Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Allen, Russell & Lande, Jorn
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 61:31
Értékelés: 4.5/5
Remélem, Russell Allent és Jorn Lande-t nem kell külön bemutatni. Két kivételes énekesről van szó. Az első kitörölhetetlen nyomot hagyott az amerikai Symphony X progresszív metal-tökéletességet nyújtó lemezein, a második pedig már így vagy úgy a „Mr. Mindenütt” szerepében tetszeleg: a saját Jorn zenekarától a power metalos Masterplanig – de itt inkább abbahagyom a felsorolást. Jornnak idén már két kiadványa is megjelent, Allen pedig éppen most hallható a holland zenei csodatévő, Arjen Lucassen (Ayreon) Star One projektjének új albumán, és közeleg az anyazenekarának, a Symphony X-nek az új lemeze is. Ez aztán a munkamánia!
Ha ehhez hozzáteszed a svéd multiinstrumentalistát, zeneszerzőt, hangszerelőt és producert, Magnus Karlssont (Starbreaker, Primal Fear, The Codex, Last Tribe), aki szintén egy percet sem talál a pihenésre, akkor világos a helyzet. Főleg, ha Karlssonnak a dalszerzés fázisában megvolt az igazi ihlete és az ötletei. A zenét és a hangszerelést gyakorlatilag teljes egészében ő készíti. A harmadik Allen / Lande album immár harmadszor is sikeres munka. Csúcsprodukció, csúcsszintű melodikus kidolgozottság, kivételes atmoszféra, ahol az epikusság és a melankólia végig kézen fogva jár az igazi drámai színjátékkal, amely megragadja a füledet, és alaposan megráz… És végül: az album a változatosság és a magas dinamika újabb sikeres megvalósulása. Persze a várható keretek között mozgó változatosságról beszélek.
Az első két lemez kiválósága után ez a minőség, ez a színvonal, ez a zenei hozzáállás nemcsak kívánatos és várt, hanem egyenesen követelmény. Teljesen egyedi és felismerhető zenei irányról van szó, amelyet nem egyszerű megnevezni. Alapvetően melodikus hard rockról beszélhetünk, amely a felcsavart riffekkel és a masszív hangfallal szinte eltünteti a határt a hard rock és a heavy metal között (Turn All Into Gold – a versszak riffje metalos, a refrén bombasztikusan AOR-os, és nem ez az egyetlen ilyen példa az albumon). Ha ehhez hozzávesszük a gazdag, ízléses billentyűhasználatot és a billentyűs hangszerelések teljes kihasználását, kétségtelen, hogy sok progmetal zenekar is ölne egy ilyen összhangért.
A főszerepet persze a két fantasztikus énekes játszotta, akik ismét kihozták magukból a maximumot. Ezúttal Russell Allen kap nagyobb teret az albumon, ő mutatkozik be először a címadó nyitódalban. Karlsson dalszerzői megközelítése mintha mindkét énekesre lett volna szabva, és vokális erényeik az album során eljutnak a kifejezőerejük csúcsáig. Mindkét hang alapvetően a hard rockhoz kötődik. Allen nem rejti véka alá, hogy hallgatva őt Ronnie James Dio (Rainbow, Dio, Black Sabbath) jut eszünkbe, Lande pedig a már túlságosan is jól ismert tartalék David Coverdale (Whitesnake). A versszakokat többnyire mindketten kivételes improvizatív érzékkel éneklik, a refrénekben viszont a két hangszín harmonizált duettekben olvad egybe, és megteremti azt az egyedi, felismerhető ízt, a nagy melodikus, arénás dallamok hangulatát, amelyek elsőre visszavonhatatlanul a bőröd alá másznak.
Nehéz újra csúcspontokat kiemelni. A dalok az elejétől a végéig magukon viselik az egyedi melodikus hard rock jellegzetes, felismerhető védjegyét, amely még a hangszerelések maximális változatosságát is elbírja, beleértve a klasszikus skandináv „Yngwie” iskola gitáros kalandozásait, így a „The Showdown” hard rockra épülő lemeznek nevezhető, bár a bombasztikus hangszerelés és a felcsavart riffelés miatt végig metal illata van. Ezért nem lesz nehéz megbarátkoznia vele mindazoknak sem, akik szeretik az Avantasia projekt zenéjét, majd egy jókora halom további zenekarét, köztük a Symphony X, az Angra, az Edguy, a Starbreaker és a Masterplan… Még a nyugodtabb pillanatokban is, mint a Copernicus című balladában, Karlsson hangszerelőként nem tudja megtagadni önmagát, a két énekes pedig még kifejezőbben lélegzik bele a mesterségébe, amit elképesztő, érzéki átéléssel teli vokális alakítással koronáznak meg.
Innentől már nem érdemes szavakat vesztegetni. Tökéletességről van szó a melodikus – használjuk itt a szóösszetételt – metalban, a nagyon felcsavart riffelés miatt, amely a sóvárgó drámai hatás magas atmoszferikusságát, a hangulatváltások kivételes dinamikáját, az egyszeri vokális akrobatikát, valamint a hihetetlen melodikus tökéletességet és kidolgozottságot szolgálja. Ezzel együtt felmerül egy kissé gonosz kérdés is. Mit keres tulajdonképpen Magnus Karlsson a Primal Fearnél? Kár érte a német keményfiúk társaságában. Összefoglalva: tegyél magadnak egy szívességet, és feltétlenül szerezd be a „The Showdown” albumot. Mindenki, aki a melodikus tökéletességre vágyik, és aki szereti az AOR-dallamokat, felcsavart metalos produkcióban használva, ahol a billentyűk bombasztikus használata sem hiányzik, és persze a legjobb, amit férfihang egy ilyen produkcióban egyáltalán nyújthat, ne légy smucig. Add meg magadnak a legjobbat. Reméljük, hogy ez a projekt egyszer színpadon is életre kel, mert egy ilyen remekmű egyértelműen megérdemli. Öt év alatt a harmadik album, és a harmadik telitalálat!
Felállás
Russell Allen – ének
Jorn Lande – ének
Magnus Karlsson – gitár, basszusgitár, billentyűk
Jamie Salazar – dob
Produceri munka
Magnuss Karlsson
Dallista
1. The Showdown
2. Judgement Day
3. Never Again
4. Turn All Into Gold
5. Bloodlines
6. Copernicus
7. We Will Rise Again
8. The Guardian
9. Maya
10. The Artist
11. Eternity
12. Alias
