Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Morse, Neal
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 106:35
Értékelés: 3.5/5
Neal Morse, a kortárs progresszív rock egyik kulcsfigurája, egyszerűen fáradhatatlan. Úgy veszi fel az albumokat, mintha holnap eljönne az ítélet napja, és nemsokára az Üdvözítője jobbján találná magát a mennyben – akit a Spock’s Beard elhagyása óta hűségesen szolgál. Még el sem szállt a füst az első The Neal Morse Band-album, a „The Grand Experiment” (2015) és az „Alive Again” (2016) koncertlemez után, de már itt is az új stúdióprojekt „The Similitude of a Dream” címmel. Vagyis az előző stúdiómunka óta még egy év szünet sem telt el, ami manapság a progresszív rockban, főleg a Neal-féle veteránoknál, igazi ritkaság, és pozitív meg negatív következményekkel egyaránt járhat. A pozitívak, ahogy várható, most is felülmúlják a negatívakat, és a lemez lenyűgözi majd Neal minden hűséges rajongóját, de maradt néhány fenntartás, így túlzás lenne a „The Similitude of a Dream”-et ömlengve dicsérni, vagy akár mesterműről beszélni.
Tipikus, pompázatos neali stílusban ezúttal dupla koncepcióalbumról van szó, amelyet részben John Bunyan regénye, a közismert keresztény allegória, „A zarándok útja” ihletett. Ez azt jelenti, hogy közel két órányi, stílusában rendkívül sokszínű zene került rá. Van itt old school szimfonikus prog, hard rock, klasszikus rock, jóval kisebb mértékben pedig soul, funk, pop, jazz rock fusion, gospel és country is. A zenészek muzikalitása és összeszokottsága végig kiváló, ami egy olyan felállásnál, ahol a multiinstrumentalista és remek énekes Neal mellett ott van két régi munkatársa, a Dream Theater egykori dobosa, Mike Portnoy (The Winery Dogs) és a basszusgitáros Randy George (Ajalon), egyáltalán nem meglepő. Eric Gillette gitáros és Bill Hubauer billentyűs is hangszerének mestere, a prog ábécéjét kívülről fújják, könnyedén, szinte fogadásból játsszák, amit a két virtuóz számos „elszabadult” szólóval bizonyít is. Portnoy jelenléte ismét azt eredményezte, hogy egyes szerzemények, főleg a ritmikai elemeket tekintve, enyhén Dream Theater-ízűek.
Természetesen a „The Similitude of a Dream” szövegeinek többségén keresztény pecsét van, bár nagy részüket jól álcázzák különféle metaforákkal, így nem hatnak olyan patetikusan, mint Neal „áhítatos” szólóalbumai, amelyeket az amerikai templomokban adott fellépései után árul. A nagyra törő koncepciós vállalkozás fő problémája, hogy egyszerűen túl sok a zene rajta, ezért a remek darabok között akad néhány teljesen felejthető szerzemény is, a koncepció vezérfonala pedig alig érzékelhető. Neal most sem riad vissza a különféle proghullám-újraélesztő vállalkozásoktól, amitől már kissé túl kiszámíthatóvá válik. A „The Ways of a Fool” olyan, mintha a Genesis „A Trick of the Tail” című számát hallgatnád: szinte azonos a refrén és a ritmikai ízek, a hangszeres rész viszont az Emerson, Lake & Palmer aranykorát idézi, enyhe Queen-ízzel. A meglehetősen szórakoztató „Draw the Line”-on Neal virtuózai a funkkal és a soullal is kísérleteznek, a „The Slough”-n pedig sikeresen keresztezik a szimfonikus progot a jazz rock fusionnel, így az album egyik legizgalmasabb pillanatát hozzák össze.
A „Breath of Angels”-ön, amely női kórusharmóniáknak köszönhetően gospelelemeket is tartalmaz, Neal ismét kissé patetikusabb, áhítatosabb fényben mutatkozik be, és ezzel legalább annyi rajongót elveszített, amennyit az „isteni igazság” felismerése után szerzett. A második lemez a vidám, ébresztő hangulatú „Shortcut to Salvation”-nel nyit, amelyben játékos szaxofonszóló szerepel. A „The Man in the Iron Cage” főleg hard rock, amelyet a Deep Purple is simán a magáénak vallhatna, míg az instrumentális „The Road Called Home”, amely olykor a Spock’s Beard és a Dream Theater keverékének hangzik, ismét egy óvatosabb, old school szimfonikus prog megközelítést képvisel. Az album legbizarrabb szerzeménye kétségkívül a „Freedom Song” nevű country-kísérlet, amely inkább illene Neal templomi fellépéseire a hagyományosan „bejáratott” amerikai Középnyugaton, mint egy ilyen nagyratörő albumra.
A negatív meglepetésen valamelyest segít a hard rockos beállítottságú „I’m Running” és a zongorára épülő ballada, a „The Mask”, amely romantikus, neoklasszicista hangszereléseivel kissé olyasmire emlékeztet, amit akár a Genesis billentyűse, Tony Banks is kitalálhatott volna. A „Confrontation” a legközelebb áll ahhoz, ahová Neal és társasága ezúttal a progresszív metalhoz eljut, így megint egyértelmű a hasonlóság a Dream Theaterrel, a tüzes instrumentális „The Battle” pedig a korai Spock’s Beardet idézi. A „Broken Sky/Long Day (Reprise)” afféle várt, epikus és pompázatos zárása a lemeznek. Ha eltekintünk a tisztességesen közhelyes szövegtől a szenvedő egyénről, akinek „végig kellett szenvednie a világ minden disznóságát”, mielőtt „magasabb szintre” emelkedhetett, nagyon szolid szerzeményről van szó, kifejezetten ünnepélyes hangulattal. Neal ezzel ismét szépen bizonyítja, miért tartozik a kortárs prog legnagyra becsültebb zenészei közé.
Neal rajongóinak többsége a „The Similitude of a Dream”-et is – akárcsak Neal minden friss progresszív rockos stúdiómunkáját – ismét az egekig magasztalja majd, és újfent Morse karrierjének csúcsává kiáltja ki. Az album ugyan nagyon jó, de nem briliáns, legalábbis nem egészében, mert néhány ötlet már elég lerágott csontnak hangzik, az időnkénti patetikus, áhítatos lelkesedésű vokális kitöréseket pedig Neal szólókarrierje kapcsán már megszoktuk. A kivételes virtuozitás és a vallásos prédikátorok legjobb zenészének kiváló énekteljesítménye szinte kiegyensúlyozza az efféle gondokat, de a lemez, amely kétségkívül 2016 egyik jobb progrock teljesítménye, egészében véve olykor még többszöri hallgatás után is kissé fárasztóan hangzik.
Portnoy még azt is kijelentette, hogy a „The Similitude of a Dream” nem kevesebb, mint „élete albuma”, ezzel is tovább bővítve a butaságokból álló, amúgy is hosszú nyilatkozatlistáját. Nealnek egyfelől el kell ismerni minden dicséretet a lelkesedéséért, hiszen eddig számos progrockos projektje – amelyek közé a szólókarrier mellett a Transatlantic és a The Flying Colors is tartozik – egyikén sem adott ki rossz albumot. Mégis jól tenné a pasas, ha legalább egy-két év szünetet tartana, mert olykor már kissé fárasztóvá válik, és az ő „Urához” hasonlóan egyre „mindenütt jelenlevőbb”. Persze az egy év alatt kiadott stúdió- és koncertlemez Nealnek még távolról sem volt elég, így a jámbor híveinek kiadott még egy keresztény albumot „To God Be the Glory” címmel is; ég veled, józan ész.
Felállás
Neal Morse – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Eric Gillette – gitár, vokál
Bill Hubauer – billentyűs hangszerek, vokál
Randy George – basszusgitár
Mike Portnoy – dob, vokál
Produkció
Neal Morse
Számlista
CD1 (51:59)
1. Long Day (1:42)
2. Overture (5:51)
3. The Dream (2:28)
4. City Of Destruction (5:11)
5. We Have Got To Go (2:29)
6. Makes No Sense (4:10)
7. Draw The Line (4:06)
8. The Slough (3:03)
9. Back To The City (4:19)
10. The Ways Of A Fool (6:48)
11. So Far Gone (5:21)
12. Breath Of Angels (6:32)
CD2 (54:36)
13. Slave To Your Mind (6:27)
14. Shortcut To Salvation (4:36)
15. The Man In The Iron Cage (5:16)
16. The Road Called Home (3:24)
17. Sloth (5:48)
18. Freedom Song (3:59)
19. I’m Running (3:44)
20. The Mask (4:28)
21. Confrontation (3:59)
22. The Battle (2:57)
23. Broken Sky / Long Day (Reprise) (9:58)
