Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: No Hot Ashes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2018
Játékidő: 40:11
Értékelés: 4/5
Íme, újabb bemutatkozó album egy olyan zenekartól, amely a nyolcvanas években működött, és a víziójával tulajdonképpen az akkori trendeket, a west coast AOR irányzatát követte, amely Nagy-Britannia földjén és a régi európai kontinensen is nagy lendülettel kibontakozott. Az elveszett és újra megtalált észak-ír rockerekről, a belfasti NO Hot Ashesről van szó.
Sokáig tartott, mire a nyolcvanas évek közepén alakult zenekar kiadta az első lemezét. A történet így szól: 1988-ban szerződést kötöttek a GWR Recordsszal, és 1988-ban az eredeti felállást ezek a nevek jelentették: Dave Irvine (gitár), Paul Boyd (basszusgitár), Tommy Quinn (ének), Tommy Dickson (billentyűk) és Steve Strange (dob). Amikor a No Hot Ashes Londonba költözött, és olyan zenekarok előtt kezdett fellépni, mint a Mama’s Boys és a Magnum, úgy tűnt, jön a feltörekvés, aztán mégis éppen akkor kezdett minden megakadni, amikor a zenekar ki akarta adni a stúdiós debütálását. A tagok sorra elvesztették a kedvüket, és 1990 végén bejelentették, hogy a No Hot Ashes megszűnt.
A banda 2013-ban újjáalakult, hogy egyetlen meghirdetett fellépésével megünnepelje a helyi belfasti klub, a Rosetta Bar működését. De minden másképp alakult, és a zenekar ezzel a koncerttel, illetve a körülötte felkavarodott »porral« annyi figyelmet kapott, hogy észrevette őket az olasz Frontiers Records. 34 év várakozás után tehát megszületett a zenekar azonos című stúdiós bemutatkozó albuma, a „No Hot Ashes”.
A 40 perc zene tehát a régmúlt idők felfrissített lenyomata, amikor az AOR virágzott, és az óceán túloldalán olyan zenekarok söpörték be a dollármilliókat, mint a Journey, a Survivor és a Night Ranger. A műfaj brit szigeteken kialakult változata is virágzott. Stílusában oda hamar átlépett a Def Leppard, és ott voltak a rendkívül vonzó FM-ek is. Kanadában a Honeymoon Suite, a Bulevard, akkoriban a Triumph (konkrétan átalakulva) és az Aldo Nova gondoskodott a műfaj fellendüléséről,…
Valójában a „No Hot Ashes” album anyaga a nyolcvanas évek rock’n’roll-optimizmusának tükörképe. Tele van kidolgozott pontokkal. Kerek, végiggondolt szerzemények, atmoszferikus csúcspontokkal a vonzó refrénekben, amelyek dallamos fertőzőképességükkel azonnal magukra vonják a figyelmet. A hangzás építőelemeinek rendkívüli interaktív játéka, a billentyűk és a gitár párbeszéde erőteljes és dinamikus, hozzájön a vokális harmóniák rétegezése a Queen és az Uriah Heep mintájára. A gitárok a felfrissített produkcióban kissé előrébb vannak tolva, a hangzásvilág pedig a nyolcvanas évek szintetizátorszőnyegein lebeg. Szóval egy kis mindenből. Magabiztos, tisztán magas, dallamosan fertőző ének a figyelem középpontjában, rengeteg pompával és bombasztikussal. A három évtized alatt érlelődött, felfrissített dalok tehát végre a megfelelő helyre kerültek. Karakteres, erős album, amely hosszú idő alatt született meg, és minőség tekintetében nehéz bármit hozzátenni vagy elvenni belőle. Nagyon ajánlott olvasmány tehát minden retro AOR-nosztalgikusnak!
Felállás
Dave Irvine – gitár
Nial Diver – gitár
Paul Boyd – basszusgitár
Steve Strange – dob
Tommy Dickson – billentyűk
Eamon Nancarrow – ének
Produkció
No Hot Ashes
Számlista
1. Come Alive
2. Good To Look Back
3. Satisfied
4. Boulders
5. I’m Back
6. Glow
7. Over Again
8. Jonny Redhead
9. Souls
10. Running Red Lights
