállás
Guy Garvey – ének, vonós- és fúvós-hangszerelések
Richard Jupp – dob
Craig Potter – billentyűk
Mark Potter – gitár
Pete Turner – basszusgitár
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Tim Barber – trombita a „New York Morning” és a „My Sad Captains” dalokban
Katharine Curlett – trombita a „New York Morning” és a „My Sad Captains” dalokban
Jimi Goodwin – kísérőének a „New York Morning” dalban
Peter McPhail – baritonszaxofon, klarinét és szopránszaxofon a „Fly Boy Blue/Lunette” dalban, altszaxofon és baritonszaxofon a „New York Morning” dalban
Bob Marsh – trombita a „My Sad Captains” dalban
The Hallé Orchestra – vonósok a „Charge”, a „Real Life (Angel)” és a „Honey Sun” dalokban
Chris Worsley – effektek a „Charge” és a „Real Life (Angel)” dalokban
Produkció
Craig Potter
Dallista
1. This Blue World (7:13)
2. Charge (5:16)
3. Fly Boy Blue/Lunette (6:23)
4. New York Morning (5:19)
5. Real Life (Angel) (6:47)
6. Honey Sun (4:56)
7. My Sad Captains (6:00)
8. Colour Fields (3:42)
9. The Take Off and Landing of Everything (7:11)
10. The Blanket of Night (4:24)