Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Soft Machine
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 1968
Játékidő: 41:30
Értékelés: 4/5
A canterburyi szcéna legendái, a Soft Machine a progresszív rock egyik legfontosabb úttörő formációja, ugyanakkor az egyik legobskúrusabb is: bár soraikban a 20. századi brit zenei élet néhány legtehetségesebb koponyája megfordult, kereskedelmi sikert sosem arattak, a kísérletezőbb zenei formák rajongói viszont mindmáig rendkívüli tisztelettel övezik őket. A Soft Machine a nevét William S. Burroughs „The Soft Machine” című könyvéről kapta, és viszonylag rövid, 13 éves pályafutása alatt (ha nem számítjuk hozzá az utódnak tekinthető Soft Machine Legacyt, amelyben néhány egykori tag játszik) gyakorlatilag megállás nélkül fejlődött. A canterburyi szcéna e rendkívül fontos képviselői a pszichedelikus rock úttörői, a progresszív rock atyái, valamivel később pedig a jazz-rock fúzió első úttörői közé tartoztak.
A Soft Machine gyökerei a The Wilde Flowers nevű zenekarig nyúlnak vissza, amelyből a szintén kultikus, a canterburyi szcéna számára ugyanilyen fontos Caravan is kinőtt. A progresszív rock atyáinak ebben a keltetőjében keresett kenyeret a három leendő Soft Machine-tag is: Robert Wyatt dobos-énekes, a nemrég elhunyt Kevin Ayers énekes-basszusgitáros, valamint a szintén sajnos már halott Hugh Hopper basszusgitáros. A The Wilde Flowers 1966-os felbomlása után Wyatt és Ayers összefogott Daevid Allen gitáros-énekessel és Mike Ratledge billentyűssel (Hopper csak 1969-ben csatlakozott hozzájuk hivatalos tagként). Együtt mindössze egy évig bírták, ezalatt pár demófelvételt és első, egyben az ebben a felállásban egyetlen kislemezüket rögzítették „Love Makes Sweet Music” címmel. Rövid ideig az eredeti Soft Machine-felállásban egy második gitáros, az amerikai Larry Nowlin is feltűnt, ő azonban még azelőtt távozott, hogy a zenekar először stúdióba vonult volna.
Az eredeti felállás azért esett szét, mert az angol hatóságok 1967-ben, a zenekar franciaországi fellépéséről való hazatérése után megakadályozták, hogy az ausztrál Allen (aki később megalapította a Gongot) újra beléphessen Angliába, így a következő két évben triaként működtek. Egy időre a későbbi The Police-tag, Andy Summers is csatlakozott hozzájuk gitárosként, de ez nem tartott sokáig, mert Ayers követelésére még azelőtt távoznia kellett, hogy igazán megmutathatta volna magát. A karrier elején jelentkező állandó gitárosgondok valószínűleg sokat tettek azért, hogy a Soft Machine pályája nagy részében nem sokat adott a gitár jelentőségére a hangzásában – stúdiómunkáik többsége 1973-ig, amikor rövid időre csatlakozott hozzájuk a gitárvirtuóz Allan Holdsworth, gitárok nélkül készült.
Elsőlemezük, a „The Soft Machine” (az újrakiadáskor „Volume One” néven is emlegetik) genezise 1968-ig nyúlik vissza, amikor egy amerikai turnén a Jimi Hendrix Experience előzenekaraként kísérték az együttest. A turné során New Yorkban is megálltak, ahol meglehetősen sebtében rögzítették az említett debütalbumot, amely joggal számít a pszichedelikus rock és a proto prog rock klasszikusának. Wyatt pszichedelikus vokális „mantrázása” Ayers háttérbeli közreműködésével a nyitó „Hope For Happiness” fő jellegzetessége, amely elég lassú felvezetése a „The Soft Machine”-nek. Az ilyesfajta énekmanírok roppantul népszerűek voltak a pszichedelikus korszak csúcsán, vagyis 1968-ban, a szerencsétlen sorsú Wyatt – aki 1973. január 1. óta kerekesszékhez kötött – pedig már akkor lenyűgöző dobtudást mutatott, és teljesen egyedi vokális megközelítést kínált. Ratledge orgonakitöréseivel és Ayers zörgő basszusvonalaival együtt az általános pszichedelikus fegyelmezetlenségbe jazzes fuvallatot visznek, vagyis a későbbi jazz-fúziós vállalkozások alapjait már a legelején lerakták.
A pszichedelikus kaotikusság avantgárd elemekkel, valamint a basszusgitárvonalak akkoriban újszerű felfogása ugyancsak jól kivehető Ayers szerzeményén, a „Joy of a Toy”-on, amely kislemezként is megjelent, és később Kevin 1969-es szólódebütjének címe lett. A szétszórt, „erőszakos” improvizációkkal átszőtt „Hope For Happiness” repríz után a „Why I Am So Short?” következik, amelyben a Soft Machine megmutatja klasszikus brit fekete humorát és öngúnyját, míg a pszichedelikus orgia, a „So Boot If At All” bizarr ritmusváltásokkal és eszelős ritmikai variációkkal van tele, élen a ma is lenyűgöző dobkiszállásokkal, amelyeket aztán a későbbi stúdióalbumokon tovább fejlesztettek és csiszoltak.
A Soft Machine-mércével szokatlanul dallamos „A Certain Kind”-on Ratledge billentyűs szakrális orgonahanggal villog, Wyatt pedig az albumon először bizonyítja, hogy a pszichedelikus „kiszállások” mellett számos megindító énekteljesítményre is képes volt. A „Save Yourself” a hatvanas évek második felében induló, Adam Westtel a főszerepben forgatott humoros Batman-sorozat népszerű főcímdalának pszichedelikus feldolgozását tartalmazza, és kissé sötétebb pillantást vet a pszichedelikára számos bizarr billentyűs hanggal, miközben Wyatt és Ayers a jellegzetes énekstílusával remekül kiegészíti egymást. A „Priscilla”, amelyben már jól hallható a későbbi Soft Machine-improvizációs briliancia, remek orgonapasszázsokat és szellemes jazzes ritmikai árnyalatokat tartalmaz.
A vokálisan kissé nyűgös „Lullabye Letter” bizarr ritmikai kiszállásokkal van megpakolva, és ragyogó orgonaszólóval, amely Ratledge kivételes virtuóz képességeinek korai bemutatója volt. A „We Did It Again” szinte már idegesítően ismétlődő gitárfrázist tartalmaz, amely úgy szól, mintha egyenesen a The Kinks (és később a Van Halen) slágeréből, a „You Really Got Me”-ből kölcsönözték volna. A rövid instrumentális „Plus Belle Bas Qu’une Poubelle” eszelős gitár- és basszusimprovizációkat, valamint megőrült dobmenetelést tartalmaz. A „Why Are We Sleeping?”, amely még „fejjel és farokkal” is büszkélkedhet, teljesen pszichedelikus billentyűs textúrákat vonultat fel, miközben Wyatt – akinek ezúttal a The Cake női formáció kísérőénekesei segítenek – egyebek mellett költői narrációval is megpróbálkozik. A „Box 25/4 Lid” csupán rövid instrumentális zárlat Ayers ingerült basszusimprovizációjával.
A „The Soft Machine” úttörő mű és a canterburyi szcéna, ezzel együtt a korai progresszív rock egyik legfontosabb albuma, még ha a számos, már akkor is kiváló improvizációs kiszállás közepette még tele volt is fiatalos hévvel és stílusbeli súrlódással, miközben a zenekar a saját hangját kereste. Az amerikai turné után nyomban Ayers bejelentette távozását és szólókarrierje kezdetét, ami a Soft Machine felbomlásához vezetett, de a zenekar gyorsan újra összeállt, és soraiba hívta az új basszusgitárost, Hugh Hopper-t, az egykori koncertmenedzsert, zeneszerzőt és volt alkalmi zenészt, aki a „The Soft Machine” néhány számában is közreműködött.
Felállás
Robert Wyatt – dob, éneklés
Mike Ratledge – orgona, zongora
Kevin Ayers – basszusgitár, éneklés, kísérőének, zongora
VENDÉGZENÉSZEK:
Hugh Hopper – basszusgitár
The Cake – kísérőének
Produkció
Chas Chandler és Tom Wilson
Számlista
1. Hope for Happiness
2. Joy of a Toy
3. Hope for Happiness (reprise)
4. Why Am I So Short?
5. So Boot If At All
6. A Certain Kind
7. Save Yourself
8. Priscilla
9. Lullabye Letter
10. We Did It Again
11. Plus Belle qu’une Poubelle
12. Why Are We Sleeping?
13. Box 25/4 Lid
