Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 41:11
Értékelés: 5/5
A „The Royal Scam” a legendás jazz-rock projekt, a Steely Dan történetének hatodik stúdiódrágaköve, amellyel Donald Fagen és Walter Becker karmesteri pálcája alatt az együttes ebben az időszakban valóban epikus méreteket öltött. A „The Royal Scam” lemezen védjegyükké vált lírai cinizmusuk, amely az amerikai turbókapitalista társadalom sötét zugaiból merített ihletet, elérte a csúcspontját. Ez érződik a zenei atmoszférán és a szövegeken éppúgy, mint a hátborzongató, gótikus borítón, amelyen egy jól öltözött hajléktalan látható, akit alvás közben a rémálma kísért: lehangoló felhőkarcolók, különféle fenevadak fejével. A borító, amely megelőzte a korát, éles szatíra az úgynevezett amerikai álomról. Szerintem remekül megtestesíti a többi Steely Dan-lemezhez képest érezhetően sötétebb hangulatot, főleg a következő, jóval melankolikusabb albumhoz, az „Aja” (1977) képest.
Az album kompozíciós és hangszeres téren is egyedülálló, hiszen ez a leggitárközpontúbb munkájuk, amely szinte összeroskad az eklektikus szólók, az intelligens riffek és a többszólamú harmóniák súlya alatt. Beckernek és hosszú ideje munkatársának, Denny Diasnak a segítségére sietett a legendás jazz fusion gitáros, Larry Carlton, valamint olyan nagyra becsült stúdiónevek, mint Elliott Randall, Dean Parks és Hugh McCracken. Az acélos páros tökéletesen ágyazta bele virtuóz közreműködésüket a kifinomult, ugyanakkor energikus jazzaranzsmanokba és a rendkívül komplex ritmusképletekbe. Utóbbiak, amelyek mindig is a jellegzetes Steely Dan-hang védjegyei voltak, a gazdagabb fúvósszekciónak köszönhetően még szaftosabbak lettek. Fagen rendkívül karizmatikus éneke, amely ezúttal is a kihegyezett szarkazmus és a melankolikus érzékiség között feszül, pedig minden eddiginél jobban gazdagodott az alkalmi erotikus női vokálokkal.
A „The Royal Scam” a legjobb Steely Dan-hagyományokhoz híven kivételesen intelligens ritmusképleteivel, fenséges jazzaranzsmanjaival, erőteljes riffjeivel és tökéletes produkciójával tűnik ki. A billentyűkre és fúvósokra épülő kifinomult jazzaranzsmanok még dominánsabbak lettek az r’n’b, a pop és a soul elemeihez képest, amelyek a korai lemezeiken fontosabb szerepet játszottak. Az erős gitáros háttérnek köszönhetően azt is lehetne állítani, hogy a „Countdown to Ecstasy” (1973) mellett ez a legrockosabb albumuk. Helyenként kisebb disco-hatások is becsúsztak, és ezek tovább növelik a lemez hangzásbeli szélességét. A számok ezúttal is rendkívül eklektikusak, összeköti őket a sötét hangulat és a lírai szarkazmus, amely a projekt történetében itt érte el legnagyobb kiteljesedését. Az ilyen maró társadalmi szatírát a kábítószer-kereskedőkről, a bevándorlók gondjairól, a biztonságos szexről és hasonló sötét szociális víziókról a következő években sokat visszavették, egyesek csalódására, mások megkönnyebbülésére.
Az album egyes kompozíciós gyöngyszemei szinte versengenek egymással abban, hogy melyikük bizonyul ragyogóbbnak. A drámai jazzrocker, a „Kid Charlemagne”, amely kislemezként is megjelent, fenséges nyitánya a lemeznek. Sötét és gúnyos szövegével, funkos ritmusképleteivel, nagyszerű jazzharmóniáival, rockos hangszeres futamaival és kinetikus vokáljaival a legjobb Steely Dan-klasszikusok egyike. A szöveg Owsley Stanleyről, a hírhedt amerikai vegyészről szól, aki a 60-as években nagy lendülettel kísérletezett az LSD-vel, egyúttal a pszichedelikus 60-as évek más, kevésbé romantikus arcát is érinti. Ez a remek szám egyebek mellett Larry Carlton arcátlanul jó záró szólójával is kitűnik. Azt is el kell mondani, hogy a „Kid Charlemagne” nagy hatású szám volt korának számos zenészére, köztük a legendás gitáros Steve Lukatherre (Toto), aki egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Carlton szólója minden idők egyik legkedvesebb gitárszólója.
A fenséges „The Caves of Altamira”, amely némi fényt vet az album egyébként sötét atmoszférájára, szintén a Steely Dan-történet legjobb alkotásai közé tartozik. A pompázatos bevezetőt fenséges jazzaranzsmanok követik, amelyeket csábító vokálok és Fagen fenomenális éneke támaszt alá. Nehéz kiemelni egy ilyen kiváló szám fő erényeit. Nos, a rendkívül szaftos szaxofonszólók mellett, amelyek epikus, rétegzett harmóniákat alkotnak, mindenekelőtt a hipnotikus refrén üt nagyot nosztalgikus szövegével. A „Don’t Take Me Alive”, amely egy szakadék szélén álló számkivetettről szól, a következő kompozíciós gyöngyszem, amely elődjétől teljesen eltérő szerkezettel büszkélkedik. A Steely Dannek ismét sikerült tökéletes összhangot teremtenie a jazz és a rock elemei között. A kifinomult jazzharmóniákat és ritmusképleteket erőteljes, szinte hard rockos gitárfutamok fűszerezik. A varázslatos refrénben eközben Fagen irigylésre méltó vokális karizmáján keresztül romantika és nosztalgia keveredik az elnyomó hatóságok iránti dühvel, amelyek ez esetben igazságtalanul üldözik a szabadgondolkodó szökevényt.
A „Sign in Stranger”, amely már-már szokásos lírai témákat, prostituáltakat és gengsztereket érint, lassabb, funkos ritmusképletek és melodramatikus zongorafutamok mentén halad. Fő különlegessége a viszonylag atipikus refrén Fagen szinte dühödt énekével, a fiús zongoraszóló, és még egy kiváló gitárszóló a végén. A „The Fez”, amely egy szokatlan szexuális fantáziát érint, szintén rendkívül érdekes alkotás. Jól hallhatók benne a disco ritmikai hatásai, miközben a fenséges jazzaranzsmanokat ezúttal a produkcióban erősen előtérbe tolták. Ez a gyakorlat egyébként a következő remekművükön éri el virágkorát. A központi dallam rendkívül hipnotikus. A refrén szintén igen gyorsan borzongást vált ki, úgyhogy elég nagy meglepetés, hogy ez a kiváló szám nem lett sláger. A következő kompozíciós csemege, amely szintén szexuális fantáziákat érint, a „Green Earrings”. Remek példája a jazz fusion és az r’n’b színes keresztezésének. A játékos ritmusképleteket rétegzett jazzharmóniák, valamint kihegyezett gitárriffek és -szólók támasztják alá.
A kiváló „Haitian Divorce”, egy megbukott románc színes boncolgatása, talán a legkörmönfontabban hipnotikus daluk egyáltalán. Fő sajátossága, hogy reggae ritmusokkal is kísérleteznek benne, közben pedig vásott wah-wah gitárfutamok kalandoznak. A ugrándozó ritmusképleteket csábító énekharmóniák fűszerezik, amelyek a hallgatót pillanatok alatt egy magányos karibi szigetre repítik, és a lírai hős magányos szívébe is, akinek a románca véget ért. Fagen hangja a refrénben csordultig van szarkazmussal. A szolid „Everything You Did”, amely a féltékenység egyes vonásain élcelődik, ismét teljesen sajátos kompozíciós természetű a többi darabhoz képest. Ezúttal a produkcióban a szaftos gitárfutamok és a hammondorgona meleg hangja kerül előtérbe, a jazzaranzsmanok pedig inkább háttérbe szorulnak.
A diadalmas zárásról a rendkívül komplex címadó eposz, a „The Royal Scam” gondoskodik, amely gazdag szerkezetébe jó néhány egzotikus hangzáselemet von be. Ez a kiváló, zeneileg és társadalmilag is provokatív alkotás hatalmas gitárriffel, szellemes zongorafutamokkal és nem mindennapi dobátvezetésekkel büszkélkedik. Mindezt időnként pajkos fúvósfutamok szabdalják. A társadalmi provokáció csúcsa a szövegben rejlik, amely a puerto ricói bevándorlók diszkriminált helyzetét írja le az amerikai társadalomban. Pontosabban: hogyan vándoroltak tömegesen az USA-ba a 2. világháború után szigetük kiterjedt iparosítása miatt, ahol megvetésre leltek, és harmadrangú státuszt kaptak. Álmaik az „ígéret földjéről” végül rémálomnak bizonyultak, mert a toronyházak terjeszkedése miatt, ironikus módon, még a lepusztult nyomornegyedekből is elkezdték őket kiszorítani. Fagen, a refrénben fenséges női vokálokkal megtámogatva, mindezt olyan átélten és szarkasztikusan „meséli el”, hogy az már-már borzongást kelt.
A „The Royal Scam” albummal a legendás Steely Dan-páros egyik legfenségesebb alkotását hozta létre, amely ma is büszkén áll a kompozíciós és produceri tökéletesség obeliszkjeként. Fagen és Becker pályájának jó néhány csúcsát érte el rajta. A „The Royal Scam” szerintem a Steely Dan-történet legjobb szövegeivel büszkélkedik. Egyúttal a legkiegyensúlyozottabb albumuknak is nevezhetném, amelyen sikerült megtalálniuk azt a szinte tökéletes egyensúlyt a jazz és a rock között; az aranymérleget, amelyen mindkét műfaj zenei elemei különleges kifinomultsággal helyezkednek el. A következő remekművükön, a mega sikeres „Aja” albumon a jazzaranzsmanok már dominánsabb szerepet kapnak, a lírai szarkazmust viszont jócskán visszafogják, és romantikusabb vizekre evezenek. Egy szempontból kár, hiszen a „The Royal Scam” egyedi, sötét hangulatával kiváló bizonyíték arra, hogy a legendás projekt akkor volt a leggyőzőbb, amikor könyörtelenül leleplezte az amerikai álom igazi arcát. A megsemmisíthetetlen páros képtelen volt rossz albumot csinálni, a „The Royal Scam” pedig mindazt megtestesíti, amit az kívánhat magának, aki minél szemléletesebb bepillantást szeretne nyerni a csodálatos Steely Dan-királyságba.
Felállás
Donald Fagen – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Walter Becker – basszusgitár, gitár, ének
Chuck Rainey – basszusgitár
Timothy B. Schmit – basszusgitár, ének, vokál
Paul Griffin – billentyűs hangszerek, ének
Don Grolnick – billentyűs hangszerek
Denny Dias – gitár
Larry Carlton – gitár
Hugh McCracken – gitár
Dean Parks – gitár
Elliott Randall – gitár
Bob Findley – kürt
Chuck Findley – kürt
Dick Hyde – kürt
Slyde Hyde – kürt
Jim Horn – szaxofon
Richard Hyde – harsona
Plas Johnson – szaxofon
John Klemmer – szaxofon
Rick Marotta – dob
Bernard „Pretty” Purdie – dob
Gary Coleman – ütőhangszerek
Victor Feldman – ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Venetta Fields – ének, vokál
Clydie King – ének, vokál
Sherlie Matthews – ének, vokál
Michael McDonald – ének, vokál
Produkció
Gary Katz
Számlista
1. Kid Charlemagne
2. The Caves Of Altamira
3. Don’t Take Me Alive
4. Sign In Stranger
5. The Fez
6. Green Earrings
7. Haitian Divorce
8. Everything You Did
9. The Royal Scam
