Előadó: Anarchy-X
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2003
Értékelés: 3/5
Még egy érdekes olasz banda, ezúttal a nagy art metal úttörők, a Queensryche dalait játsszák. Ehhez bátorság kell, a technikai tudásról nem is érdemes szót vesztegetni, a pénzről pedig még kevésbé, amit be kell fektetned, hogy a hangszereid a stúdióban vagy a színpadon valahogy „queensrychosan” szóljanak és húzzanak. Mindez magától értetődő. A gond persze az énekhang egy ilyen „tribute to” zenekarnál. Max Bastasi külsőre ugyan egyáltalán nem hasonlít Geoff Tate-re, de hatalmas szerencséje, hogy a hangja azokban a regiszterekben, amelyek Tate-et ilyen különleges és egyedi énekessé teszik, tényleg eltalálja Tate igazi színét és intonációját. Az Anarchy-X létezésének és működésének értelme ezzel tulajdonképpen igazolt.
A hangszín az egyik dolog, a kifejezőerő és a robbanékonyság viszont a másik. Expresszivitásban az énekes nem képes elérni Geoff Tate-et. A magasabb, egészen a legmagasabb regiszterekben vékony, porózus lesz a hangja, és a középső fekvésből a legmagasabb sorokba való erőátvitel a gyengébb pontja. Mint említettem, az menti meg, hogy a hangszíne nagyon hasonlít az eredetiére. Dallamosan az artikulációval méltón közelíti az eredetit, de nem titkolhat el jó néhány gondot, amely az angol nyelvű éneklésnél jelentkezik. Ez egyébként az olasz zenekarok klasszikus hibája. Szívesen lenyel egy-egy magánhangzót, olykor zavaró a rossz hangsúlyozás, ezzel együtt pedig a dallam is eltávolodik az eredetitől, Geoff Tate-től (és ezzel a Queensryche-tól). Hihetetlen, hogyan sikerül az énekesnek a rendkívül nehéz Queen Of The Ryche-ban szerencsésen átvergődnie a látszólag megközelíthetetlen Geoff Tate nehézségi fokozatain. Természetesen a felsorolt kritikai észrevételek mellett, de a jó és a rossz végső összegében ezek semmiképp sem végzetesek az Anarchy–X összképére nézve.
A zenekar hangszeres része büszkén tanulmányozta át a Queensryche-repertoárt. Az Anarchy-X kezében különösen jól áll a Damaged, a kiválasztott repertoár játszani legkönnyebb száma. Főleg a nyitó Walk In The Shadows-ban égetnek (persze a produkció messze van az eredetitől), a Suite Sister Mary-vel pedig bátorságukat is megmutatják. A női ének beépítése itt elkerülhetetlen, és Max meg Valeria párbeszéde teljesen megfelel az elvárásoknak. Persze ez a dal nem tudja megidézni az eredeti borzongató hangulatát, hiányzik a billentyűk gazdagabb háttéraláfestése, és ugyanebben a háttérben a kórusének nagyobb kontrasztja. A Silent Lucidityben is egy kicsit darabosak a srácok, és a gitárok meg a háttér között megint nincs meg az igazi egyensúly. A gitárok előre tolakodnak.
Minden a pénzen múlik. Ezek már nem a nyolcvanas évek, de nem is a kilencvenes évek eleje. Az idők változnak, a mainstream rockban a pénz máshová megy. Ha a Queensryche-nak megvolt a pénze a fenséges életműve megalkotásához, az Anarchy-X-nek a teljes másoláshoz egyszerűen nincs. De a Queensryche nélkül az Anarchy X sem létezne. És még valami: a másolat nem lehet jobb az eredetinél. És nem is az. De nagyon jó. Persze „low budgettel” az ember nem jut messzire, de az Anarchy-X esetében tudjátok meg, hogy egy rendkívül szerencsés csapattal van dolgunk, amely teljesen hozzáértően képes megközelíteni és életre kelteni az eredetit. Hangszeresen nagyon erősek. Az énekhang most persze az elemzés középpontjában állt, de ez így megy minden „tribute to” zenekarnál. Sikeres próbálkozás az Anarchy-X-től.
Felállás
Max Bastasi – ének
Fabio Lentola – gitár, vokál
Marco Vaona – gitár, vokál
Massimiliano „Alien” Barbieri – basszusgitár
Luca Roggi – dob
Valeria Colombo – ének a 4. számban
Számlista
1. Walk In The Shadows
2. Damaged
3. Revolution Calling
4. Suite Sister Mary
5. Silent Lucidity
6. Queen Of The Reich
7. Someone Else?
