Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Kiadó: 57 Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 40:09
Értékelés: 5/5
A progresszív rock legendáinak hatodik albuma, a „The Power And The Glory” koncepcióalbum a korrupcióról és a hatalommal való visszaélésről, olyan szövegvilággal, amely újra és újra elgondolkodtat társadalmi berendezkedésünk minőségén. A rendkívül intelligens, irodalmilag művelt zenészek, akik szellemes, éles szemű szövegeikkel már korábban is levettek a lábunkról, az album címét és a legtöbb szövegtéma ihletét a neves brit író, Graham Greene azonos című novellájából kölcsönözték. Az eklektikus progresszív rock mesterei ezzel még egyszer bebizonyították egyedülállóságukat: finoman, mégis hatásosan képesek társadalmilag érzékeny témákat szőni rendkívül komplex hangzásvilágukba.
Nevükhöz és filozófiájukhoz híven a „The Power And The Glory”-n is irigylésre méltó virtuozitással építik fel eklektikus kompozíciós mozaikjaikat, amelyeket többnyire pajkos, hogy ne mondjam, kölykös ritmusok és védjegyszerű disszonáns többszólamúság jellemez. Míg a kiváló előd, az „In a Glass House” (1973) kicsit nagyobb hangsúlyt fektetett a hard rockos finomságokra, most ismét tágabb teret engedtek a jazzes hangszereléseknek. A védjegyszerű polimetrikus szerkezetek és váratlan tempóváltások közt ezúttal sem hiányoznak a folk rockos barokk-pasztorális motívumok, az avantgárd elemek és a jó öreg jazz rock fúzió.
Gary Green gitáros nem fukarkodik blueszgyökereivel, masszív hard rock riffekkel és markáns szólókkal elégíti ki a zenei gurmandok étvágyát. A Shulman fivérek fúvósokon és vonósokon mindig rendkívül következetesek és találékonyak, Kerry Minnear pedig legalább annyira lenyűgöz angyali vokális harmóniáival, mint színes billentyűs hangszereléseivel. A karizmatikus szaxofonos Derekkel – aki szerintem, bár méltatlanul háttérbe szorult, a prog rock történetének egyik legjobb énekese – elválaszthatatlan énekes párost alkot, ami a kompozíciókba még több kontrasztot visz. John Weathers masszív, mégis rendkívül dinamikus átvezetéseivel azt a kivételes ritmikai játékosságot biztosítja, amely a zenéjükben mindig is fontos szerepet játszott.
Az albumot tréfásan, pajkosan járja át a hatalmasságok és intézmények elleni rendkívüli szarkazmus. Szatírájukban megmarad a jellegzetes brit humor, úgyhogy felesleges az elhunyt Frank Zappa társadalomkritikus tréfáival rokonságot keresni. A nyitó „Proclamation” maró szatíra a diktatúráról és az abszolutizmusról, huncut jazzes ritmikai mintákra, blueszos gitárfrázisokra és védjegyszerű disszonáns vokális harmóniákra építve. Derek éneke, drámai többszólamúsággal megtámogatva, rendkívül tragikomikus, és kiválóan harmonizál a zsarnokság és a konzervatív intézmények elleni szöveges támadással. Legjobb hagyományaikhoz híven nem maradnak el a számos kiszámíthatatlan váltások komplex hangszeres szakaszokkal, amelyeknek minden prog rock rajongó tapsolni fog, akit megvesz a virtuozitás.
A melankolikus „So Sincere”-ben Ray hegedűjének szellemes barokk motívumai kerülnek előtérbe, amelyekhez Green szemtelenül magas falsettója társul. A szétszórt ritmusokba számos jazzes-avantgárd billentyűs hangszerelés és masszív gitárriff szövődik. Green angyali éneke az „Aspirations”-ban is ragyog, ez a jazzes irányultságú ballada pályájuk legszebb alkotásai közé tartozik. A gyengéd dallamban ezúttal nincs nyoma a megszokott Gentle Giant-féle bolondozásnak. A szövegben azért szilárdan a földön maradnak, hiszen kompromisszumok nélküli szatírát hallunk az üres (választási) politikai ígéretekről. Következik a felejthetetlen Gentle Giant-klasszikus, a „Playing the Game”, amely szerintem az egész album csúcspontja, mert megtestesít mindent, ami a zenekarban a legjobb. Derek színpadias előadása, amelyben teljesen beleéli magát egy önelégült, abszolutista étvágyú hatalmasság szerepébe, huncut vibrafonritmusokkal, megvastagított basszusvonalakkal és megfelelően időzített dobokkal van megtámogatva, amelyek rögtön a barátságos óriás esetlen mozgását idézik. Green szellemes, hard rockos gitárfrázisai hihetetlen áramlással suhannak át a huncut ritmusokon. Lenyűgöz a Kerry énekével szóló rövidebb pasztorális közjáték is, amelyet mennyei jazz rock fúziós rész követ.
A „Cogs in Cogs” egy újabb közkedvelt klasszikus. Ez a teljesen elszabadult alkotás hihetetlen ritmikai pajkosságot, őrült vokális improvizációkat és gyilkos gitárfrázisokat vonultat fel. A ficánkoló folk rockos hangszerelések paranoid vokális harmóniákkal egyetlen tisztességes Gentle Giant-albumról sem hiányozhatnak. Hasonló receptet követ a folk rockos „No God’s a Man” is, amelyben szellemes szatírával csipkedik az egyházi intézményeket. A pasztorális, akusztikus hangszerelésekbe rendkívül ügyesen szőttek zamatos hard rockos gitárpasszázsokat és Minnear orgonájának szakrális textúráit. A „The Face”, amelyben nem hiányoznak a szólóbetétek, ínycsiklandó hegedűs vonósokkal, eklektikus gitárfrázisokkal és még egy színpadias énekes produkcióval áll elő. A záró „Valedictory” tökéletes kísérletező orgia, amelyben számos hangzásmotívum fonódik egymásba. A hard rockos frázisokat vad fúziós ritmikai betétek követik, miközben a disszonáns vokalizációk az őrült tempóban érik el csúcspontjukat.
Az album egyes változatainak végén bónuszszám is szerepelt, a „The Power And The Glory”, amely kislemezként is megjelent. A zenekar nem volt túl büszke erre az alkotásra, hiszen az egyik legkereskedelmibb művük, amely kizárólag a kiadó kérésére született. A következő években a kiadó egyre inkább kereskedelmi töltetű dalok írására fogja őket kényszeríteni, ám ez a zenekar hangszeres és intellektuális potenciálja alatt marad, ami végül a rendszer összeomlásához vezet.
A „The Power And The Glory” az eklektikus progresszív rock legendás tréfamestereinek stúdiócsúcsai közé tartozik. Egyedülálló hangzáskombinatorikájukkal és képszerű filozófiájukkal az abszolút hatalom és a társadalmi intézményekbe vetett túlzott bizalom csapdáira figyelmeztettek. Jellegzetes, rendkívül eklektikus és kiszámíthatatlan hangzásfinomságaik megőrzésével a „The Power And The Glory” újabb teljesen önálló album a Gentle Giant stúdiókatalógusában. Végtelen zenei dimenzióiban a hallgató évtizedek múltán is mindig fel tud fedezni valami újat, és szerintem ez a legjobb munkáik legnagyobb erénye. Amíg nem engedtek a habzsoló korporáció követeléseinek, egyedülálló zenei-szövegi kifejezésmódjukban nem volt párjuk. Pályájuk további részében saját kiadójuk példáján, amely egyre nagyobb kommercializálódásra fogja kényszeríteni őket, szemléletesen győződhetnek meg arról, hogy az abszolút hatalom abszolút módon megront.
Felállás
Derek Shulman – ének, szaxofon
Gary Green – gitár
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, cselló, háttérének
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, háttérének
John Weathers – dob, ütőhangszerek, háttérének
Produkció
Gentle Giant
Dalok
1. Proclamation
2. So Sincere
3. Aspirations
4. Playing the Game
5. Cogs in Cogs
6. No God’s a Man
7. The Face
8. Valedictory
9. The Power And The Glory (2:53) [bónuszszám, kizárólag a Terrapin és One Way CD-kiadásokon]
