Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Lucassen, Arjen Anthony
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 1:30:20
Pontszám: 5/5
A multiinstrumentalista, alkalmi énekes és zeneszerző Arjen Anthony ‘Ayreon’ Lucassen már csaknem húsz éve Hollandia legtermékenyebb progresszív rock/metal zenésze. A Bodine és a Vengeance egykori tagja az Ayreon nevű szólóprojekttel/zenekarral néhány stúdiómesterművet alkotott, amelyekkel joggal vívta ki a kreatív zseni címet, és a modern progresszív rockszíntér egyik legötletesebb muzsikusának számít. Az Ayreonnal véghezvitt alkotói bravúrok mellett a múltban számos mellékprojektet is útjára indított, például a Star One-t, a Stream of Passiont, a Guilt Machine-t és az Ambiont. Kevésbé ismert, hogy Lucassen a Vengeance-től való távozása után, az Ayreon megszületése előtt már megpróbálkozott a szólókarrierrel is, méghozzá az ‘Anthony’ rövidített név alatt, de ez a vállalkozás nem végződött túl jól. Pszichedelikus/kemény rockos beütésű szóló debütalbuma, a „Pools of Sorrow, Waves of Joy” 1994-ből a sikerre vágyó lelkesedés ellenére – ezt a kiadott kislemezek is bizonyították – hatalmas kereskedelmi bukás volt, és a lelkes Lucassen-rajongókon kívül manapság már szinte senki sem tud a létezéséről.
Csaknem húsz évvel az említett debütalbum megjelenése után Lucassen átmenetileg felfüggesztette az Ayreonnal végzett munkát, és újra elindította a szólókarrierjét, mégpedig nem akárhogyan: ambiciózus, koncepciós progresszív rock/metal operát vett fel, amely stílusában sok mindenben követi a „fő” zenekara, vagyis az Ayreon bevált receptjét, de a többi projektje hatása is érezhető egy-egy szerzeményen. A „Lost in the New Real”, az új sci-fi koncepció másfél óra zenét tartalmaz, ez az egész első CD-t kitölti, a másodikon pedig az eredeti szerzői anyag és a történet folytatása mellett Lucassen néhány kedvenc előadójának/példaképének feldolgozásai kaptak helyet. Arjen ezúttal – a régi munkatárs, Ed Warby dobos kivételével – szándékosan nem hívott meg ismert neveket, ahogy az Ayreonnál szokta, hanem az összes vokált saját maga énekelte fel, a történet elmesélésében pedig a legendás Rutger Hauerrel (Blade Runner, Lady Hawke, Fatherland, Sin City és mások) fogott össze, aki valószínűleg minden idők leghíresebb holland filmszínésze.
A „Lost in the New Real” története alapjában véve nem különösebben újszerű, legalábbis mindazoknak, akik a sci-fi klasszikusok (regények és filmek) nagy részét már ismerik. Lucassen figurája, Mr. L, aki először az Ayreon „The Truth Is in Here” című dalában tűnt fel a „01011001” albumon (2008), a jövőben találja magát, ahol a világ, amelyet ismert, teljesen megváltozott: bizonyos dolgokban jobbra, másokban rosszabbra. Mr. L a 21. században, közvetlenül a fizikai halála előtt, a még gyógyíthatatlan betegség miatt egy különleges kamrába került, ahol kriogén (fagyasztott) álomba merítették. Több évtized múlva teljesen meggyógyulva ébred fel, és meglátja a számára kijelölt pszichológiai tanácsadót, dr. Voight-Kampffot (Rutger Hauer játssza), aki higgadt módon próbálja hozzászoktatni a jövőbeli élethez.
A jövő világa jó és rossz értelemben is annyira megváltozott, hogy már nem lehet különbséget tenni a valóság és a fantázia között, hiszen az egyének legmélyebb álmai valóra válhattak, köztük a halhatatlanság és az örök ifjúság (»When I’m A Hundred Sixty-Four«), a közeli kapcsolat az idegenekkel (»Our Imperfect Race«), az „orwelli” módon felügyelt internet (»E-Police), az űrturizmus (»The Space Hotel«), a mesterségesen létrehozott szerves élet »So Is There No God?«), a korlátlan virtuális valóság (»The Social Recluse«) és egy különleges sziget a feltámasztott, kihalt állatfajokkal (»You Have Entered the Reality Zone«), hogy csak néhány nagy változást említsünk.
Mr. L a jövőben még egy csomó más, még bizarrabb dologgal is találkozik, például azzal a lehetőséggel, hogy az élő partnert virtuálisra cserélheti, akit az egyén vágyai és fétisei szerint módosíthat, vagy egyszerűen kikapcsolhat (»Don’t Switch Me Off«). Van itt kifinomult eutanázia is arra az esetre, ha valaki véletlenül megunja az örök életet (»Dr. Slumber’s Eternity Home«), különleges, ellenőrzött programok a „fizikai és pszichikai tökéletesség” szintjén álló gyermek megalkotására (»Parental Procreation Permit«), vagy egy készülék, amely lehetővé teszi, hogy különböző zenei örökzöldeket egyetlen számba olvasszanak (»Pink Beatles In A Purple Zeppelin«). A megváltozott jövő világában tett utazása során Mr. L számos groteszk és komikus helyzetbe keveredik, miközben folyton azon töpreng, vajon sikerül-e alkalmazkodnia az új valósághoz. Ha mégsem sikerülne „felvennie a kor ritmusát”, még mindig felkeresheti Dr. Slumbert az örök „álomért”, vagy egyszerűen bezárkózhat a Dream Sequencer nevű készülékbe, amely a „Lost in New Real” borítójának hátterében látható, és egészen új, fantasztikus utazásra indulhat.
A „Lost in the New Real” koncepciója bizonyos értelemben nem is hat különösebben fantasztikusnak, inkább baljóslatúan realisztikusnak és megvalósíthatónak, és a mai társadalom szatírájaként is olvasható, csak éppen a modern társadalmi kórságok, frusztrációk, komplexusok és vágyakozások futurisztikus végletekig vannak felfokozva. A „Lost In the New Real” jövője nincs feketére és fehérre osztva, hiszen legalább annyira vonzó és varázslatos, amennyire eltorzult és morbid.
Az album összes dalát és szövegét Lucassen segítség nélkül írta, és ő játszott fel minden gitárt, basszusvonalat, billentyűs hangszert és még néhány más hangszert is, az énekes közreműködések pedig szintén kizárólag az övéi. Csak az egyes szerzemények/a koncepció részeinek narrációjában, vagyis bemutatásában segített neki Rutger Hauer. Stílusában a „Lost in the New Real” biztosan tetszeni fog az Ayreon minden rajongójának, hiszen végig a progresszív rock és a progresszív metal közötti hídon sétál, de a pszichedelikus rock is megjelenik benne, mert Lucassen mindig is nagy Beatles- és Pink Floyd-rajongó volt.
Dr. Voight-Kampff a komor hangulatú nyitányon, a „The New Real”-on ébreszti fel Mr. L-t, és felszólítja, hogy mondja el az utolsó emlékét, mielőtt évekre kriogén álomba helyezték. Lucassen így a morgó gitárfutamok és groove-os ritmikai árnyalatok közepette kezdi mesélni sötét történetét arról, hogyan juttatta a gyógyíthatatlan betegség egy bizarr tudományos kísérlet kezébe, amelyből egy teljesen új világban ébredt fel. Az elektronikus minták a közbeékelődő fuvolahangokkal még tovább fokozzák a hátborzongató, feszült légkört, amelyben a hallgató maga elé képzelheti a doktor hideg, steril rendelőjét egy olyan világ közepén, ahol a képzelet már rég meghalt, a „megvalósíthatatlan” szó pedig rossz tréfaként cseng.
A »Pink Beatles In A Purple Zeppelin«-ben Mr. L egy bizarr zenei hibridet hallgat, miközben Voight-Kampff elmagyarázza neki, hogy a zenében gyakorlatilag már mindent feltaláltak, és most már csak a múlt alkotásaival manipulálnak, újabb és újabb formákba alakítva őket. A szerzemény stílusában nagyon jól illeszkedik szatirikus címéhez, vagyis ez a lazító szám a pszichedelia és a kemény rock tarka elemeit vonultatja fel. A »Parental Procreation Unit«-on Mr. L először találkozik a születések ellenőrzésének brutális programjával, és ehhez igazodik a drámai hangulat is: keleties színezetű gitárskálák, amelyeket számos ütős dobátvezetés támogat, miközben Lucassen az éneklésnél időnként vokódert használ. A kísérő vokálvonalak még jobban kiemelik a dallamos, ám ambientesen fatalista refrént.
A »When I’m a Hundred Sixty-Four«, amely címével a The Beatles klasszikusára, a »When I’m Sixty-Four«-ra utal, az a pillanat a koncepcióban, amikor a főhős felfedezi, hogyan manipulál az emberiség az élet meghosszabbításával és a halhatatlanság felfedezésével. Ezúttal szórakoztató folk-rock kísérletről van szó akusztikus gitárakkordokkal és vonósokkal, amelyek együtt kissé kelta, pásztori hangulatot teremtenek. Az »E-Police«, amelyben minden megalomán dimenziójában kibontakozik az internet orwelli megfigyelése, amelyről a mai „nagyhatalmak” kétségkívül minden éjjel álmodoznak, epikus, többszólamú refrént tartalmaz, vagyis rendkívül hozzáférhető és emlékezetes alkotás. A »Don’t Switch Me Off«, amelyben ismét az akusztikus akkordok és a kellemes többszólamúság uralkodik, a ritmikailag irigylésre méltó hangzásvilágon belül pedig a szintetizátor- és gitárszólóknak is jut idő, egy virtuális partnerrel való bizarr találkozásról szól, egyfajta hologramról, amely úgy néz ki, mint egy valódi hús-vér ember.
A »Dr. Slumber’s Eternity Home«, látogatás a hírhedt eutanáziaközpontban, amely az örök életbe belefáradt és abban apatikussá vált embereké, kissé túlfűszerezett barokk hangszerelést tartalmaz, a szórakoztató hangulatról pedig a többszólamú refrén is gondoskodik. A sötét aurával átitatott »Yellowstone Memorial Day«, amelyben hatalmas szintetizátorfutamok morognak, miközben Lucassen kaméleonszerű énekmegoldásokkal villan, arról mesél, hogy az emberiség a kivételes fejlődés és a technológiai haladás ellenére is még mindig háborúkkal és természeti katasztrófákkal küzd, mint amilyen a pusztító vulkánkitörés a yellowstone-i nemzeti parkban.
A »Where Pigs Fly«-ból kiderül, hogy az emberiség végre a párhuzamos univerzumok rejtélyét is megfejtette, és így rábukkant néhány híres személyiség rendkívül furcsa alternatív másaira. Itt a barokk hangszerelés áll előtérben, amely kissé rusztikus hangulatot teremt. Az igen mulatságos szöveg olyan párhuzamos világokról mesél, ahol Darwin a kreacionizmust vallotta, Einstein feltalálta az időgépet, Kolumbusz megtalálta az Indiába vezető utat, Shakespeare-nek pedig nem volt érzéke a rímhez. Aztán itt van még Reagan, aki öt Oscar-díjat nyert, és Meryl, aki egyszer sem járt sikerrel, a vegán Elvis, Alice, aki Vincent maradt, és Bowie, aki Jones maradt, hogy csak néhány mulatságosabb példát említsünk. A címadó szerzemény, amelyből kiderül, hogy a jövő világában már nem tudják megkülönböztetni a valóságot a virtualitástól, tíz percével a leghosszabb és legösszetettebb alkotás a „Lost in the New Real”-on. Számos hirtelen tempóváltással és gazdag ambientes átmenettel, amelyek könnyedén elbűvölik Lucassen Ayreon-örökségének minden rajongóját, hiszen nem hiányoznak belőle a hatalmas vokális harmóniák és a drámai szimfonikus hangszerelések, az album csúcspontját jelenti.
A második lemez az űrrockos beállítottságú »Our Imperfect Race«-szel nyit, amely az idegen intelligenciával való közeli kapcsolatfelvételről szól. A főhős itt azt kérdezi, mit gondolnak majd a távoli galaxisokból érkező látogatók, amikor kiderítik, milyen katasztrofális állapotban van a bolygónk. A futurisztikus ambient itt szerencsésen, sokféle digitális minta és a szintetizátortextúrák sötét hangzása révén jön létre. A »Welcome To The Machine«, a Pink Floyd klasszikusának progmetalos feldolgozása a legendás »Wish You Were Here« albumról (1975), jóval brutálisabban szól az eredetinél, így szinte felismerhetetlen, aminek vannak előnyei és hátrányai is. Egyrészt nagyon érdekes, teljesen egyéni értelmezése ennek az örökzöldnek, másrészt hiányzik belőle az eredeti lélek és az ambient, amelyben a szám eredeti üzenete valahogy elveszik.
A »So Is There No God?«, amelynek szövegén Nietzsche is elégedetten somolyogna, a vonósfutamoknak és a melankolikus gitárimprovizációknak köszönhetően szép kontrasztot teremt az előző számmal. A »Veteran Of The Psychic Wars«, a Blue Ӧyster Cult örökzöldjének feldolgozása modern produkcióval és kissé hangsúlyosabb elektronikus billentyűhangokkal, meglepően jóra sikerült, és szinte eléri az eredeti epikus hangulatát, amihez Lucassen úrnak a remek énekteljesítményért is gratulálni kell. A finom akusztikus akkordokkal megbolondított »The Social Recluse«, amely a futurisztikus generációk egymással való összekapcsolódásáról mesél a privát virtuális világaikon keresztül, ami az új világban az emberi agyba beültetett számítógépes eszközön át zajlik, a második lemez egyik legérdekesebb teljesítménye.
Arjen a Led Zeppelin egyik örökzöldjét, a »Battle Of Evermore«-t is feldolgozta, amely az ő vezényletével kissé „futurisztikusabbra” sikerül, bár az eredeti pásztori akusztikusgitár-dallamok nem hiányoznak, az éteri női kísérővokál pedig, amely nagyon jól kiegészíti Lucassen énekét, szintén igen szilárd teljesítmény. A »The Space Hotel«, amely az űrturizmusra utal, érdekes átmenetet tartalmaz a komor bevezető rész és az „felszabadító” refrén között, az intelligens gitárimprovizációk sem hiányoznak. A »Some Other Time« az egyik legmeglepőbb és legérdekesebb feldolgozás, amellyel Lucassen ismét bizonyítja széles zenei műveltségét, hiszen nem túl gyakori, hogy valaki egy The Alan Parsons Project-klasszikus feldolgozására szánja el magát. Az énekteljesítmény erőben és kifejezőerőben ugyan jócskán elmarad az eredetitől, a szimfonikus hangszerelések viszont egész jól megragadják az eredeti ambientes varázst.
A »You Have Entered The Reality Zone«, amely tulajdonképpen egyfajta futurisztikus Jurassic Parkról szóló történet, a finom, többszólamú és akusztikus pillanatok közötti kiváló átmeneteknek és a fuvolán megszólaló folk díszítéseknek köszönhetően szintén a „Lost in the New Real” jobb pillanatai közé tartozik. Az album legvégén Arjen még az »I’m The Slime«-mal is meglepi a hallgatót, Frank Zappa legendás darabjának feldolgozásával, amely felejthetetlen burleszk, és eredetileg a kultikus »Over-nite Sensation« albumon (1973) jelent meg. Frank Zappa-feldolgozásokhoz főleg sok agysejt, irigylésre méltó zenei tehetség, humorérzék és „tojás” kell, és Lucassen úr ebben nem okozott csalódást. Így sikerült gondoskodnia a teljes album messze „legelvetemültebb” pillanatáról, amely a megafonon át felmondott főének és a teljesen más gitárhang kivételével hangulatában is meglehetősen hű a ragyogó eredetihez.
Arjen Anthony Lucassen ismét bebizonyította, hogy egyedülálló és zseniális. A »Lost In the New Real« ugyanis az egyik legjobb sci-fi koncepcióalbum, amely színes ambientes varázsával, stílusbeli sokszínűségével és első osztályú hangszereléseivel, számos virtuóz csínytevésével – amelyektől minden progrockos gourmand megnyalja majd a száját – csodálatos zenei utazásra viszi a hallgatót egy sajnos meglehetősen valószínű (közeli) jövőn át, magával a koncepcióval pedig elég gondolkodnivalót kínált ahhoz, hogy sokan elgondolkodjanak azon, hová „rohanunk”. Sőt, olyan alkotásról van szó, amely az Ayreon legjobb teljesítményeinek szintjén áll, úgyhogy nem lenne semmiféle tragédia, ha Lucassen úr a jövőben több figyelmet szentelne a szólókarrierjének, még ha ehhez nem is hívna meg remek vendégénekeseket, hanem inkább a saját énektudására összpontosítana.
Felállás
Arjen Anthony Lucassen – ének („Mr. L”), gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, egyéb hangszerek
Rutger Hauer – beszélt hang/narráció („Voight Kampff”)
Wilmer Waarbroek – kísérővokál, morgás a „Parental Procreation Permit”-on
Ed Warby – dobok
Rob Snijders – dobok
Ben Mathot – hegedűMaaike Peterse – csellóJeroen Goossens – fuvolaElvya Dulcimer – ütőhangszerek, női ének a „The Battle of Evermore”-on
Gjalt Lucassen – megafon az „I’m The Slime”-on
Produkció
Arjen Anthony Lucassen
Számlista
CD 1:
1. The New Real (6:24)
2. Pink Beatles in a Purple Zeppelin (3:36)
3. Parental Procreation Permit (5:03)
4. When I’m a Hundred Sixty-Four (2:30)
5. E-Police (4:07)
6. Don’t Switch Me Off (4:06)
7. Dr Slumber’s Eternity Home (3:51)
8. Yellowstone Memorial Day (3:31)
9. Where Pigs Fly (3:47)
10. Lost in the New Real (10:19)
CD 2:
1. Our Imperfect Race (6:27)
2. Welcome to the Machine [Pink Floyd] (4:45)
3. So Is There No God? (4:41)
4. Veteran of the Psychic Wars [Blue Oyster Cult] (4:34)
5. The Social Recluse (3:55)
6. Battle of Evermore [Led Zeppelin] (5:28)
7. The Space Hotel (3:49)
8. Some Other Time [Alan Parsons Project] (3:27)
9. You Have Entered the Reality Zone (3:24)
10. I’m the Slime [Frank Zappa] (2:53)
