Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 34:52
Értékelés: 3/5
A legendás gitármester, Steve Hackett a 80-as években rendkívül vegyes stúdióeredményekkel küszködött, gyakran vergődve a szimfonikus prog rock örökség, a klasszicizáló-akusztikus kirándulások és az AOR-kalandok között. A „Highly Strung” Hackett további eltávolodását jelzi a prog rock örökségtől és a kelta ezoterikától, amely szóló pályájának korai éveit jellemezte.
A meglehetősen halovány „Cured” (1981) után, amely ezt az új, a progresszív rock rajongói számára igencsak kellemetlen irányt kijelölte, Hackett mester kissé észhez tért, és gondoskodott néhány érezhető hangzásbeli javításról. Először is megtalálta az igazi dobost a kiváló Ian Mosley személyében (később Marillion), ami remek húzásnak bizonyult. Mosley, aki korábban a Darryl Way’s Wolf tagjaként tette le a névjegyét, olyan dobdinamikát és lendületet hozott, amelyre Steve szerzeményeinek égető szükségük volt. Ez érezhetően teltebb és rockosabb hangzáshoz vezetett, a „Highly Strung” így jócskán eltávolodott a meglehetősen vérszegény „Cured”-től. Az album gyenge oldala viszont az archaikus, műanyag-szintetikus produkció (főleg a billentyűk hangzása), amely elveszi a kompozíciók életét és áramlását, valamint a több mint szembetűnő igyekezet, hogy megfeleljen az akkori rádiók ízlésének.
Stílusát tekintve az album afféle kompromisszum a melodikus rock, azaz az AOR között, amely már a „Cured”-en is meghatározó volt, és a hagyományos szimfonikus hangszerelések között, az elektromos és az akusztikus gitár kiterjedt váltogatásával. A dalok többsége a pompázatos AOR és a szimfonikus rock hibridje, amelyet Steve „gasztronómiai” szólói, többszólamú harmóniái és intelligens riffjei jellemeznek, finom szintetizátoros textúrák és lüktető ritmusszekció hátterén.
Steve mindig is korrekt énekes volt, semmiképp sem kiemelkedő, de a hozzá hasonló gitárvirtuózok többségéhez képest, akik énekesként általában elég vegyes érzéseket keltenek, ebben a tekintetben a lista felső felébe tartozik. Hangja, amely a szólókarrier kezdete óta érezhetően fejlődött, számottevő érzelmi melegséggel és drámaisággal bír. Ez remekül érvényesül a különféle szimfonikus-ezoterikus, kelta hangulatú pillanatokban, amelyekből sajnos rendkívül kevés van ezen a lemezen. Másrészt AOR-énekesként sosem volt a legmeggyőzőbb, és időnként, többnyire amikor magasabb fekvésbe merészkedik, igencsak hamisan szólhat, ha nem egyenesen önparódiaként. Az a heves ragaszkodása, hogy mindenáron pop-rock slágert csináljon, néhány furcsa virágot hozott a lemezen, amelyek nem válnak a dicsőségére.
Egyébként a „Highly Strung” összességében rendkívül vegyes minőségű gyümölcsöket termő album, amelyeket két kategóriába lehetne sorolni. Egyes, főleg AOR-irányultságú szerzemények átlag alattiak, és nem sokkal jobbak, mint a „Cured” legtöbb darabja. Hozzá kell tenni, hogy még a két instrumentális szám (amelyek mindig is Steve legerősebb oldalát jelentették) sem hoz kiemelkedőt. A prog rockos kísérletezés ritka pillanatai ugyan csodálatra méltók, elsősorban a sokrétű gitárkunsztoknak köszönhetően, de messze állnak néhány korábbi klasszikusától.
Az album első három száma meglehetősen ígéretes és viszonylag erős, aztán minden többé-kevésbé lassan lejtmenetbe kezd, a záró szakaszban némi javulással. A korrekt „Camino Royale” drámai nyitányával egy ideig még úgy is szól, mint a korai művei és a kultikus prog rock együttes, az UK egy-egy szerzeményének hibridje. Ezt az ígéretes kezdést hamarosan kissé elrontja Steve vokóderes éneklése (olyan eszköz, amelyet mindig is nagyon szívesen használt), de a központi szimfonikus hangszerelés ettől függetlenül elég jól sikerült. Az energikus hard rockos gitárpasszázsok és a kinetikus dobátvezetések is említésre méltók. Az AOR-kísérletek közül a „Cell 151” éri el a legjobb eredményt, amely hazai, brit pályán még kisebb sláger is lett, így legalább nagyjából kielégítette Steve slágeréhségét. Szépen sikerül benne egyesíteni a központi melodikus rock motívumot és az érdekes záró instrumentális betétet.
Az „Always Somewhere Else” bevezetőjében finom gitármotívum és éteri zongorakíséret hallható, amely kissé Steve korai éveit idézi. A kiváló gitárszólónak és Mosley kinetikus dobátvezetéseinek köszönhetően a folytatásban hatalmas harmóniák épülnek fel, ami az album csúcspontjai közé emeli a dalt. A „Highly Strung” színvonala hirtelen leesik az átlag alatti AOR-kísérletekkel, mint a „Walking Through Walls”, valamint a vérszegény ballada, a „Weightless”, Steve abszurd énekteljesítményével és meglehetősen erőtlen ritmikai kíséretével. Itt még az egyébként mindig érdekes gitárdíszítései sem segítenek, amelyek ebben a két esetben elég ismétlődően szólnak.
A „Give It Away” jó adottságokkal rendelkezik egy AOR-slágerhez, hiszen minden szükséges hangszeres összetevőt tartalmaz, élén egy himnikus refrénnel, de sajnos megint Steve rontja el a túlzottan hamis és „édes” énekével. Egy Max Bacon (ex-Nightwing, GTR) itt csodákat művelne, amit Steve később a rövid életű AOR-projektjével, a GTR-rel valószínűleg maga is felismert. Ezt követi a remek instrumentális szám, a „Group Therapy”, amely az album legkísérletezőbb és egyben legérdekesebb darabja. A billentyűs elektronikus díszítéseknek, valamint a rengeteg tébolyult riffnek és szólónak köszönhetően főleg azok lesznek tőle elragadtatva, akik Steve-et elsősorban prog rock zenészként tisztelik.
Az „India Rubber Man”, amelyben nincs gitár, viszonylag szép ballada. Ha leszámítjuk a meglehetősen ostoba szöveget, kissé emlékeztet néhány korai balladájára. Steve a finom zongoradallamot szájharmonikával és enyhén hamis énekteljesítménnyel egészíti ki, ami ebben az esetben nem zavaró. Sőt, néhány olyan magas hangot is sikerül elérnie, amelyről a múltban valószínűleg ő maga sem hitte, hogy valaha eléri. A záró instrumentális szám, a „Hackett to Pieces” (nem szabad összetéveszteni a későbbi „Hackett to Bits” című szerzeményével az egyetlen GTR-albumról), amelyben a „Camino Royale” központi motívuma tér vissza, nem különösebben jelentős, de ha más nem, drámai módon zárja le a lemezt.
A „Highly Strung” korának tipikus terméke, amikor Hackett mester szélesebb közönség figyelmét kereste, és lelkesen kísérletezett a melodikus rockkal. Mint ilyen, nem ébreszt drámai érzéseket, de sikeresen kielégíti hű követőit és a zenei gyűjtőket. A kétségbeejtő „Cured”-hez képest mindenképp alapos előrelépést jelent. Steve-nek sikerült valamiféle elfogadható egyensúlyt találnia az AOR és a szimfonikus rock között. Nincs rajta semmi, ami összemérhető lenne az első négy albumával, de bőven elég a szilárd státuszhoz életművén belül. Az album talán egy kevésbé igényes AOR- és arénarock-rajongónak is érdekes lehet, akiknek elsősorban szánták, bár nem érte el a kívánt kereskedelmi eredményeket.
Felállás
Steve Hackett – gitár, ének, szájharmonika
John Acock – billentyűk, producer, hangmérnök
Nick Magnus – billentyűk
Ian Mosley – dobok
Chris Lawrence – nagybőgő
Nigel Warren-Green – cselló
Produkció
John Acock és Steve Hackett
Számlista
1. Camino Royale
2. Cell 151
3. Always Somewhere Else
4. Walking Through Walls
5. Give It Away
6. Weightless
7. Group Therapy
8. India Rubber Man
9. Hackett to Pieces
