Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Sunstorm
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2018
Játékidő: 45:33
Értékelés: 4/5
A „The Road To Hell” a Sunstorm összesen ötödik stúdióalbuma. Pontosabban: a projekté, mert valójában arról van szó. Az azonos című bemutatkozó 2006-ban jelent meg, és a projekt kizárólag a nagy lelkesedésnek és kitartásnak köszönheti, hogy életben maradt. Ennek megtestesítője a nápolyi Frontiers Records főnöke, Serafino Perugino, aki ebben a felállásban, a híres Joe Lynn Turnerrel az éneknél, hatalmas potenciált látott. Turner hírneve ismert: énekelt a Rainbow-ban, a Deep Purple-ben, az Y.J. Malmsteen’s Rising Force-ban, mögötte pedig komoly rutin és egy több mint irigylésre méltó szólókarrier áll, rengeteg kiadott albummal. Emlékezetes többek között a Glenn Hughes-zal közös (bár rövid életű) projektje, a Hughes Turner Project is. A Sunstorm első három lemezét főként német zenészek (elsősorban a Pink Cream 69 soraiból) és a elnémetesedett amerikai Dennis Ward (Unisonic, Pink Cream 69) tartotta életben, a negyedik, „Edge of Tomorroe” című albumnál azonban az egész kép megváltozott. Hogy Perugino életben tartsa a projektet, teljes egészében olasz alapokra kellett építenie: kiváló multiinstrumentalistákat, virtuózokat és zeneszerzőket mozgósított, hogy az egész történet közepén megmaradjon az, ami a legérdekesebb benne, vagyis természetesen Turner énekkarakterisztikája. Így jelent meg két éve az „Edge of Tomorrow”, a Sunstorm új fejezetének nyitánya.
Ez egyben az előző háromnál jóval óvatosabb lemez is, amelyből hiányzik a bátorság, a kifejezőerő és a szerzői ötletesség. Nagyon kiszámítható, így a mai napig a Sunstorm legkevésbé izgalmas kiadványa. Az utódja viszont, amelyen Turnert ugyanaz a társaság kíséri, mint az elődön, határozottan javít ezen a benyomáson: a zeneszerzői gárda a west coast AOR örökségére támaszkodás helyett klasszikusabb hard rock vizekre evezett, ahol Turner egyébként is otthon van.
Szóval: a „The Road to Hell” kivételesen muzikális, azonnal a bőr alá kúszó lemez, amely produkciójában, hangszerelésében és szerzeményeiben is inkább a Rainbow „Turner és Bonnet”-korszakával, közvetve pedig a Deep Purple-lel kacérkodik, mint a „west coast” AOR elveit meghatározó megoldásokkal. Persze a magasztosan dallamos pompa kötődése még így is bőven jelen van az albumon, az AOR-rokonságot tehát semmiképp sem szabad lekicsinyelni. Egyébként is élőbbnek, szervesebbnek hat a lemez: a mély hangok melegsége és az orgonák kontrasztos „kerepelése” elmélyíti a klasszikus hard rock iskola képviselőivel való rokonság érzetét. Egyetlen szám van az albumon, amely azonnal a Journey-t idézi: a záró Still Fighting.
Szerencsére a lemez semmiképp sem hat túl hosszúnak, és a számok sem túl sokan vannak rajta. A tizenegy tétel mondanivalóban és karakterben egyaránt kiegyensúlyozott minőséget hoz. A közreműködő zenészek rendkívül ravaszok és gyakorlottak, valójában rutinos, nagy tapasztalatú stúdiózenészek, akik villámgyorsan alkalmazkodnak a stúdióban, és közben nagy hatást érnek el. Alessandro Del Vecchio nélkül persze nem mozdult volna semmi: a billentyűk, a vokálok és az hangszerelés minden fontos finomsága mellett a producerként is ő felel a végeredményért. A másik meghatározó név Simone Mularoni gitáros, a progresszív metalos DGM tagja, aki az egész lemezen a gitárvirtuozitás tökéletességével brillírozik. A kompozíciók számos érdekes modulációból épülnek fel a szakaszokon belül (főleg a mid-eight részekben), ahol a hangulatok fordulatot vesznek. Turner bársonyos, enyhén reszelős hangját végig ügyesen harmonizálják további vokális szólamokkal, ami elmélyíti a drámai színházi hatást és a dalok bombasztikus ívét.
A kissé sántító elődhöz képest, amely elsősorban óvatosan működött, és az újjáalakult csapat megerősítését kereste, a „The Road to Hell” érezhetően magabiztosabb és önbizalommal teli folytatás. Abszolút művészi és tartalmi fejlődés, amely közelebb viszi a projektet Turner szólóalbumaihoz és a Rainbow arculatához. A Sunstorm új korszakának alkotói ezt az elmozdulást nagyszerűen megoldották, a projekt pedig végig megőrizte hitelességét. Reméljük, hogy a jövőben is minél tovább megmarad ez a nagyon kreatív pillanat, és átviszik a következő kiadványokra is. Nem találja fel a spanyolviaszt, de rendkívül hatásosan és meggyőzően tálalja a régi hard rock iskola esszenciáját, ügyesen megspékelve a régi AOR-érzés bombasztikájával.
Felállás
Joe Lynn Turner – ének
Simone Mularoni – gitár
Alessandro Del Vecchio – billentyűk
Nik Mazzucconi – basszusgitár
Edo Sala – dobok
Produkció
Alessandro Del Vecchio
Számlista
1. Only the Good Will Survive
2. The Road to Hell
3. On the Edge
4. Blind the SKy
5. My Eyes On You
6. Future to Come
7. Everywhere
8. Resurrection
9. Calling
10. State of the Heart
11. Still Fighting
