Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 65:58
Értékelés: 4/5
Nemrég támadt az az ötlete David Coverdale-nek, hogy egy albummal tisztelegjen a Deep Purple előtt. Az ötlet nem rossz. A zenekar tulajdonképpen meghosszabbítja a saját szerzeményekben tartott alkotói szünetét, és belevág a rockklasszikusok szórakoztató feldolgozásába. Az sem elhanyagolható, hogy Coverdale ezzel az albummal egyben saját magának is emléket állít, hiszen a Deep Purple felállásának tagja volt. A feldolgozások pedig mind a három albumról válogatnak, amelyen Coverdale a Deep Purple-ben énekelt. Se többről, se kevesebbről nincs szó.
A verebek már csiripelik, hogy Coverdale évek óta nem éri el a hajdani énekmágiát. Ezt tudomásul kell venni. A hangja sajnos kopott és elhasznált. A derék úr azonban cseppet sem aggódik emiatt. Ravasz róka, és a stúdióban az efféle zavaró tényezőket is ügyesen álcázza. Az albumot a Whitesnake a „Forevermore” (2011) óta kissé megváltozott felállásban vette fel. Doug Aldrich gitárost Joel Hoekstra váltotta, aki a west coast/AOR-veterán Night Rangerből érkezett a csapatba.
Az anyag csak úgy feszül az izmoktól. Ez a „megmetálosított” Deep Purple albuma, Coverdale zenei filozófiájának megfelelően, amelyet nagyjából a „Good To Be Bad” óta követ. Coverdale hangját többször megfelelően „elsüllyesztették” a harmonizált kísérővokálok biztonságos védelmébe, máskor pedig az egyes énekvonalakat egyszerűen gitárokkal játszatták el. A Glenn Hughes által az eredetiken énekelt vonalakat ezen az albumon rendkívül ügyes pótlás váltotta fel, és nagyon valószínű, hogy ezeket is ilyen mesterien Michael Devin basszusgitáros vette át, aki sosem titkolta nagy énekesi tehetségét. A gitárszólókat szándékosan másként játsszák el, mint Blackmore eredetijeit. Ez több okból is jó. Alapvető, hogy Beach és Hoekstra „önmagát szólózza”, vagyis a szólókban a saját pecsétjét nyomja rá a dalokra. Másfelől a Whitesnake-nek senki a galaxisban nem vetheti a szemére a „suta másolást” Blackmore eredetijeinek követésekor, mert ilyesmi nincs az albumon. A Whitesnake itt „az ügyes leegyszerűsítés kerülőútját” választotta. Coverdale valószínűleg már az elején tudta, hogy a tempóváltásoknál könnyen kitörhet a foga az embernek. Először is nincs a bolygón olyan hős, aki hangzásban megközelíthetné Blackmore Stratocasterének legendás jajongását, és még kevésbé olyan varázsérintésű fickó, aki akár egy araszt is közelebb kerülhetne a „fekete ember” egyedi szólóértelmezéseihez. Ezt a Whitesnake mesterien elkerülte az albumon, és ezen a téren semmi sem róható fel nekik. Hoekstra és Beach fantasztikus gitárgépek. A játékukkal elbűvölnek minden rajongót, aki szereti a hihetetlen gitártrükköket és akrobatikát, amelyeknek a középső hangszeres részekben nincs vége. A zenekar arra sem vállalkozott, hogy belepiszkáljon Jon Lord utánozhatatlan Hammond-hangzásába, ami szintén nagyon átgondolt és okos lépés a Whitesnake részéről az átdolgozás egyszerűsítésekor, amely két axiómát követett: „Hozzáigazítva másold a részleteket”, illetve „szigorúan csak a dalok tartópilléreit másold”.
A legtöbb dal komoly újraaranzsálást is kapott. Sok olyan új hangszerelési elem került bele, amely az eredetiken nincs meg (erre rögtön felhívja a figyelmedet a You Fool No One), egyes részeket lerövidítettek, másokat kihagytak, megint másokat újonnan hozzáadtak. Ez nagyon jó, mert a srácok a felvételek során bőven engedtek teret a kreativitásnak, a felfrissítés pedig teljesen hitelesen áll, hiszen Coverdale zenei víziójából árad, amely mögött az új korszakos Whitesnake neve áll. Ami Coverdale énekét illeti, az gyengeségeit már a nyitó Burnben megmutatja, később viszont a fentebb, a kritika egyik bekezdésében leírt elemek nagyon ügyesen álcázzák.
A „The Purple Album” Coverdale-nek és társainak egy sor nagy szórakozást jelentett a stúdióban. Mivel a csapatot nem nyomasztotta az alkotói ihlet keresése, hiszen nem saját anyagot írtak, az album rendkívül oldott, laza hangulatban készült. És ez érződik is rajta. A Whitesnake ügyesen megbirkózott a látszólag nehéz falattal. Átgondoltan egyszerűsítettek, hozzáigazították az aranzsmánokat, így még némi kreatív felfrissítést is belevittek. Összességében egy keményen felhúzott, tulajdonképpen „megmetálosított” Deep Purple-dalcsokorról van szó, amely a Whitesnake új időkbeli zenei esszenciájának hiteles lenyomata.
Felállás
David Coverdale – ének
Reb Beach
Joel Hoekstra – gitár
Michael Devin – basszusgitár
Tommy Aldridge – dob
Producer
David Coverdale
Számlista
1. Burn
2. You Fool No One (interpolating Itchy Fingers)
3. Love Child
4. Sail Away
5. The Gypsy
6. Lady Double Dealer
7. Mistreated
8. Holy Man
9. Might Just Take Your Life
10. You Keep On Moving
11. Soldier Of Fortune
12. Lay Down Stay Down
13. Stormbringer
