Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Rasmus, The
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2012
Játékidő: 41:25
Értékelés: 3/5
A The Rasmust nem kell különösebben bemutatni. A négyfős formáció a finnországi Helsinkiből származik, és karrierje ötödik albumával, a »Dead Letters« (2003) című lemezzel tört be az MTV-s kereskedelmi sikerek és a busás haszon csúcsára, főként azután, hogy a Föld lakosságának többsége tömegesen rácsípett az album In The Shadows című kislemezére. Míg a zenekarnak a »Hide From The Sun« (2005) című folytatással még sikerült megtartania a kereskedelmi sikert, a »Black Roses« (2008) már jelezte, hogy a lemezeladások lefelé ívelnek. A »Black Roses« némi kifejezésbeli tompaságát részben annak köszönheti, hogy a zenekar Desmond Child-dal dolgozott együtt. Ő a finneket hangzásilag „kimosta”, és elvett tőlük egy fontos elemet, amitől felismerhetőek voltak: az „európaiságot”. A The Rasmus tehát a »Black Roses«-zal sikertelenül próbálta utolérni az újkori amerikai tinédzser átlagosan trendi felfogását.
Az új albumhoz ezért elengedhetetlen volt a változás. Az alkotás lécét máshová kellett tenniük, új kihívást kellett maguk elé állítaniuk. Így fordultak ahhoz az emberhez, akiben bármikor megbízhatnak. Ő Martin Hansen producer, az a férfi, aki az »Into« (2001), a The Rasmus eddigi legsikeresebb albuma, a »Dead Letters«, valamint annak folytatása, a »Hide From the Sun« hangzásvilágára felügyelt. Hansen nemcsak hogy biztosan nem árulja olyan drágán a szolgáltatásait, mint a hírhedt Desmond Child, hanem az is döntő volt az új producer kiválasztásánál, hogy Martin Hansen úgy ismeri a The Rasmus négy tagjának személyiségét, mint a tenyerét! Ezért a karrierjüknek ezen a pontján, amelyet „identitásválságnak” is nevezhetünk, a The Rasmus nem találhatott volna jobb stúdiós segítséget Martin Hansennél.
A »The Rasmus« című lemezen a kvartettnek ismét sikerült helyreállítania a saját „tipikusságát”, ehhez az állandó kifejezésmódhoz pedig sikeresen hozzáillesztett olyan hangzásbeli újdonságokat, amelyek egy kisebb identitásválságból való kiútkereséshez elengedhetetlenek voltak. A gitárközpontú formához egyenrangú adagban szintetizátoros hangszereléseket adtak, és olyan zenei arculatot kaptak az új albumra, amely a rádióban forogva még inváziósabban, vagy inkább fertőzőbben hat. Az első hallgatásra tehát azonnal ragadós. A triviálisan megoldódó dallamformák szinte versenyeznek egymással, melyik hagy édesebb nyomot a hallgatóban. A »The Rasmus« ebből a szempontból minden bizonnyal a zenekar eddigi pályafutásának legközvetlenebbül a „mainstream” felé forduló terméke. A The Rasmus hagyományos hangzásának merész keresztezése a szintetizátorokkal ellenére a zenekar nem újít semmi újat az alkotói önállóság értelmében. Inkább azt mondhatjuk, hogy bevált módon kölcsönöz más előadók munkáiból, és ezeket a trükköket beépíti a saját bevált karakterébe. Így a The Rasmus sikeresen új hangzásbeli minőséggel bővítette a hatókörét, amellyel biztonságosan köt ki a zenei univerzum újonnan felfedezett területén, és ez minden hiteles kiindulópontot megad a további művészi érlelődéshez. Persze ebben a tekintetben a lehető legtöbb hangzásbeli kísérletezés lenne kívánatos, de a hangmanipuláció zsenialitását, azt az önálló tartást, amelyet mondjuk a (szintén kereskedelmileg sikeres) Radiohead képvisel, a The Rasmustól nem várhatjuk el. A »The Rasmus« az új hangzásvilág ellenére is elsősorban még mindig óvatos termék, amely mindenekelőtt a tömegek tetszését akarja elnyerni. Olyan szövegekkel, amelyekre ismét főként a tizennégy évesek lelkesednek majd. Mást nem is lehet várni, sőt (már) követelni sem, egy olyan zenekartól, amely elsősorban a kereskedelmi sikerre figyel.
Mindenesetre az album ismét tele van Lauri Ylönen jellegzetes, „neotén-fiús” énekhangjával, és elvileg nem is nehéz hangszerelési párhuzamokat találni a zenekar korábbi műveivel. Minden dal úgy van felépítve, hogy végig a dallamosan fertőző főmotívumok keresése alá rendelődik. Az általános érzet: őszi. A The Rasmus melankolikus, a kissé komor karakter pedig az édes kifejezés triviális megoldhatóságához enyhe hangulati keserűséget ad, a szövegeket viszont ne kutassátok, mert nem rejtenek kevés patetikus sírdogálást. A hangzás lágyításában az End Of The Story és a You Don’t See Me című dalokat nevezhetjük ki a pop-kozmetikához leginkább közelítő pontoknak. Nagyjából olyasmi ez, amit a zenekar már az »Into« albumon kipróbált. Az álmodozó Sky és/vagy Somewhere a »Hide From The Sun« album Sail Away című dala felé fordul. A Friends Don’t Like That dalba bevont szimfonikus elemek azokat a trükköket őrzik, amelyeket a srácok már a »Black Roses«-on kipróbáltak.
A The Rasmus új albuma kétségtelenül meglepő hangzásában és hangszerelési karakterében. A zenekarnak szüksége volt a változásra. Hogy valami ilyesmi készülődik a láthatáron, azt már Lauri Ylönen önálló stúdiókiadványa, a »New World« (2011) is jelezte. Az album csupa kontraszt, ha a zenekar korábbi műveihez mérjük. Tele van az elektronikus hanghurkokkal való foglalatoskodással. A »The Rasmus« lemezen a gitáros rockhangzás persze világosan előtérben van, csak épp ezúttal egyenrangú társaságot nyújtanak neki a szintetizátoros hangszerelések és a programozott hanghurkok. Tekintve, hogy Ylönen a The Rasmus zenéjének fő szerzője, teljesen logikus, hogy a »New World« album létrehozott anyagának egy része átszivárgott a »The Rasmus« lemezre is (It’s Your Night, I’m A Mess). Az I’m A Mess, amely a versszakban szinte a Depeche Mode kozmetikáját idézi (1990-től felfelé), már meg is jelent a »The Rasmus« album első bemutatkozó kislemezeként.
A »The Rasmus« nem jelent alkotói csúcsteljesítményt. Óvatosan egyesíti a zenekar hagyományos hangzását egy új hangzásbeli dimenzióval. A rádióra szabott album ellenére slágerpotenciált alig találni. Ehhez a lemez legmérgezőbb dala, a Save Me Once Again áll közelebb, jobban, mint a már megjelent I’m A Mess kislemezsláger. A »The Rasmus« az óvatos tapogatózás albuma. Minőségi lemez, amely a rajongók gyűjteményében kétségkívül már megvan. Nem éppen az a drágakő, amely a legintenzívebben ragyogna a zenekar eddigi kiadványai sorában, de fényévekre van attól a meddő felvetéstől, hogy a zenekarnak „alkotói mellényúlást” hozna.
Felállás
Lauri Ylönen – ének
Pauli Rantasalmi – gitár
Eero Heinonen – basszusgitár
Aki Hakala – dob
Produkció
Martin Hansen
Dallista
1. Stranger
2. I’m A Mess
3. It’s Your Night
4. Save Me Once Again
5. Someone’s Gonna Light You Up
6. End Of The Story
7. You Don’t See Me
8. Somewhere
9. Friends Don’t Do Like That
10. Sky
