Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1982
Értékelés: 2.5/5
A „Nude” (1981) című váratlan remekmű után, amelyen a Camel egy pillanatra visszatért a 70-es években ápolt szimfonikus prog rock magas mércéjéhez, a „The Single Factor” lemezen szinte teljesen átnyergeltek az AOR-ra, azaz a dallamos rockra, amely tiszta elektromos gitárvonalakra, szintetizátorokra és teljesen steril, helyenként már-már szintetikus produkcióra épült. Ez a hirtelen stílusváltás (szerintem persze rosszabbra) a kiadó óriási nyomásának volt köszönhető, amely mindenáron slágersingle-ket akart, miután döbbenten kellett látnia, hogy a zenekar nem szándékozik csak úgy elbúcsúzni a gyakran sokrétű és összetett műveitől. Így a zenekarnak, vagyis Andy Latimernek, aki ekkorra az egyetlen eredeti tagként maradt talpon, nem maradt más választása, mint hogy ebbe az irányba forduljon, ha túl akarja élni a 80-as évek kíméletlen zenei piacát. Andy Ward, a kiváló eredeti dobos váratlan távozása (az album füzetében ugyan az áll, hogy kézsérülés miatt nem tudott részt venni a munkában, és a következő lemezen visszatér, de ebből aztán semmi sem lett) újabb volt a sok csapás közül, amelyek akkoriban a zenekart érték. Ezen az albumon Latimer mellett (aki innentől a Camel meghatározó figurája volt, amit a borító is bizonyít az arcával) csak alkalmi zenészek játszottak.
Vagyis a Camel ezen a lemezen inkább Latimer szólóprojektje volt alkalmi zenészek közreműködésével, mint igazi zenekar. Pedig a vendégek között a zenei világ első osztályú, remek nevei is akadnak, például az egykori billentyűs Peter Bardens (akinek távozását a rajongók közül sokan még sokáig sajnálták), a Genesis egykori gitárosa, Anthony Phillips (itt billentyűsként), Simon Phillips dobos (Toto), Dave Mattacks dobos (ex-Fairport Convention), David Patton basszusgitáros és énekes, valamint Chris Rainbow énekes (mindkettő The Alan Parsons Project) és mások, mégis ez az album szól a legkereskedelmibben és a legkevésbé progresszíven a zenekar történetében. Latimer gitárja és hangja maradt az egyik utolsó felismerhető jegy, amiből a hallgató még tudja, hogy a progresszív rock legendáját, a Camelt hallgatja. A Camel így csatlakozott a többi legendás brit progresszív zenekarhoz, amelyek a 80-as években erősen elkommercializálódtak, bár a technikai kivitelezés magas színvonalát többnyire megtartották. A 80-as évek gyakran szintetikusan csengő produkciója miatt azonban Latimer hozzájárulásának kivételével szinte teljesen felismerhetetlenül szólnak. Az eredmény egy kommersz album, tele potenciális AOR-slágerekkel, és néhány ritka darabbal, amelyek a régi időket idézik, amikor a Camel még valami egészen más volt. A modern, elektronikus hangzás és szintetizátorok, valamint a jóval egyszerűbb ritmusszekció, amely Ward távozásával érezhetően elveszítette azt a mélységet, amit ő sokrétű, jazzes technikájával adott neki, elsősorban a The Alan Parsons Project, az Asia vagy a Foreigner rajongóit fogja lenyűgözni.
A „No Easy Answer” csaknem tökéletes pop rock/AOR a The Alan Parsons Project stílusában, és a kiadó jobb promóciójával biztosan rádiós sláger lett volna. Ha nem lenne benne Latimer mérföldekről felismerhető gitárja és hangja, nehezen mondanám meg, hogy ez a Camel. A „You Are The One” hasonló vonalon halad tovább: kommersz AOR rock, a rádiós lejátszásra született, ami annak idején kétségkívül odatett, ma viszont csak nosztalgiát ébreszt a 80-as évek iránt. A vendégénekes és basszusgitáros David Patton énekel a „Heroes”-on, amelynek szintetizátoros felvezetése egyébként fenséges, de aztán gyorsan fülbemászó AOR power balladává silányul. A romantikus instrumentális „Selva” végre elkapja valamicskét abból az igazi Camel-szellemből, amelyhez a rajongók többsége hozzászokott. Ambient billentyűivel és Latimer gyönyörű slide-gitárszólóival az album kevés igazán lenyűgöző pillanatának egyike. A „Lullabye” – ahogy a címe is mutatja – rövid instrumentális altatódal, amely semmit sem hagy a hallgatóban. A „Sasquatch” instrumentális szerzemény viszont nagyon jó: kiváló, háromszólamú gitárdallamok, dallamos átvezetések, ízléses szólók és a gitárok meg szintik szép összjátéka viszi, miközben a ritmusszekció kicsit afelé húz, amit akkoriban a neo-prog rock zenekarok gyakran használtak. Szóval a Camel néhol bebizonyítja, hogy a progresszív elemekről mégsem mondtak le teljesen. A „Manic” ezzel szemben teljes zenei elfordulás mindattól, amit a Camel képvisel: tiszta AOR/dallamos rock az Asia vagy akár a Magnum stílusában, az előtérbe tolt szintikkel és egyenletes, de felpörgetett ritmusszekcióval. Latimer itt még egy számára szokatlan, hard rockos szólót is megenged magának. A harmadik percben érdekes instrumentális betét érkezik a szintetizátorok vastag hullámzásával, ez azonban kevés ahhoz, hogy az átlagos rajongót extázisba hozza. A „Camelogue” szolid power ballada, amely a zenekar eredeti, klasszikus felállásának (Latimer, Bardens, Ward, Ferguson) tragikus felbomlását jelképezi – ez a felállás készítette a legjobb műveiket –, a szövegben pedig Andy nosztalgiája cseng vissza az aranykor iránt, amikor még nem voltak egy mohó kiadó foglyai, és azt játszhatták, amit akartak. Ezt a nosztalgiát a szám végén rendkívül finom gitárszólója még tovább mélyíti. A „Today’s Goodbye” felvezetése a Camelhez nem illő többszólamú vokálvonalakat tartalmaz, és főleg a refrénekben inkább holmi Styxra emlékeztet (persze a gyakori pátosz nélkül), mint a brit szimfonikus prog rock legendáira. Ezt a kellemetlen érzést Andy mindig kiváló gitárbetétei és jellegzetes éneke sem tudja megmenteni (néha azt kívánom, bárcsak az album összes dalát vendégek nélkül énekelte volna végig). Az „A Heart’s Desire” rövid ballada, amelyet a vendégénekes Chris Rainbow énekel, és amely átfolyik a hozzá kapcsolódó záró instrumentálba, az „End Peace”-be. Ez az album egyetlen pillanata, amikor zenekari hangszerelést és rétegzett billentyűket hallhatunk (amelyeket nem más, mint Anthony Phillips játszott fel), s amelyek egykor a Camel zenei örökségének kedvelt részei voltak. Ezek az rendkívül melankolikus slide-gitárral keverednek, és kielégítő lezárást adnak ennek a rajongók számára meglehetősen vitatott albumnak.
A „The Single Factor” lemezt gyakran a zenekar legrosszabb albumaként emlegetik, azzal vádolva, hogy a Camel „eladta magát” rajta, pedig technikai szempontból jó lemez, amelynek az a pechje, hogy nem éri el a Camel megszokottan magas mércéjét, és inkább az AOR-rajongók, mint a progresszív rock hívei jönnek ki rajta jól. Bár számos helyen letér a prog rock útjáról, még mindig elég jó szerzemény van rajta ahhoz, hogy ne nevezhessem teljes mellélövésnek. A „The Single Factor” fő baja elsősorban a következetlensége, hiszen egy maroknyi átlagos darab mellett a jobbak is gyorsan megkopnak. Egy olyan remekmű után, mint a „Nude”, ráadásul hirtelen, nagy alkotói visszaesést jelent, hiszen krónikusan hiányzik belőle az a igazi zenekari lélek, amely a 70-es évekbeli lemezeivel fenséges és újszerű kompozíciókkal bűvölt el minket. Ezért a „The Single Factor” csak az AOR-kedvelőknek és a zenekar hűséges rajongóinak szól, akik az ilyen ritka zenei gyengeségeket is megbocsátják, és el tudják fogadni, hogy ők is csak halandók.
Felállás
Andy Latimer – ének, gitár, zongora
Graham Jarvis – dob
Peter Bardens – orgona, mini moog
David Paton – basszusgitár, ének
Chris Rainbow – ének
Dave Mattacks – dob
Haydn Bendall – billentyűs hangszerek
Duncan Mackay – billentyűs hangszerek
Simon Phillips – dob
Francis Monkman – billentyűs hangszerek
Anthony Phillips – billentyűs hangszerek
Tristan Fry – citera
Jack Emblow – harmonika
Produkció
Tony Clark
Számlista
1. No Easy Answer (2:55)
2. You Are the One (5:20)
3. Heroes (4:47)
4. Selva (3:30)
5. Lullabye (0:55)
6. Sasquatch (4:40)
7. Manic (4:24)
8. Camelogue (3:41)
9. Today’s Goodbye (4:04)
10. A Heart Desire / End Peace (4:00)
Az album játékideje: 38:16
