Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 2013
Játékidő: 50:04
Értékelés: 5/5
Közel negyven évvel a „The Snow Goose” (1975) című koncepció-magnum opus megjelenése után a szimfonikus progresszív rock legendás brit úttörői, a Camel úgy döntöttek, hogy karrierjük e kulcsfontosságú stúdióalbumát újra felveszik, modern hangszerelésekkel, és ezzel is jelezik a közönségnek, hogy a stúdióban ismét aktívak. Majdnem tíz évig nem lehetett őket hallani a zenei életben, mert a zenekar főnökét, egyetlen eredeti tagját, a gitáros, énekes és alkalmi fuvolista Andrew Latimert súlyos, alattomos betegség döntötte ágynak. Néhány évvel ezelőtt Andy élete ugyanis hajszálon függött, hiszen rendkívül bonyolult műtéttel csontvelőt kellett átültetni neki. Az állapota annyira aggasztó volt, hogy a zenekar sok régi híve csendben már beletörődött: a Camelt soha többé nem láthatják színpadon. Szerencsére a legendás gitáros és énekes hosszú lábadozása a sikeres műtét után happy enddel zárult, így egészségesen, bátorságot merítve és új energiával telve elhatározta, hogy feltámasztja a Camelt. A zenekar sajnos még mindig méltatlanul kevéssé ismert, főleg a Pink Floyddal, a Jethro Tullal, a Genesisszel vagy a Yessel összevetve, hiszen pályafutásuk során sosem értek el igazán nagy kereskedelmi sikert.
Ehhez legközelebb a hetvenes évek közepén jutottak, éppen akkor, amikor megjelentették a teljesen instrumentális hangvételű koncepcióalbumot, a „The Snow Goose”-t, amelyet Paul Gallico amerikai író megható novellája ihletett. A neves Melody Maker magazin akkoriban még „a legfényesebb brit zenei reménységnek” is nevezte őket, ami érezhetően megdobta a koncertjeik látogatottságát. Szerzői jogi problémák miatt az album eredetileg a szükségtelenül hosszú „Music Inspired by the Snow Goose” címmel jelent meg, a kiadó félelme pedig, hogy a teljesen instrumentális jelleg miatt rosszul fog fogyni, alaptalannak bizonyult, hiszen a zenekar történetének egyik legnagyobb sikere lett. Egyébként a Camelnek pályája elején gyakran voltak gondjai a szerzői jogokkal, amikor az azonos nevű amerikai dohánygyártó vállalat próbálta megkeseríteni az életüket.
A Camel a modern felállásában – amelyet Latimer mellett a régi motoros basszusgitáros és vokalista Colin Bass (aki 1979 óta tagja a zenekarnak), a billentyűs Guy LeBlanc és a dobos Denis Clement alkot, újabban pedig a második billentyűs, Jason Hart is (ő az új „The Snow Goose”-on még nem játszott) – 2013 őszén indult első európai turnéjára csaknem tíz év után. Úgy döntöttek, hogy élőben az egész „The Snow Goose”-t előadják, természetesen a drága és meglehetősen felesleges kísérő szimfonikus zenekar nélkül, szemben az 1975-ös turnéval, amikor utoljára játszották végig az albumot a színpadon. Az eredeti zenekari hangszereléseket 1975-ben egyébként a kultikus brit zeneszerző, David Bedford írta, aki leginkább a Mike Oldfielddel való együttműködéséről ismert.
Az új „The Snow Goose” és az összes hasonló, újrajátszott zenei mestermű megjelenésekor persze azonnal felmerül a kérdés, van-e egyáltalán értelme újra eljátszani egy olyan albumot, amely már megjelenésekor a hangszerelési, hangszeres, hangulati és koncepcionális tökély megtestesítője, a szimfonikus progresszív rock egyik koronaékszere volt. A válasz persze nemleges, még ha a zenekar mindent meg is tett azért, hogy sikerrel újrateremtse az eredeti hangulatot, és következetesen kövesse az eredeti dalok szerkezetét. Még a produkció is a hetvenes évek hangzásvilágához igazodik, azzal a különbséggel, hogy az új „The Snow Goose” hangképében az egyes hangszerek valamivel jobban elkülönülnek egymástól, mint az eredetin, ami nem meglepő. Másrészt viszont az új változat senkinek sem „láb alatt”, és aki élvezte az 1975-ös eredetit, az most is élvezni fogja – a legjobb, ha hallgatás közben minél kevésbé foglalkoztatja a két verzió összehasonlítása.
Latimer és csapata döntése, hogy az egészet újra felveszik, igencsak felesleges lépés, hiszen lehetetlen túlszárnyalni a ragyogó eredetit, és ezt a zenekar tagjai valószínűleg jól tudták, amikor úgy döntöttek, hogy néhány hangszerelést újraformálnak, és itt-ott kibővítenek vagy megrövidítenek egy-egy hangszakaszt. A régi hívek számára az új „The Snow Goose” hallgatása közben egyedül az egyes hangszerelések apró eltérései és Latimer elektromos gitárjának néhány újabb improvizációja lesz igazán érdekes – maga a lemez egyébként az elvárásoknak megfelelően „úgy van eljátszva, ahogy kell”. Ezek a gitárbetétek helyenként határozottan másképp szólnak, mint korábban, és hoznak valami újat, a billentyűk hangzása pedig szintén jelentősen eltér az eredeti album hangjától. Guy LeBlanc a szakma mestere, mégis sokan hiányolni fogják az eredeti hammondorgonák sokkal melegebb hangját, amelyet a legendás, sajnos már elhunyt Peter Bardens játszott, és akinek az aktuális Camel-turnét is ajánlották.
Másfelől LeBlanc néhány hangszerelésbe szintetizátorral előállított digitális hangokat csempészett, amelyek az eredeti „The Snow Goose”-on nem hallhatók. Ez már a nyitó „The Great Marsh”-nál feltűnik, ahol például a koncepcióban szereplő ludak csapatának hangja sokkal tisztábban és hangosabban hallatszik. A „Rhayader” és a „Rhayader Goes To Town”, amelyekben először mutatkozik be a jószívű „mocsári különc”, Rhayader alakja – vagyis az album központi, leghíresebb kompozíciói –, rendkívül gördülékenyen szólalnak meg, a szimfonikus hangszerelések itt egy hajszállal ünnepélyesebbek. Latimer fuvolajátéka továbbra is kiváló. Gitáros nagyságától sokan megfeledkeznek arról, hogy nagyon jó fuvolista is, bár persze sosem olyan szinten, mint egy Ian Anderson (Jethro Tull) vagy egy Thijs Van Leer (Focus). A „Sanctuary”-n érződik a modern szintetizátorok ereje, a zenekari függönyök dominánsabban szólnak, mint az eredetin, a gitárimprovizációk pedig jelentősen másképp hangzanak, mondjuk úgy, kicsit „floydosabban”.
Latimer játékstílusát pályája nagy részében afféle átmenetnek lehetne nevezni Steve Hackett (ex-Genesis) és David Gilmour (Pink Floyd) között, akivel énekhangjának színe is rokon. A „Fritha” és a címadó dal viszont szinte alig tér el a ragyogó eredeti változatoktól, ami a négy percnél rövidebb dalok többségére igaz. Az ünnepélyes zenekari hangszerelések és a szintetizátoros variációk modern köntösben a záró szimfonikus diadalban, a „La Princesse Perdue”-ben érvényesülnek leginkább, miközben Latimer jellegzetesen melankolikus szólójával ismét meggyőz arról, hogy a hosszas betegség fölött aratott győzelem után újra dagad az erőtől.
Az új „The Snow Goose” egyetlen igazi értelme az, hogy ez a szinte „klónozott” változat a koncepcióalbum-mestermű szűkebb rajongótáborát emlékezteti az örvendetes tényre, hogy a Camel újra „él”, és így talán a legendás zenekar alakját és munkásságát legalább egy kicsit közelebb hozza a fiatalabb generációkhoz is – a koncepció, a háború közepette ráadásul egy sebesült lúd és két ember, Rhayader és Fritha között szövődő tragikus barátság és szerelem halhatatlan története ugyanis minden időkben aktuális. Az új borító is sokkal jobban közvetíti a koncepció lényegét, mint az eredeti kép. Jó tudni, hogy a Camel stúdiózenekarként is újra aktív, és remélhetjük, hogy már a közeljövőben teljesen új zenét is kínálnak majd. Az eredeti „The Snow Goose”-ról, főleg az egyes kompozíciók szerkezetéről és magáról a koncepcióról ITT olvashatsz bővebben.
Felállás
Andrew Latimer – gitár, billentyűk, fuvola
Guy LeBlanc – zongora, orgona, moog, szintetizátor, ének
Colin Bass – basszusgitár
Denis Clement – dobok, ütőhangszerek, billentyűk
Produkció
Andrew Latimer és Denis Clement
Számlista
1. The Great Marsh (2:09)
2. Rhayader (3:06)
3. Rhayader Goes To Town (5:28)
4. Sanctuary (2:57)
5. Fritha (1:27)
6. The Snow Goose (3:02)
7. Friendship (1:50)
8. Migration (4:29)
9. Rhayader Alone (3:24)
10. Flight Of The Snow Goose (2:27)
11. Preparation (3:54)
12. Dunkirk (5:39)
13. Epitaph (1:32)
14. Fritha Alone (1:47)
15. La Princesse Perdue (5:18)
16. The Great Marsh (1:35)
