Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 5/5
Az égbe nyúló szürke toronyházak, a magasan szennyezett levegő, amiben az embereknek speciális légzőmaszkot kell viselniük, bűzös gőzök, olyan sűrű forgalom, hogy az autók alig tudnak mozogni egymás mellett, mutáns újszülöttek, akiket mesterséges lélegeztetéssel kell életben tartani, minden lépésnél katonák vérvörös szemű farkaskutyákkal a pórázon, akik éberen figyelik a haszon után örökké loholó, fejetlen tömegek mozgását, valamint hangszórók, amelyekből naponta a Nagy Testvér utasításai zengenek.
Orwell klasszikusának, az „1984”-nek a folytatása? A közeli, igencsak valószínű jövő leírása? Egyik sem, hanem a „The Power To Believe” vizuális világának és átfogó zenei hangulatának a vázlata. Ez a King Crimson progresszív rock legendák tizenharmadik stúdióalbuma, és nagyon komoly várományosa a 21. század e skizoid első évtizede legjobb és legbefolyásosabb progresszív rock lemezének járó címnek (hogy kicsit eljátsszak az egyik klasszikusuk címével). Amikor már úgy tűnt, hogy a legendás zenekar aligha tud még bármi megrázóan frisset letenni az asztalra az örök zenei újítók szerepében, ezzel az albummal ismét a feje tetejére állított mindent, amit egy átlagos King Crimson-lemeztől várni lehetne, és áthúzta azt a íratlan szabályt, hogy az idő egyre kegyetlenebb az olyan zenekarok frissességével, amelyek tagjai (többnyire) már az életük hatodik évtizedéhez közelítenek. A „The Power To Believe”-en a King Crimson vitálisabban és bizonyítási vágytól hajtottabban szól, mint sok mai banda, műfajtól függetlenül. Aki ezzel a lemezzel fedezné fel őket, könnyen azt hihetné, hogy valami mai prog rock vagy alternatív/prog metal formációról van szó, nem pedig az újjáéledő progresszív rock úttörőiről, akik lassan a negyvenedik évfordulójukhoz közelednek. A régi hívek ugyanakkor ne lepődjenek meg túlságosan, hiszen szinte bármelyik albumukról el lehetne mondani, hogy nem ugyanaz, hanem valami másik vagy új zenekar játssza. A „The Power To Believe” tehát csak egy újabb, logikus lépés ezeknek a legendáknak az állandó fejlődésében, azokból az időkből, amikor a zenét még szívvel-lélekkel csinálták.
Robert Fripp, az excentrikus gitárvirtuóz és a zenekar régi vezére hosszú ideje első embere, Adrian Belew gitáros-énekes oldalán egy időre stabil felállást tudott összehozni, amely két egymást követő albumig tartott, ami az addigi hagyományaikhoz képest vitathatatlanul nem elhanyagolható teljesítmény volt. A King Crimson szilárd kvartettként, zenei veteránok négyeseként lépett az új évezredbe. Ebben a felállásban a két fiatalabb (a két makacs vén motoroshoz képest fiatalabb) hangszermester, Trey Gunn a Warr-gitárjával (a Chapman Stickhez hasonló hangszer, csak még jobban a tapping technikára szabva) és Pat Mastelotto masszív, mégis dinamikus dobolásával rengeteg teret kapott a ritmikai „csínytevéseire”, így Tony Levin és Bill Bruford visszavárása szinte teljesen elült. Bár Fripp ápolja a mindent kézben tartó nagy diktátor hírnevét, szerintem soha nem jutott volna el idáig amerikai cinkosai segítsége nélkül. Ez a bizonyítani vágyó ritmusduó tette ezt a felállást a történetük egy újabb, teljesen egyedi fejezetévé.
Egyébként ez a csapat már az előző, nagyon jó albumán, a „The ConstruKction Of Light”-on (2000) bizonyított, amely többnyire nem kapott túl hízelgő kritikákat, mert a legtöbb kritikust zavarta, hogy kacérkodik néhány korábbi klasszikus hangzásával. Ebbe az értelmetlen vitába nem akarok belemenni, kinek-kinek megvan a maga ízlése, de tény, hogy a „The Power To Believe”-et a régi hívek is sokkal jobban fogadták, mint az elődjét, szerintem teljesen megérdemelten. A nagyobb népszerűség fő oka sok tekintetben a némileg hangsúlyosabb alternatív metálos elemekben rejlik, bár mint minden addigi albumukon, ezen is rendkívül színes hangpaletta található: az avantgárdtól, a metáltól és az ambient zenétől a koreai etnikus zenéig. És megvannak itt a hagyományos erényeik is: a legtöbb szerzemény magas fokú komplexitása, a szokatlan ritmusképletek, a számtalan variáció és az egyes motívumok kiszámíthatatlansága, Ade szarkasztikus és szürreális szövegei, valamint a többnyire sötét, posztapokaliptikus hangulat. A korábban említett, az elődjénél jóval keményebb hangzás, amely helyenként már szinte metálos, és durvaságában könnyedén felveszi a versenyt a „Red”-del (1974), vagyis addigi legkeményebb lemezükkel, szerintem az, ami ezt az albumot azok számára is vonzóvá teszi, akik nem tartoznak a hagyományos rajongók közé, és többségük meg sem született még, amikor a zenekar először színre lépett. Ez önmagában jó dolog, hiszen így tovább bővült a rajongótáboruk, főleg az album megjelenését követő közös turné után az amerikai alter metalosokkal, a Toollal. A metálos hangzásokkal való kacérkodást egyébként már több korábbi lemezen is megmutatták. Fripp a pradavne klasszikus, a „21 Century Schizoid Man” megszületése után kijelentette, hogy ezentúl soha többé nem akar metált játszani, de aztán többször is a nyelvébe kellett harapnia. Valószínűleg viszont felfordulna a gyomra, ha megtudná, hány prog metálos tartja ma a hősei közé.
Ehhez a „népszerűbb” hangzáshoz bizonyára hozzájárul a kiváló, modern produkció is. Ettől a modern hajlamtól függetlenül viszont néhány szinte elfeledett elemet is visszahoztak a történetükből. Akárcsak a legendás mestermű, az „In The Wake Of Poseidon” (1970) esetében, ezen az albumon is van az elején és a végén egy a capella, rövid, elbeszélő jellegű összekötő darab, amely egyúttal a koncepció érzetét kelti. És bár a „The Power To Believe” hivatalosan nem konceptalbum (ahogy, meglepő módon, a múltjukban egyik sem az), a „The Power To Believe” címet viselő tételek adják a vörös fonalat, fenntartva azt a sötét, posztapokaliptikus hangulatot, amelyet a kritika első bekezdésében leírtam.
A rövid, a capella nyitány, a „The Power To Believe I: A Capella” után, amely Adrian effekten átszűrt, rövid vokális haikuja a hit visszatéréséről, és amely amolyan „bemelegítésként” szolgál, egy valóságos pokoli menetelés következik. A kiélesített instrumentális „Level Five”, amely kétségkívül az egyik legütősebb szerzeménye a történetüknek, számtalan poliritmusával, agresszív gitárfutamaival és avantgárd effektjeivel átfésüli a hallgatót. Egyúttal szinte klausztrofób hangulatot teremt, ami személy szerint olyan, mintha egy felvonóval ereszkednél lefelé, egyenesen az erősen iparosított pokol ötödik körébe. Miközben a két gitáros jellegzetes gitárvonalai, a drámai dobátvezetések és a csipkelődő basszusvonal keresztezik egymást, másodpercről másodpercre váltakoznak a szétszórt ritmusok. A gonoszul hangzó, félhangos gitárfutamok és az egyes gitárszólók váltogatása nemcsak a két gitáros kivételes technikai felkészültségéről tanúskodik, hanem a kataklizmikus hangulat kulcsfigurájává is teszi őket. Ahogy már a múltjukban jó néhányszor, itt is gondoskodnak a hangulat drámai megváltoztatásáról. A nyitó „ütés” után ugyanis a gyönyörű, romantikus ballada, az „Eyes Wide Open” következik, amelyben ismét gyönyörködhetünk Adrian énekesi képességeiben, főként különleges hangszínében, amellyel itt finomságával könnyedén képes hipnotizálni. Az egyes finom gitárvonalak és Fripp soundscape-jeinek gazdag hullámzása is rendkívüli romantikus varázst teremt, és egy csipetnyi nosztalgiát tesz hozzá. Szerintem az egyik legjobb balladájuk, és az album legoptimistább, legkönnyedebb hangulatú száma, valószínűleg az egyetlen darab rajta, amit következmények nélkül, hangosan hallgathat az egész család a nagymamával és a nagypapával együtt.
A következő számmal ennek vége, és a zenekar visszatér a „megszokott” posztapokaliptikus világába, a légzőmaszkok és az érzelmi implantátumok birodalmába. Az áramtól feszülő instrumentális „Elektrik”, amely egy rövidebb, titokzatos hangulatú, gitáreffektekre épülő bevezetőt tartalmaz, hatékony visszatérés a valóság talajára. Közben nem nehéz elképzelni egy szédítő száguldást egy erőművön át, amelyet megvadult mutánsok öntöttek el. Abban a pillanatban, amikor belecsap egy drámai, szinte paranoid gitárriff és beindul a staccato ritmus, a zenekar ismét erős avantgárd hangokon úszik. A gyors ritmusváltások sokasága, a szédítő gitárfutamok és a melankolikus gitáreffektek ennek a kiváló szerzeménynek a fő erényei. Ade gitárjának ütős átvezetése és a dobok munkája elállítja a lélegzetet, a két gitárvonal záró találkozása pedig nyalni-faltni való. Aki mester, az mester. Fripp soundscape-jeinek rövid, szélzúgásra emlékeztető bevezetője után a „Facts Of Life” következik, az alternatív metálos csemege, amely biztosan az album egyik csúcspontja és újabb hangzásbeli nehézsúlyú. A nyugodt bevezetőt hirtelen ütős, időközönként ismétlődő dobütések szelik át. Aztán agresszív gitárriff csap be, és Adrian effekttel összemaszatolt éneke egy groteszk szöveget ad elő „hatmillió hangyáról, amelyek minden nap a tálcán másznak” (kiváló metafora az emberi hétköznapokra és a napi rutinhoz ragaszkodó, fejetlen tömegre). Ebben a számban minden benne van, ami a hagyományos és az új rajongókat is lenyűgözi: számtalan poliritmus, szétszórt gitárvonalak, megvadult gitárszóló és egy kiváló, szarkasztikus refrén, amely okos gúnyolódás a mai leértékelődött társadalmon. Egyáltalán nem túlzok, ha egy újabb Crimson-klasszikusnak nevezem. Közvetlenül utána az ambient hangulatú instrumentális „The Power To Believe II” jön, amelynek elején Fripp soundscape-jei és számos elektronikus effekt uralkodik. Közben Adrian jellegzetes gitárfutamai váltakoznak. A folytatásban egy keleti hangulatú ambient betét is megjelenik bambuszpálcákon, csengőkön és ütőhangszereken, amely kissé más formában „Shoganai” címen a „Happy With What You Have To Be Happy With” (2002) mini albumon is megjelent. Ezen a szakaszon belül még felbukkan Adrian haikuja az album elejéről, valamint a soundscape-ek gazdag rétege. Ez még tovább emeli a csodálatos ambient hangulatot, amely a megbabonázott hallgatót akár egészen az égig is felviheti. Ilyen ambient variációkra csak a King Crimson és talán még egy maroknyi zenekar képes, amelyek percről percre el tudják repíteni a hallgatót a pokolból a mennybe és vissza.
A sötét instrumentális „Dangerous Curves” az album egyik legkomplexebb darabja, ami azt is jelenti, hogy hangzásában az egyik legmélyebb. A melotron hangjára emlékeztető soundscape-ek bevezetője után hangzáshullámok ambient hangulatú rétege, feszült ritmikai fokozás, különleges effektek és számos elektronikus minta következik. Ez megint azon művek egyike, amelyek választ adnak arra, hogyan fog hangzani a következő néhány évben a legtöbb modern (prog) rock zenekar, élükön olyan kiválóságokkal, mint a Porcupine Tree, amely addig már jó néhány hangzásban rokon, ambient és elektronikus színezetű művet alkotott, de egyiket sem szólaltatta meg ennyire baljósan. Következik még egy alternatív metálos „forró vas”, a végletekig felizzított „Happy With What You Have To Be Happy With”, az egyetlen szám az albumon, amelynek talán még némi esélye is lehetett volna a kereskedelmi sikerre. Ez az alter/prog metal kísérlet az egyik legkeményebb és legellentmondásosabb darab a történetükben, amely szinte meghajlik a félhangos gitárfutamok és Adrian szándékosan lúzeres, pimasz színezetű éneke súlya alatt. A szöveg kiváló, és egy újabb gúnyolódás a modern társadalom általános apátiáján. A régi hívek közül valószínűleg nem mindenki lesz tőle elragadtatva, nekem viszont az album egyik csúcspontja. A „The Power To Believe III” Adrian nyitó haikujával és a soundscape-ek csodálatos rétegével indul, amelyet időnként agresszíven szelnek át a dobütések. Aztán Ade ingerült, megfeszített gitárvonala jön, számos hatalmas dobátvezetés, és Gunn Warr-gitárjának tombolása. Az egész fokozatosan teljesen lecsendesedik, és váratlanul véget ér. A záró „The Power To Believe IV: Coda” szimbolikus a capella Fripp soundscape-jein, és itt még egyszer megismétlődik Ade haikuja a „hit visszatéréséről”, amelyet úgy értelmezhetsz, ahogy akarsz: vagy a történetük egyik legritkább, lírai szerelmes dicsőítéseként, vagy csak még egy szarkazmusként.
A „The Power To Believe” az én szememben és fülemben vitathatatlan mestermű, a zenekar egyik legjobb albuma és az új évszázad eleji progresszív rock egyik legjobb lemeze. Vele a King Crimson (ismét) bebizonyította, miért valószínűleg az egyetlen eredeti progresszív rock banda, amely még mindig progresszív a szó igazi értelmében. Az albumot a teljes diszkográfiájukhoz képest is előkelő helyre tenném, ami számomra egyetlen elrontott pillanatot sem tartalmaz, hanem szinte csupa remekművet. Egyáltalán nem túlzok, ha azt írom, hogy a progresszív rock fő megalapozói a „The Power To Believe” megjelenése után is az „öreg gárda” legprogresszívebb zenekara maradnak az új évszázadban is. A King Crimson ezzel az albummal visszaadta a hitet, hogy bizonyos zenei „dinoszauruszokat” még korántsem szabad leírni, és hogy sok tanítványuknak még sokat kell tanulnia, mielőtt valóban kiérdemelhetik a „progresszív” jelzőt. Ha valaki megkérdezné, melyik zenekar a progresszív rock megtestesítője még ma is, a válasz teljesen egyszerű lenne. És ha valaki azt kérdezné, milyen lesz az intelligens, inspiráló, kreatív és kísérletező zene jövője a következő tíz évben, ezt a mesterművet tenném fel neki.
Felállás
Adrian Belew – ének, gitár, elektronikus ütőhangszerek
Robert Fripp – gitár, soundscapes
Trey Gunn – Warr-gitár, basszusgitár
Pat Mastelotto – dob
Produkció
King Crimson
Számlista
1. The Power to Believe I: A Cappella (0:44)
2. Level Five (7:17)
3. Eyes Wide Open (4:08)
4. Elektrik (7:59)
5. Facts of Life: Intro (1:38)
6. Facts of Life (5:05)
7. The Power to Believe II (7:43)
8. Dangerous Curves (6:42)
9. Happy With What You Have to Be Happy With (3:17)
10. The Power to Believe III (4:09)
11. The Power to Believe IV: Coda (2:29)
Az album hossza: 51.11
