Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: Wooden Nickel Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 40:07
Értékelés: 3/5
»The Serpent Is Rising« az amerikai arénarock-legenda Styx harmadik stúdiólemeze, és egyben a második kiadványuk egy éven belül. Abban a korban, amikor a kiadók még nem szabtak gátat a határtalan kreativitásnak, ez nem volt szokatlan, de a chicagói feltörekvő kvintett ezúttal nem a legjobb befektetést választotta: meglehetősen átlagos teljesítményt hallunk. A kiváló előd, a »Styx II« után a zenekar hangzásbeli fejlődésében egyenesen művészi visszalépésről van szó. A »The Serpent Is Rising« hallatán nyilvánvaló, hogy az előző album óta eltelt ilyen rövid idő alatt a srácok kissé kifogytak a művészi ihletből és a lendületből.
A néhány fényes pillanat – ilyen a címadó dal, a »Young Man« és az »As Bad As It Is« első fele – kivételével a többi szerzemény többnyire átlagos, ha a Styx addigi anyagának zöméhez mérjük. A zenekar tagjai közül többen is a legrosszabb munkájuknak nevezték a »The Serpent Is Rising«-et, és a meglehetősen sikertelen produkciót is kritizálták. Az utóbbi egyáltalán nem hangzik olyan rosszul, ha figyelembe vesszük, hogy a Styx ezúttal valamivel nyersebben szólt, mint amihez a rajongók szokva voltak. Az art rockos vállalkozások és a szimfonikus pompa most némileg háttérbe szorul a „szalonképes” hard rock és a blues mögött, és ez a fő oka annak, hogy akadnak unalmas pillanatok, miközben néhány fura kísérletnek sem tudtak ellenállni.
A keményen rockos »Witch Wolf« alapvető akkordmenetet és vágtázó ritmust kínál, vagyis alapjában véve semmi különös. A Young énekével az élen megszólaló többszólamúság adja neki a felismerhető, teátrális Styx-pecsétet, a két gitáros dinamikus futamai pedig a drámai hangulat fő forrásai. Jóval art rockosabban fűszerezett az »The Grove of Eglantine«, amelynek ritmusát orgonaszólamok támasztják alá. DeYoung teátrális éneke a kísérő vokálokkal együtt eposzi hangulatot teremt. A lázadó »Young Man« egy pompázatos art rock dal, az élén Young agresszív előadásmódjával, és az egyik ritka szám a lemezen, amelyet Styx-klasszikusnak lehet nevezni. A izzó gitárfrázisok, a hatalmas orgonaszólamok és a dobkörök azt bizonyítják, hogy a kvintett tudott „keményen odacsapni”, ha akart.
Az »As Bad As This« az első részében dinamikus, kellemes ballada pásztori akusztikusgitár-felvezetéssel, a második felében viszont egy rövid szünet után váratlanul reggae-önparódiává változik »Plexiglas Toilet« címmel, amelynél a hallgató joggal teszi fel a kérdést, minek volt ez a fene nagy szükség. Képzeld el a hosszú hajú, kopott farmerbe öltözött rockereket, ahogy szalmakalapban banánt árulnak egy karibi tengerparton, miközben a bohókás refrénnél ringatózó helyi lányok csatlakoznak hozzájuk, és máris megvan a hangulat bizarr-komikus megváltozásának pontos képe. A lemez színvonala a klasszikus rockos »Winner Take All« alatt kissé újra emelkedik, ahol a temperamentumos gitárriffet hatalmas többszólamúság díszíti. Ehhez az amúgy szilárd szerzeményhez sajnos hiányzik a meggyőző lezárás.
A »22 Years« szalonképes blues rock szám ugrálós ritmussal, zizegő zongoravonallal, vendég szaxofonnal, kemény gitárriffel és „sörözős” dallammal, ami álmos hangulatot teremt. Szerencse, hogy ott vannak a remek vokális harmóniák, amelyek ezt a viszonylag ihletetlen dalt megmentik a puszta átlagosságtól. A »Jonas Psalter« egyike azon ritka eseteknek, amikor a Styx a szövegéhez a történelemben keres ihletet: egy hírhedt karibi kalóz történetét meséli el, akit minden bizonnyal a történelmi Jack Rackham, azaz Calico Jack ihletett. Kár, hogy az érdekes szöveg nincs összhangban az éremzenei oldalával, amely az orgonák zizegő vonala és az eposzi többszólamúság ellenére sem képes meggyőző hangulatot teremteni.
Az epikus címadó dal a lemez ritka darabjai közé tartozik, amelyek megfelelnek a Styx szokásos, magas mércéjének: megvan benne az a megszokott, feszült-pompázatos hangulat, amelyet a pokoli gitárriff, a hatalmas orgonavonal és az agresszív ének diktál, fölöttük pedig végig a dallamos-drámai refrén őrködik. Ezt emelkedő falsettók díszítik, amelyek magasságban szinte egy szinten vannak azokkal, amelyeket az Uriah Heep produkált ugyanebben az időszakban. Sajnos a lemez zárása minden, csak nem az, amit a Styxtól várnánk. A vulkáni tragédia ihlette »Krakatoa« bizarr és idegesítő, paranoiás kísérlet, a »Hallelujah Chorus«, ahol templomi kórus és szakrális orgona uralkodik, viszont biztosan lelkesítené magát a nagytiszteletű Rode bíborost is, hiszen Händel »Messiás«-ának központi hangszerelését tartalmazza. DeYoung katolikus ortodoxiája pillanatokra tényleg túllépte a jó ízlés határát, ami később nem kevés konfliktust szított a zenekaron belül.
A »The Serpent Is Rising« a Styx általában magas mércéjéhez képest művészi visszalépés volt, és néhány fényes pillanata ellenére egyértelműen a legkevésbé ihletett lemez az együttes teljes pályafutásán. Azt talán említeni sem kell, hogy kereskedelmileg is teljesen megbukott. Szerencsére a chicagói srácok gyorsan összeszedték magukat, megtalálták a helyes utat, és már a következő stúdiólemezzel örökre elszakadtak az átlagosság tengerétől.
Felállás
John Curulewski – gitár, ének, 12 húros gitár, Moog szintetizátor
Dennis DeYoung – Hammond-orgona, zongora, ének, Moog szintetizátor, templomi orgona
Chuck Panozzo – basszusgitár, kísérő ének
John Panozzo -dob, kísérő ének, ütőhangszerek
James Young – gitár, ének
VENDÉGZENÉSZ
Bill Traut – szaxofon a „22 Years” dalban
Produkció
Styx és Barry Mraz
Számlista
- Witch Wolf
- The Grove of Eglantine
- Young Man
- As Bad as This
- Winner Take All
- 22 Years
- Jonas Psalter
- The Serpent Is Rising
- Krakatoa
- Hallelujah Chorus
